Dr. Rózsafalvi Zsuzsanna, a PIM Kézirattárának főosztályvezetője tanulmányának első feléből Ambrus Zoltán kiterjedt álnévhasználati metódusáról, ennek filológiai vizsgálatáról, illetve a szerzői pályája első felének írói álneveken jegyzett munkáiról olvashatunk.

Ambrus Zoltán, Erdélyi Mór felvétele, 1880-as évek (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A Révai Testvérek, a 19. század második felének egyik innovatív kiadójaként, számos újí­tással kísérletezett. Nekik köszönhető az első hazai, kizárólag szépirodalmi szövegeket megjelentető folyó­irat, a Regényvilág, majd a Jó könyvek című, a ponyvakiadványokat helyettesítő és kiszo­rító, színvonalas, olcsó, füzetes nyomtatványok sora. Illetve a pozitivista szintézisek, lexikonok mellett a teljességre törekvő írói életművek (Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Eötvös Károly stb.) szerkesztésével írta be magát a kiadó a hazai lap- és könyvkiadás, valamint az irodalom történetébe. A kiadóvállalatnak köszönhető számos író felfedezése és az is, hogy e szerzők nevét mára sem fedi homály.

Az írói életműkiadások tanulmányozásakor szembetűnő, hogy az általuk közzétett Ambrus Zoltán munkái 16 kötetes sorozatának szövegei csak részben azonosak a kora­beli folyóiratokban az írói névhez tartozókkal, több közülük vagy névtelenül, vagy álnév alatt lelhető fel. E jelenség ösztönzött arra, hogy az Ambrus Zoltán szépírói-publicisztikai működéséhez kapcsolódó álnevek felkutatásának lehetőségeivel nézzek szembe. A különös jelenség tanul­mányozásában a digitálisan is hozzáférhető és rendelkezésre álló források nagyban segí­tették az életmű álneveken publikált szövegei és szövegvariánsai, valamint maguk­ az álnevek összegyűjtését és az azonosítását is, de önmagukban nem jelentették e gyűjtőmunka egyértelmű megoldását. Ambrus élete során gyakran változó álneveket használt, így végső soron magániratai és hagyatéka – zömében kiadatlan levelezése, a saját maga által összegyűjtött lapkivágatok, illetve leánya jegyzetei – nyújthatja a leg­fontosabb segítséget e munkához. A bizonyíthatóan Ambrushoz köthető álnevek azonosításán keresztül arra célszerű rámutatni, mennyire nincs tudomásunk az íróhoz köthető teljes szövegkorpuszról, melyen csak akkor változtathatunk, ha több, iro­dalommal érintkező terület eredményeit hasznosítjuk, és interdiszciplináris eszközökkel közelítünk a kérdéshez. Azaz a levéltári, múzeumi unikális források, a sajtó vizsgálata és a repertóriumok, adatbázisok, az írói levelezés és az utódok feljegyzései adhatnak segít­séget e gyűjtőmunkához. 

Ambrus Zoltán, feleségével és lányával, otthonukban, Békei Ödön felvétele, 1905 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Az első, Ambrus Zoltán írásait számba vevő biográfiát 1918-ban, tehát még a szerző éle­tében Szinnyei Ferenc készítette, s eredményeit két részben (műfaji bontás szerint) tette közzé az Irodalomtörténet című folyóiratban, benne az író jelentős számú írását is össze­gyűjtve. Későbbi, szintetizáló igénnyel készült feltárás nem született, míg végül az író leánya, Ambrus Gizella – aki édesapja írói működését kísérte, adatait summázta, később segítő szerepben is – kísérelte meg pótolni e hiányt, sajnos csak több évtizeddel édesapja halálát követően, amikor a hagyaték egy része már elpusztult.

Fallenbüchlné Ambrus Gizella: Ambrus Zoltánról, 1961 (PIM Könyvtár)

A munka elvégzésének nehézsége abból adódott, hogy az író szépirodalmi műveinek zömét ugyan saját névvel tette közzé, azonban kritikái, tudósításai, kisebb tárcái egy részét különféle álnevekkel fedte el. Csupán szűkebb baráti köre és a szerkesztőség ismerte – néha persze rosszul – ezen álnevek „tulajdonosát”, s leveleikből, valamint a szerkesztőségi üzenetekből lehet (részben) rekonstruálni a művek írójának kilétét. Ambrus életútjának eleje azonban egybeesett a robbanásszerű lapalapításokkal, s az újonnan születő folyóiratokhoz hosszabb-rövidebb ideig csatlakozó Ambrus gyakran egymással nem kontaktáló szerkesztőségek számára dolgozott, így nem feltétlenül ismerték valamennyi névhasználatát. Az egykori munkatár­sak olykor utaltak az álnevekre, ám visszaemlékezéseik gyakran pontatlanságokat tartal­maznak. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy bizonyos fedőneveket egy idő után egykori birtokosuk másoknak is átengedett. Az Ambrus-œuvre átfogó értékelése talán éppen ezért várat magára, hiszen meg kell előznie azt egy szintetizáló igényű, a szerzői szövegek teljes körű felkutatására irányuló textológiai-filológiai munkának, melynek kulcsa az általa használt álnevek megtalálása, és az álnéven írt írások összegyűjtése.

Ambrus Zoltán, Ismeretlen szerző felvétele, 1920 körül (Magyar Nemzeti Múzeum) 

A hagyatékban fennmaradt cikk-kivágatok és a családi feljegyzések segítségével – de csak többé-kevésbé – tárható fel, mely lapokban publikált Ambrus. Biztosan azonosítható, hogy rendszeresen írt a Fővárosi Lapok, Egyetértés, Függetlenség, Nemzet, Ország-Világ, A Hét, Pesti Napló, Magyar Hírlap, Uj Idők, Új Magyar Szemle, Jövendő, Szerda, Az Ujság, Magyar Figyelő, Nyugat, Az Est, Világ, Borsszem Jankó, Fidibusz, Izé, Magyar Nemzet szá­mára. E lapok zömének digitalizálása befejeződött, s többnek – Uj Idők, A Hét, Vasárnapi Ujság, Nyugat, Szerda, Jövendő – repertóriuma is rendelkezésre áll. Úgy gondolnánk, könnyű tehát a szövegek feltárása. Ha azonban e lapokból visszakeressük a szerzői név alatt közzétett írásokat és összevetjük az életműkiadás vagy az egyéb kötetmegjelenések írásaival, nagy eltéréseket, hiátusokat és azonosítatlan szövegeket találunk, melyeket csak a mindmáig feldolgozatlan hagyaték és néhány szakirodalmi hivatkozás magyaráz meg és egészít ki.

A szövegek összegyűjtése már Ambrus életében sok gondot okozott kiadóinak, főként az 1903-ban elkezdődő és 1913-ban lezáródó, tizenhat kötetes gyűjteményes kiadás elindu­lásakor. Mint ez a kiadó és az író levelezéséből is kiderül, a közel egy évtizedig elhúzódó munka során számos probléma merült fel. A gyűjtőmunkát, azaz a kötetekbe is bekerülő folyóirat-megjelenések visszakeresését mindkét fél elvégezte, ám a Révai Testvérek szerkesztői olykor nem találták az író által listázott munkákat, a fentebb már jelzett okok miatt. Az Ambrus-sorozat egészének sajtó alá rendezése során zavart okozott a szövegek azo­nosítása, valamint a textusok, olykor a címek Ambrus általi átírása. A belső munkatársak kivonatolták ugyan azokat a lapokat, amelyekben Ambrus publikált, azonban az álnév alatt megjelent cikkek esetében szerzői azonosításra volt szükség:

 Miként az unokája és leánya által közösen jegyzett visszaemlékezésben a szerzőpáros megjegyzi:

Ambrus Zoltán az 1870-es évek végétől haláláig számos lap számára dolgozott, olykor ugyanabban a sajtóorgánumban párhuzamosan saját és álnéven is publikálva. Az erede­tileg jogásznak készülő fiatalember számára sokáig nem dőlt el ugyanis, melyik életpá­lyát választja majd, így a monogramok és álnevek, melyeket a Fővárosi Lapokban vagy az Egyetértésben használt, jól maszkírozták, rejtették valódi kilétét, egyik utat sem zárva el előle.

A jogi egyetemistaként bírálatokkal jelentkező Ambrus – ekkor nyilván még nem gon­dolván arra, hogy egykor a korszak vezető kritikusa és publicistája lesz – Bjørnstjerne Bjørnson Leonarda című darabjának színpadra adaptálásáról T. Z. névbetűkkel írta meg első bírálatát a Fővárosi Lapokba.

Ambrus Zoltán (T. Z.): "Leonarda." (Fővárosi Lapok, 1879. december 10.) (Arcanum Digitális Tudománytár)

Írásai megtetszettek a szerkesztőnek, s így a közönség és a művészi körök által is respektált lapba Vadnai Károly főszerkesztősége utolsó évei­ben, 1879 és 1882 között, rendszeresen dolgozott. Az Ambrus-szakirodalom által is ismert Spectator álnéven különböző műfajú cikkek jelentek meg úgy, hogy egy ideig Vadnai sem tudta, ki rejtőzik az álnév mögött. Ambrus levelezéséből az is tudható, hogy a szerkesztő később az újságban való névfelfedésére is gondolt:

Mindenesetre Ambrus baráti körében ismert volt és később is megmaradt e névhasználat: Spekiként, Spectatorként nevezték őt barátai, és az élclapokban, színházi lapokban egyaránt jellemző volt az efféle ráhivatkozás. Ambrus párhuzamosan használta a két aláírást a lapban: a T. Z. monogramú cikkek zömé­ben inkább színházi és irodalmi témákat bírálnak, több közöttük az életműben visszatérő, francia kultúrából vett ismertetés, reflexió.

Vadnai távozását követően, 1882-től Verhovay Gyula lapjába, a Függetlenségbe helye­ződött át publicisztikai tevékenységének súlypontja, ahol „s” vagy (a) aláírást használt, nyilvánvalóan a Spectator és saját vezetéknevének rövidítéseként. 1882-től az Egyetértés számára névtelenül fordított és színházi bírálatokat is küldött, A. és A. Z monogrammal. Az Egyetértés színikritikáinak írását Péterfy Jenőtől vette át, 1882 márciusától, amit a hagyatékban fennmaradt lapkivágatok is mutatnak. A Budapesti Hirlap f. p. szignójú aka­démiai tudósításai, 1883 és 1884 között, szintén tőle származnak.

Ambrus 1882 decemberétől a Magyar Földhitelintézet munkatársa lett, közvetlen főnöke Arany László volt, aki segítette pályáját, és később bevonta édesapja életművének sajtó alá rendezésébe is. 

A Magyar Földhitelintézet palotája, Vasárnapi Ujság, 1913. március 16. (OSZK EPA)

A Földhitelintézet alkalmazásában állva, de hivatalos szabadsá­golás keretében, 1885-ben, éppen Arany László engedélyével és támogatásával, Ambrus Párizsba utazhatott, ahonnan Párisi levelek, illetve Levél Párisból címmel küldte tudósításait a Jókai szerkesztette, naponként kétszer megjelenő politikai és irodalmi napilap, a Nemzet számára, ezúttal egy poétikus megjelölés, a Flaneur, vagyis kószáló álneve mögé bújva. E szövegeket az életműkiadás keretében Ambrus önálló kötetben is szerette volna közzétenni, azonban a Révai kiadó nem adott erre lehetőséget. Ambrus e tudósításokkal, ha nem is műfajt, de stílust teremtett, a későbbiek folyamán többen, köztük Ady Endre is küldött azonos rovatcímmel írásokat hazai lapoknak. Hazatérvén azonban megvált a folyóirattól, mely honoráriumának küldéséről rendre megfeledkezett.

Ambrus Zoltán (Flaneur): Levél Párisból, Nemzet, 1885. október 23. (Arcanum Digitális Tudománytár)

A fenti orgánumokban megjelenő írások nagy része a hagyaték lapkivágataiból vagy az autográf forrásokból azonosítható, illetve tartalmilag és stilisztikailag is szervesen illenek az életműbe. Nehezebb azonban felismerni az Ágai Adolf szerkesztette Borsszem Jankó című élclapba küldött szövegeket, melyek a lap stiláris horizontjához és nyelvezetéhez iga­zodnak a műfaj hazai, fél évszázados hagyományához kapcsolódva és az aktuális tenden­ciák szem előtt tartása miatt. Az 1884 és 1888 közé eső időszak bizonyos szövegei azonban azonosíthatók, ugyanis ekkor Ambrus Ágait betegsége és elutazása idején helyettesítette a főszerkesztői tevékenységében, s levelezésük ad némi támpontot az azonosításhoz. Az ezen kívüli időszakra vonatkozóan csupán leánya és unokája közléseire támaszkodhatunk, valamint konkrétabb utalások is olvashatóak a Jászai Marival folytatott levelezésében.

Rózsafalvi Zsuzsanna