A Petőfi Irodalmi Múzeum Ars Sacra Fesztivál keretében rendezett kiállítása 20. századi és kortárs magyar költők Istenhez fűződő kapcsolatáról szóló versekből válogat, elsősorban az elmúlás, valamint a transzcendens létben való hit témakörébe nyújt betekintést. Az Örökre hó alatt marad... című kiállításban a költők spirituális tapasztalatain keresztül az esendő, kétkedő, de a reménységgel bíró ember hangjai is megszólalnak. A kiállításról a kurátort, Nagy Réka Annát kérdeztük.

Hogyan született meg a kiállítás?

A Petőfi Irodalmi Múzeum minden évben csatlakozik az Ars Sacra Fesztiválhoz egy programsorozattal vagy kiállítással. A fesztivál célja, hogy a művészet nyelvén befelé fordulásra késztesse az embereket, és bemutassa azokat az örök értékeket, amelyek a szakralitásból táplálkoznak. Az Ars Sacra üzenete ebben az évben a vírushelyzet miatt elhalasztott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottója volt: „Minden forrásom belőled fakad.” (Zsolt 87,7). Mi is ehhez a bibliai sorhoz próbáltunk meg kapcsolódni ezzel a kiállítással, amikor olyan 20. századi és kortárs magyar költők verseiből válogattunk, akiknek művészetük, életük ebben a forrásban gyökerezik. 

Miként alakult ki a kiállítás koncepciója?

Olyan költők gondolatait szerettem volna megmutatni ebben a térben, akiknek a költészetét meghatározta a szüntelen istenkeresés, egyfajta mély és élő, de folyamatosan változó istenkapcsolat, vallási tapasztalat. Az előbb említett szakrális táplálék, forrás alapvető volt Pilinszky János számára, aki több versével uralja ezt a teret ebben a témában, nagyon erős és meghatározó a jelenléte. Az ő versei fontos igazodási pontot jelentenek a szakrális költészetben az elkövetkező nemzedék és a kortárs költők számára egyaránt, többekre nagy hatással volt.

Mécs László feszülete (PIM Művészeti és Relikviatár)

A kiállítás címéül Pilinszky Tabernákulum versének egyik sorát választottad. Hogyan találtál rá erre a címre, és mit szimbolizál? 

A Tabernákulum Pilinszky Végkifejlet (1974) című kötetében jelent meg, egy mindössze két versszakos, de nagyon erős lelki tusa lenyomata. Ráadásul Nagy Gáspár könyvtárában rábukkantunk ennek a kötetnek egy olyan példányára, amelyben Pilinszky a fiatal, kezdő költőnek dedikálja, ajánlja ezt a versét, konkrétan ezt a sort, így egyértelművé vált, hogy ez lesz a cím, hiszen nagyon jól „ráérzett” a kiállítás mondanivalójára. Pilinszky felnagyított kézírása olvasható címként a falon.

A kölcsönzött sor jól mutatja, hogy az ember egész életében kutatja, és vágyik arra, hogy meglelje, megismerje ezt a felfoghatatlan titkot, az azonban „örökre hó alatt marad”. A kiállítás címe arra a misztikus jelenlétre utal, amely a katolikus hagyományban az Eucharisztia titkát mint az élet forrását rejti magában. Az Eucharisztia tágabb értelemben hálaadás, nemcsak az evilági lét megajándékozottságáért, de már az örök életre való meghívás részeseként. 

Pilinszky János Végkifejlet című kötete a dedikációval (PIM)

A kiállításba lépve szemben Nagy Gáspár Visszatérés és Pilinszky János Egyenes labirintus versei lépnek párbeszédbe, valamint az egyik oldalsó falon is az ő műveik szerepelnek egymás mellett. Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két költészet?

Számomra döbbenetes volt a felismerés, hogy ezek a versek mennyire hasonlóképpen fogalmazzák meg az Istenhez való kapcsolódást, valamint a végső nagy találkozás élményét és erejét. Mindkét vers azt vizionálja a mozgás, a repülés valamilyen szinonimájával, és egyfajta halálközeli élményt megidézve, hogy mi történik a halálunk pillanatában, mi lehet, mi vár ránk a túlsó parton. Pilinszky versének a címe, az Egyenes labirintus, tökéletesen jellemzi ezt az ambivalens állapotot: hogy nem tudjuk, mi vár ránk, el is tévedhetünk, ugyanakkor vonz az ismeretlen, biztos cél, ami felé nyílegyenesen haladunk.

végülis milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom

Nagy Gáspár is hasonló állapotot ír le a versében, itt az emelkedő zuhanást a biztos landolás váltja fel: 

amikor vége a loholásnak

vége a szökéseknek is

már előre megköszönjük

a biztos landolást:

megígért birtokunkra

a jó visszatérést

Mindkettejük életében jelen volt egyfajta tudatos készülés és készülődés erre a reményteli találkozásra. Erősen foglalkoztatta őket az a kérdés: hogyan tudnak majd elszámolni a talentumaikkal. Ez a lelki hasonlóság vagy rokonság indított el arra, hogy további párhuzamokat keressek nemcsak az ő költészetükben, hanem ebben a témában.

Mécs László áldoztató kelyhe (PIM Művészeti és Relikviatár)

Milyen szempontok szerint válogattál a versek közül?

A válogatás szakrális fonalaként valamilyen módon megjelenik az Ismeretlennel való elképzelt találkozás élménye, ahol már a megérkezés, a „biztos landolás” öröme is felsejlik. A végső találkozásra való felkészülés egyben számadás, megmérettetés, aminek súlya van. Azt tapasztaltam, hogy azok az alkotók, akik már korábban átléptek az égi szférákba, komolyan vették ezt a készülődést. A másvilág többük számára mégsem félelemmel teljes, hanem a vágyott bizonyosság előzetes megtapasztalása. Bár olykor a gyarló ember magányossága, a kétségekkel küzdő, kereső ember kérdései szólalnak meg a versekben, sokkal erősebbek a bizalommal teli kapcsolat hangjai.

Reményik Sándor és Mécs László verseiben megjelenik az Istennel való örömteli találkozás élménye: ott van vele a Hegyen, ahol „örök fészket rakni volna jó. / De nem lehet”, mert az út újra a völgybe, az emberi létbe lehalad. Mécs László Magamtól másik magamig című, viszonylag kevéssé ismert művében is találkozunk a túlsó parttal, a Titokkal. Azt a békességet ragadja meg, amit nem a jelenlegi, csak az öröklét fog megadni.

Titok

s nagy csend van ott mit régen áhítok:

a béke lelkem és testem között,

a béke köztem és Isten között. 

Károlyi Amy Kipiheni magát a lélek című versében a végső hazatalálásról beszél, ahol már „nincs keresés / csak megtalálás”.

Ellentétek

mint bárányok összeférnek.

Kipiheni magát a lélek.

Összebékülnek napok-éjek,

volt aratások, volt vetések. 

Szinte felelnek, rímelnek egymásra ezek a versek, gondolatok nagyon finom, apró párhuzamokkal.

Hogyan működik a térben a koncepció?

Egy nagyon szűk tér állt rendelkezésünkre, a szó szoros értelmében négy fal közé vagyunk zárva, ezért nehezen tudtam elképzelni, hogy mit lehetne itt megvalósítani. Azonban óriási lehetőség, hogy égre nyíló teteje van ennek a térnek. Épp egy üvegtorony alatt állunk, felülről érkezik a fény, ami e kiállítás esetében erős szimbólumként is működik: a látogató a fény felé emeli a tekintetét, amikor ezeket a verseket olvassa. Erre pedig még inkább ráerősített a tipográfiával Szmolka Zoltán, a kiállítás arculattervezője: a versek címei függőlegesen szerepelnek a falon, ami még inkább felfelé irányítja a néző szemét, miközben számos asszociációt indíthat el az égő gyertyáktól kezdve az ég felé nyújtózó tornyokig.

Amikor a látogató belép a térbe, úgy érezheti magát, mint egy templomban. A tekintet egyből a szemben levő posztamensre esik, ami a mögötte levő boltíves falrésszel együtt oltárszerű hatást kelt. Ezen a posztamensen Pilinszky egy hétsoros verse olvasható, amelyben a bűn és az imádság kiemelten van jelen, és egy üvegtárló alatt itt látható a kiállítás három műtárgya, a feszületek. Ha az üvegtornyon át besüt a nap, sugarai érdekes fény-árnyék játékokat rajzolnak a keresztekre. Ez a látvány pedig még inkább felerősítheti az érzetet: szent helyen járunk.

Milyen műtárgyak kerültek a búra alá?

Talán a legismertebb, Pilinszky János talpas fakeresztje, amit a költő Jelenits István piarista szerzetestől kapott ajándékba házasságkötése alkalmából. Viszonylag friss szerzeményünk, ami Mécs László családi hagyatékából került a múzeum tulajdonába – egy réz-bronz remekmű, a 14 stációval ábrázolt feszület, a maga nemében unikális darab. A harmadik pedig Nagy Gáspár színes kerámiakeresztje, ami a családi házából került a múzeumba. Tudatosan nem szerepel több tárgy ezen a kiállításon, azt szerettem volna, ha ebben a térben a verseké a főszerep. Kemény Gyulának, a kiállítás látványtervezőjének a mondata nagyon is igaz: „a kevesebb az több”. A kiállítás szóróanyagában azonban láthatunk még több olyan szakrális tárgyat, ami az itt szereplő költőkhöz kapcsolódik: Mécs László áldoztató kelyhének és botjának, valamint Pilinszky rózsafüzérének fotója is szerepel a leporellón.

Hogyan változtatja meg az olvasási élményt, a befogadást, amikor egy kötetből a vers kikerül a falra?

Talán erősebben hatnak. Sokszor érzek késztetést arra, hogy megpihenjek és erőt gyűjtsek előttük.

Többször jut eszembe az is, hogy milyen érdekes lenne ezeket az alkotókat egy asztalhoz ültetni. Úgy gondolom, hogy nagyon jól megértenék egymást, mert közös nyelvet beszélnek, de persze, ha tehetném, még sokakat meghívnék ebbe a körbe. Többen közülük személyes barátságot ápoltak egymással, de a falakon szereplő versekből is kitűnik, hogy szellemi kézfogásoknak, lelki találkozásoknak lehetünk tanúi. A versek egymás mellett olyanok, mintha párbeszélgetések lennének. 

Pilinszky keresztje (PIM Művészeti és Relikviatár)

A már nem élő költők és a még élő költők hogyan viszonyulnak egymáshoz ebben a térben?

Szerettem volna megmutatni, hogy az előbb említett lelki kapcsolat nemcsak a holt költők között áll fenn, hanem a már nem élő és kortárs alkotók és művek között is. Hogy ne csak a holtakat idézzük meg, kortárs költőktől is olvashatunk az istenkeresés és párbeszélgetés jegyében, valamint, hogy a téma komolyságát oldjuk, a rengeteg Miatyánk-parafrázisból Orosz István (Ima) és Vörös István (A magázás művészete) verseire esett a választás.

A játékosság a versek (sokszor azonos) címeiben is megjelenik, és a térben való elhelyezésük sem véletlen: Nagy Gáspár és Orosz István Ima című versei egymás mellé kerültek, mint ahogy a két alkotót is szoros barátság fűzte egymáshoz. Vörös István egy vele készített interjúban vall arról, hogy Pilinszky költészete hogyan hatott rá. De a zsoltárok, parafrázisok is ismétlődnek, visszaköszönnek a különböző művekben, összekapcsolódó tartalmakkal.

A térben szerepelnek az alkotók portréi is, amik a kapukat lezáró leplekre kerültek.

Egy másik koncepcióban ezek a portrék a versek alatt szerepeltek volna, de végül nem az az elképzelés győzött. Ezek a molinók némiképpen lezárják a teret, így felerősítve a tér kápolnaszerű menedékérzetét.

A költőkről életigenlő, mosolygós portékat válogattunk. Pilinszky nevetős arca például egészen új sokak számára, ezt többen jelezték, viszonylag ritkán szerepel. Ezek az arcképek is a kiállítás lényegét erősítik, úgy gondolom: a hazatérés és a megtalálás örömét.

A kiállítás a tervek szerint 2021. január 17-ig látogatható.

Kocsis Katica

Fotók: Birtalan Zsolt/PIM