Megjegyzések az Ambrus-életmű textusai azonosíthatóságának problémáihoz (2.)
Dr. Rózsafalvi Zsuzsanna, a PIM Kézirattárának főosztályvezetője tanulmányának második feléből Ambrus Zoltán későbbi pályájának írói álneveken jegyzett munkáiról tudhatunk meg többet. Az első rész itt olvasható.
Franciaországból hazatérve, 1886-ban a Pallas kiadóvállalat érdekeltségi körébe tartozó, a polgári középosztály enciklopédikus, ismeretterjesztő és szépirodalmi hetilapjában, az Ország-Világban jelentek meg Ambrus Zoltán írásai.
Glatz Oszkár: Ambrus Zoltán, ceruzarajz (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Olyan nevek társaságában, mint Vadnai Károly és a korszak induló tudósai, művészei (Pulszky Ferenc, Fejérpataky László, György Aladár, Justh Zsigmond). Ezúttal a Május és Senex szignók mögé rejtőzött, melyek a Spectator mellett a legközismertebbekké váltak. Május álnéven születtek pl. a Post Festa, A színésznő becsülete, Öngyilkosság, Vakáció című írásai. A Senex aláírást főként kritikák esetében használta: Pl.: Poézis a színpadon. Nagy általánosítással elmondható: a radikálisabb hangvételű kritikai írásai mögött inkább a Senex aláírás szerepelt. Az előbbire, a Májusra két reflexió olvasható a hozzá írt levelekben. Vészi József írást várva jegyzi meg:
„Ha az, amit Majus ir, kisérlet, hát minek mondjam én a magamfajta ember sebtiben odavetett irkálását? Kérem, küldjön mielőbb és mentül gyakrabban az Ön »kisérleteiből«” (Vészi József – Ambrus Zoltánhoz [1887.], Ambrus Zoltán levelezése, kiad., Fallenbüchl Zoltán, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1963, 34.).
Justh Zsigmond játékos humorral szövi bele a lap belső információját egy hozzá írott levélben, melyben megköszöni a Művészszerelemre vonatkozó kritikai megjegyzéseit:
„Még egyszer fogadd őszinte hálám kifejezését, hidd el, könyvemet még jobb szeretem, hogy »Május fuvalma« is érzik rajta” (Justh Zsigmond – Ambrus Zoltánhoz [1888. máj.?], Fallenbüchl, Ambrus Zoltán levelezése…, 42.).
Úgy vélem, nem lehet kizárni, hogy hosszas szünetet követően, még a halála előtti években is Ambrus írt ezen álnév alatt a lapba. Az Ország-Világ egy szerkesztőségi jegyzetében végül maga is leleplezi munkatársát, egy családi örömhírről tudósítván:
„Esküvő. Ambrus Zoltán, a magyar földhitelintézet tisztviselője és lapunknak Május néven dolgozó belmunkatársa, e hó 25-én délelőtt vezette oltárhoz az Erzsébetvárosi róm. kath. templomban Tormássy Gizella kisasszonyt, özv. Tormássy Mihályné úrnő leányát. Tanuk voltak a vőlegény részéről Benedek Elek, a mennyasszony részéről Tormássy Eőrs. Az esküvő tisztán a családtagok jelenlétében ment végbe” („Ujdonságok”, Ország-Világ, 1887/31., 506.).
Az anyagi gondokkal küzdő író szívesen csatlakozott irodalmi munkatársként és szerkesztőként a Kiss József által indított, alcíme szerint társadalmi, irodalmi és művészeti közlöny képes hetilaphoz, A Héthez. Ambrus tárcái, irodalmi és színibírálatai 1892 novemberéig általában saját névvel jelentek meg, ám Ygrec szignóval publikálta a később kötetben is megjelent, a Berzsenyi családról szóló tárcasorozatát, melyet 1903-től már saját név alatt folytatott, több-kevesebb rendszerességgel, 1905-ig, a főszerkesztővel való konfliktusok okán bekövetkező távozásáig. Galambos Ferenc bibliográfus az általa összeállított repertóriumban minden utalást mellőzve sorolja fel Ambrus és külön Ygrec munkáit, és a tartalmi azonosság ellenére sem kapcsolja össze a két nevet, pedig a kapcsolat könnyen felfejthető lett volna, hisz kötetbe rendezve Berzsenyi báró és családja címmel is kiadásra került valamennyi humoros novella. A lap indulásakor Ambrus rendszeresen küldte írásait a szerkesztőségnek, ám időről időre szünetek figyelhetők meg az újra és újra kialakuló konfliktusok miatt. Kiss József nyersen és kíméletlenül beleszólt a közlemények terjedelmébe, s Ambrus számára legfájóbb, hogy nem csupán kisebb munkáinak, hanem két regényének, a Szeptembernek – mely később az Őszi napsugár címmel kerül átdolgozásra – és a Solus Erisnek is határokat szabott, megfenyegetve a szerzőt, ha nem zárja le pár hét alatt a közlést, csonka lesz a szöveg.
Ambrus Zoltán levele Kiss Józsefnek, 1890. június 26. (PIM Kézirattár)
Ambrus mindig teljesítette a rövidítésre vonatkozó kéréseket, folytonos átdolgozásra kényszerülve. Használta még e hetilapban a Csongor, Idem, Bojtorján álneveket is, kisebb tárcák, illetve képzőművészeti és színházi kritikáinak elfedésére. Eljárására Ambrus sosem adott magyarázatot, de valószínű, hogy a kritika „kényes” műfaja művészkörökben sok ellenérzésre adhatott okot, praktikus volt hát álnevek mögé bújnia, melyet változtatni is célszerű volt. Ambrus 1892-től a Nemzeti Színház drámabírálója is lett, e tevékenysége is számos konfliktus forrásává vált.
Erdélyi Mór: Ambrus Zoltán mellképe, karba tett kézzel, nyomat fényképről, Budapest (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Zavart okozhat még egy névvariáns, a Simplex és az X. felfejtése. Ezeket az első évben, 1892-ben ő, majd később Kiss József sógora, Ambrus barátja, Kóbor Tamás használta. Hogy hol húzódik pontosan a határ, az a hagyatékában található cikkgyűjtemény feltárásával világosodik majd meg. Még egy, a családban sem ismert szignót is sikerült azonosítani A Hét Heti posta rovata alapján: a Little Johnt, melyet csupán rövid ideig használt, 1892 és 1895 között.
(„Nincs okunk eltitkolni, hogy a Little John álarcza mögött is Ambrus Zoltán rejtőzik, akinek nem ez az egyetlen álneve, nem ez az első sikere és nagyobbakban is volt része s akinek a tehetségénél csak a szerénysége nagyobb s az a babonás tisztelet, amelylyel a maga mestersége iránt viseltetik” („Heti posta”, A Hét, 1895/5., 84.).
Feltételezésem szerint a Kiss-sel való, megszakadt munkakapcsolatot követően az állandó pénzzavarban lévő Ambrus Kóbor Tamás segítségével publikálhatott mégis a lapban. Ugyanakkor Kárpáti Aurél tévesen tulajdonítja a Sempert Ambrusnak, ezt mindig csak Kóbor használta. A Hét álneveit feldolgozó Lengyel András ennél több alkalmi megszólalást is összegyűjtött, a hetilap Heti posta című rovat álneveket leleplező bejegyzéseinek szemlézésével. Ennek köszönhetően tudható, hogy a Tiborc, Pont, Gönczöl, Masque, Mustármag, Nestor, Csongor, Little John, Ovidovits Lázó mind Ambrushoz köthetőek. A lap – Genette-tel szólva – egyfajta álnéveffektust idéz elő azzal, hogy tudatosan játszik a szerzői identitással, hisz zömében maga fedi fel a szerzőazonosságot a kötetben való publikálhatóság miatt.
Beck Ödön Fülöp: A. Z.-érem (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A főszerkesztő és munkatársa kapcsolatának megromlásában nagy szerepet játszott a Bródy Sándor szerkesztésében, Ambrus és Gárdonyi főmunkatársi közreműködésével 1903 és 1906 között megjelenő Jövendő című lap, melynek indulását Kiss féltékenyen követte figyelemmel. Ambrus minden késedelméért a más lapokban való szépírói és publicisztikai tevékenységét okolta.
Ambrus valóban A Héttől való első elhidegülésének következményeként párhuzamos utakat is keresett: már 1892-ben a Magyar Hírlaphoz csatlakozott, s a rövidprózáin túl itt jelent meg legismertebb regénye, a Midas király, majd, 1892 nyarán, A gyanú.
Ambrus Zoltán: Midas király (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967) (PIM Könyvtár)
Ez utóbbi viszont aláírás nélkül, csupán kérdőjellel azonosítván a szerzőséget, melyre majd csak 1900-ban, a kötetmegjelenéssel derült fény. Ambrus rendszeresen írt színikritikákat is a Magyar Hírlapnak, ezeket mindig névvel ellátva. Egy nem annyira reprezentatív, mint inkább aktív évet,
1895-öt kiválasztva, munkatempójáról és preferenciáiról árulkodik, hogy a Magyar Hírlapban 130, A Hétben 40 cikket közölt.
Utóbbi orgánum esetében publikációi száma évről évre apadt. 1899-től az Uj Időkbe adta inkább az írásait, ahol már 1896-tól egy-egy rövidebb írása évenként megjelent. 1897-ben, a Pesti Napló hívásának engedve, megvált a Magyar Hírlaptól, de ez utóbbiban alig jelentek meg név nélkül írásai. Az Uj Időket szerkesztő Herczeg – Kiss-sel ellentétben – nagy respektussal írt levelekben kért tőle hosszabb műalkotásokat, ígérvén a kötetmegjelenést is, ami rendkívül vonzó lehetett Ambrus számára. Egészen 1910-ig dolgozott is e lapnak, itt közölte a Giroflé és Girofla című regényét is.
Az Uj Idők mellett az Ágai Béla szerkesztette Ujság lett újabb publikációs fóruma, zömében vállalt névvel: Mikszáth és Herczeg mellett jelenhettek meg novellái. Úgy tűnik, lassan véget ér az álneveken való közlésmód korszaka: a Jövendő és az 1906-ban néhány lapszámot megélt Szerda, 1908-tól a Nyugat saját nevével hozta Ambrus írásait. (A fordítások ugyanakkor számos problémát vetnek fel: bár tudjuk Ambrus ez irányú tevékenységéről, zömében névtelenség homálya fedi ezeket, és csak részben Ambrus átültetései, ráadásul a családi emlékezet szerint egy részüket Ambrus Vilma, az író nővére késztette, Ambrus maga csak átnézte a szövegeket küldés előtt.)
A 20. század első évtizedéből még egy kirívó példa említhető: 1905-től Ambrus egy kevéssé ismert, humorisztikus lap, Heltai Jenő élclapja, a Fidibusz főmunkatársa lett, ahol szintén gyakran élt a szublimálódás lehetőségével.
1910-től azonban új fordulat, regresszió következett be. Ambrus 1910-ben csatlakozott a Magyar Nemzethez, melynek 1913-ig, a lap megszűnéséig munkatársa volt.
Ambrus Zoltán lakásában, ismeretlen fotós felvétele az Élet című folyóirat számára, Budapest, 1911. (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Feltűnő, hogy ismét élt régi szokásával: Bojtorján, Igrec, Whist álnévvel vagy xxx-szel szignálja műveit. Ahogy ez a Révai Testvérekkel való levelezéséből kiviláglik: csak részben magyarázza az ekkoriban újra alkalmazott álnévhasználatot az, hogy a színibírálatok írását nem tartotta összeegyeztethetőnek színi-bírálóbizottsági tevékenységével. Sokkal inkább feltételezhető, hogy életműsorozatának késedelmes megjelenése miatt – aminek hátterében az időre el nem végzett szerkesztési munkái álltak – Ambrus joggal félt a szerződésbontástól, főképp, ha kiderül a Révai Testvérek szerkesztői számára, hogy a sorozat munkálatai helyett aktív publicisztikai, írói tevékenységet folytat.
Ambrus Zoltán, ismeretlen szerző felvétele, 1920-as évek (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Az álnevek mögé rejtőzés ugyanis az életműkiadás utolsó négy darabjának kiadási nehézségeinek idejével esett egybe. Ambrus Zoltán 1902 decemberében kötött életműszerződést a Révai Testvérek kiadóvállalattal. A szerződésre lépők 4×4, azaz 16 kötet kiadását tervezték, amit 1907-ben kívántak befejezni (a szerződés a sorozat befejezésére ígéri az időközben újra jelentősen megszaporodott váltóadósság fizetését is). Azonban 1907-ben még csupán a sorozat első felének munkálatai zárultak le, a tizenhatodik, utolsó kötet csak 1913-ban hagyta el a nyomdát, ugyanis az utolsó négy kötet megjelenéséhez hosszú időre volt szüksége Ambrusnak. A megjelenés folyamatos csúszását Molnár Imre, a vállalat szerkesztője felszólító levelek sorában definiálta beláthatatlan következményűnek. A késedelemnek gazdasági következménye lehetett, ugyanis a megjelenés pontatlansága miatt az előfizetők elállhattak a vásárlástól. 1910 elején a Révai Testvérek újra megpróbálta rábírni Ambrust a sorozat lezárására. A kiadói szerkesztő 1910. július 29-én ajánlva postára adott egy Ambrust rosszhiszeműséggel vádló levelet, mely hozzávetőleg egy tucatnyi, különféle tónusban tolmácsolt ösztönzést, kérést követett. A beígért retorzió is megfogalmazódott: Ambrus más kötete, írása addig nem jelenhetett meg, amíg a kötelességének eleget nem tesz, illetve más munkákra fordítja idejét. E munkák követése és a miattuk megfogalmazott panasz a későbbiek során a kiadói levelezés visszatérő fordulatává válik:
„Szerződésünk ezen világos rendelkezése dacára nyakra-főre jelennek meg Nagyságod munkái egyik-másik kiadónál. Így legutóbb a Magyar Könyvtárban »Téli sport« és »Jancsi és Juliska« című elbeszéléskötetek, a Nyugat kiadásában »Kultúra füzértánccal« című jelent meg és ugyancsak a Nyugat kiadóhivatala egy ujabb mű közzétételét is hirdeti. Eltekintve attól, hogy ezek a kiadások mind szerződésünk kétségtelen megszegésével jelentek meg, ami ellen jogorvoslattal kell élnünk, már azért is egészen lehetetlen helyzetet teremtett Nagyságos ezen művének közrebocsátása által, mert hiszen az összegyüjtött munkák IV. sorozata még eddig Nagyságos hibája és mulasztása folytán nem volt közrebocsátható és a közönség méltán felháborodhatik azon, hogy amig mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a magunkra vállalt kötelezettségünknek az Ön munkáinak folytatólagos kiadása tekintetésben megfeleljünk, addig rendre ujabb és ujabb művek látnak napvilágot ezen kiadás keretén kívül” (Révai Testvérek Irod. Rt. – Ambrus Zoltánhoz, [Bp.], 1910. július 29. MNL Z 720-88 t. 52–54.).
Noha a fenyegetés a kötetekre vonatkozott, Ambrus óvatossá vált a lapközlésekkel is: újra felelevenítette az álnévhasználatot.
Az életműsorozat utolsó kötetei 1913-ban jelentek meg. A munkakapcsolat mindkét fél számára terhessé vált, az utak szétválására 1914-ben került sor. Ambrus ekkoriban a Nyugatban közölte írásait, míg a Vasárnapi Ujságban folytatásokban adta közre A tóparti gyilkosságot – természetesen saját névvel.
Ambrus ezzel szinte párhuzamosan elvállalta a Nemzeti Színház igazgatói posztját. Íróként elhallgatott, a kritikákon kívül innentől alig írt valamit – minden bizonnyal az életműkiadóval való, majdnem perig fajuló viszony miatt.
Az Ambrus-életmű monografikus értékelése nem véletlenül várat magára. A szintézis megszületésének előfeltétele a szerzői szövegek teljes körű feltárása, amihez az álnevek azonosításán keresztül juthatunk el. Reményeim szerint írásom segíti majd ezt a feltárási folyamatot. Hisz Ambrus Zoltán nem egykönyves szerző volt, életműve megérdemelné az újragondolást. De addig, amíg nem tudjuk pontosan, mennyi és milyen szöveggel állunk szemben, sikeres kísérlet és eredmény erre nem születhet és nem is várható.
Rózsafalvi Zsuzsanna
A tanulmány azonos címmel megjelent a Museum super omnia – Tanulmányok E. Csorba Csilla születésnapjára című kötetben, amely online múzeumi boltunkban megvásárolható.
