2023. február 16-án nyitott meg a PIM Világjáték – Polcz Alaine 100 című időszaki kiállítása. A sokrétű és -rétegű életműről, valamint alkotójának ettől elválaszthatatlan személyiségéről, illetve a Polcz Alaine-ről való megemlékezés nehézségeiről, a monografikus kiállítás háttérmunkálatairól beszélgettünk a kiállítás kurátorával, Dr. Török Petrával, a Petőfi Irodalmi Múzeum általános főigazgató-helyettesével. (Interjúnk múlt héten megjelent első része itt olvasható.)

A Világjáték – Polcz Alaine 100 című időszaki kiállítás belső tere (fotó: Gál Csaba, PIM)

PIMBlog: Ahogy már szó is esett róla, Polcz Alaine nagyon sokféle területen tevékenykedett, alakja számos okból is emlékezetes: beszélhetünk róla irodalmi igényességű önéletírása kapcsán, segítő szakemberi, pszichológus szakértői minőségében, de bábjátékok vagy szakácskönyvek szerzőjeként is. Ön hogy találja, mi kapcsolja össze Polcz Alaine sokrétű munkásságának látszólag oly távoli szegmenseit?

Török Petra: Szerintem ebben az az érdekes, hogy miért van bennünk az az elvárás, hogy valaminek össze kell kapcsolnia ezeket? Miért is kéne, hogy valami összekapcsolja? Mindannyian, hogyha egy napunkat végignézzük, más-más szerepekben vagyunk reggel, napközben, este; amikor a munkahelyünkön vagyunk, mikor épp hazamegyünk és a családunkra figyelünk, vagy amikor a hobbinkkal foglalkozunk. Nem feltétlenül kell megtalálni azt a közös pontot, ami ezeket a nagyon különböző szerepköröket összekapcsolja. Egyik sem értékesebb a másiknál, ebből a sok-sok, különféle szerepből tevődik össze mindannyiunk élete. És a világjáték-koncepció épp arra ad lehetőséget, hogy ezt a nagyon sokféle elemet egymás mellé tudjuk sorolni – épp úgy, ahogy a világjáték-építés során a tálcában egy kisgyerek egymás mellé teszi a kiskacsát és az ördögöt, az iskolaépületet és a saját ágyát vagy egy mesebeli keleti figura alakját egy lakótelepi hinta mellé állítja: számtalan darabból összeállva, de mégis ezek együtteséből alakul ki egy olyan univerzum, ami egyedi és személyes. 

Dr. Török Petra kurátor a kiállításban (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)

Polcz életútjának különböző szerepei kapcsán megdöbbentő élmény volt szembesülni a dátumokkal: 1922-ben születik – az Asszony a fronton 1991-ben jelenik meg. Úgy telik el hetven év, hogy Polcz Alaine mint irodalmi személyiség nincs jelen, az irodalmat olvasó és kedvelő közönség nem ismeri és nem olvassa szakmai publikációit, hiszen ez kívül esik az irodalmi közéleten. Lényegében egy teljes szakmai (pszichológusi) életút áll már mögötte, amikor irodalmi téren is jelenlévő személyiségként felfigyelnek rá.

Polcz Alaine: Asszony a fronton. egy fejezet az életemből, Pont Kiadó, 1998, Budapest (PIM Könyvtár)

Nagyon ritka ez a jelenség. És nagyon fontos azt érzékeltetni, hogy mi minden történt ez alatt a hét évtized alatt: minden egyes esemény, kapcsolat, élmény, szakmai feladat hozzájárult ahhoz, hogy úgy és azzal a művel jelenhessen meg az irodalmi közönség előtt, ahogy ez megtörtént. És úgy tudjon segíteni másokon, ahogyan tette. Ha nincs mögötte ez az óriási élettapasztalat és ez a rendkívül göröngyös, sokrétű, kivételes mélységekkel és magasságokkal tagolt életút, akkor a regény, az esszékötetek, visszaemlékezések, de még akár a szakácskönyvek is, nem jelentek volna meg.

PB: Számos dokumentum, kézirat-, levél- és interjúrészlet, személyes tárgyak, fotók (vagy például a kiállított Sváby Lajos-festmény), de a terapeuta munkaeszközei is megtekinthetők a kiállításon. Melyik elemet vagy elemeket emelné ki a Világjáték anyagából, mint amelyiket – bármilyen szempontból – a legkülönlegesebbnek érez e gazdag anyagból? 

T. P.: Egy kiállítás kurátora számára nyilván minden egyes kiállított tárgy különleges, mindegyik képes arra, hogy történeteket idézzen fel. De ami az irodalmi muzeológia terén igen lelkesítő az az, amikor össze tudunk párosítani olyan tárgyakat, dokumentumokat, amelyek egyébként külön-külön, más közgyűjteményekben találhatóak, vagy éppen pontos szöveghellyel hozhatóak összefüggésbe. A bilincs a szabadság legyen című levelezéskötetben Polcz több levélben Gergelyként hivatkozik Mészölyre: ezt Nagy Boglárka, a szerkesztő (aki rendkívüli filológiai háttérmunkát végzett a kötethez) alaposan megjegyzeteli, azonban egy konkrét szöveghelyen olvashatunk egy bizonyos gyufásskatulyáról is, amiben a megszólított eltemette „a benne élő Gergelyt”.

Majd hirtelen felidézem a Relikviatár egyik furcsa tárgyát, egy gyufásdobozt, amin a Gergely felirat szerepel, látunk rajta egy rombuszszerű valamit (amiről addig nem volt tudható, hogy egy koporsót ábrázol) és egy szürreálisnak tűnő összeállítást találunk benne: egy kis kavicsot, egy plüssmaci szemét, egy gyertyacsonkot, egy kis ékszerdarabot. Nem értettük, hogy mi ez, miért tartotta fontosnak Polcz, hogy ezt megőrizze, aztán olvasva a fenti levelezést, egyből ott van előttünk a magyarázat.

Gyufásskatulya apró tárgyakkal (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Egyébként a megőrzés gesztusa rendkívül fontos volt az életmű értelmezése és a kiállításrendezés kapcsán is: itt minden esetlegesség ki van zárva. Ugyanis itt nem az történt, hogy a jeles szerző halála után a családja, a jogi eljárás végén eljut odáig, hogy valamilyen döntést hozzon a hagyatékról és végül a PIM-nek is ajándékozzon belőle. Itt roppant tudatos, hat-hét éven keresztül tartó szisztematikus válogatást és szortírozást láthatunk. Mészöly Miklós 2001-ben, Polcz Alaine 2007-ben halt meg. Ez az időszak azzal telt, hogy Polcz gondoskodott arról, hogy Miklós anyagai hogyan kerüljenek Szekszárdra, ott hogyan rendezze be a Mészöly-emlékszobát, hogy hányszor üljön le a gyűjtemény szekszárdi muzeológusával, Lovas Csillával, vele hogyan jegyzeteljék végig a képek szereplőit (hogy arra onnantól fogva bármelyik kutató támaszkodhasson), valamint eldöntse – lényegében tételenként –, hogy a hagyaték melyik darabja, anyagcsoportja melyik közgyűjteménybe kerüljön. Polcz heteken-hónapokon-éveken keresztül folytatta ezt a munkát, rendszerezte a férje és a saját életművét. Mikor tehát az emlegetett gyufásdoboz bekerült a PIM-be, az ma azért van nálunk, mert Polcz Alaine ide szánta. És ez a kiállításban található összes tárgyra igaz.

Az is nagyon tanulságos kérdésfelvetés, hogy amikor valami fájdalmas, negatív élményről tudósít az anyag, Polcz miért akarhatta, hogy mi erről tudjunk. Anélkül, hogy most részletesen belemennénk A bilincs a szabadság legyen című kötet megítélésébe – elvégre ez egy jelentős mű és remekül szerkesztett, adatolt szövegkorpusz, nagyon sokrétegű szöveg –, mégis érezzük és tapasztaljuk, hogy az olvasók habitusuknak és érdeklődésüknek megfelelően vonnak le belőle (gyakran nagyon is sarkos) következtetéseket, akár a két levélíróval kapcsolatban is.

Mészöly Miklós: A bilincs a szabadság legyen. Mészöly Miklós Polcz Alaine levelezése (1948–1997), Jelenkor, Budapest, 2017 (PIM Könyvtár) 

Mindenesetre, amikor azt olvassuk a levelekben, hogy például 1985 környékén milyen mélyponton van ez a kapcsolat, majd előkerül a Kézirattárból egy ugyanez év decemberében kelt fogalmazvány, egy Kolozsváron megjelentetni kívánt halálozási értesítés (Polcz Alaine tudósít benne édesanyja és testvére elhunytáról), amelyen Polcz kézírásával egy rájegyzést találunk: „Miklós reakciója: nyelvtanilag hibás” – nos, ez igencsak mellbevágó. És nyilván nem a férje megítélésén kívánt rontani, bennehagyva ezt a cetlit a PIM Kézirattárának átadott válogatásában, hanem azt akarta, hogy ennek a kapcsolatnak a hihetetlen dinamizmusát, összes árnyalatát láthassuk, és nyilván a házasság nagyon szép pillanatainak dokumentumait is ezek mellé helyezte. Ez rendkívüli emberi nagyságot mutat: Polcz felülemelkedett mindennapi életük csatározásai felett, megrendítő, ahogy élete végén nagyon betegen, meggyötörve arra tud és akar gondolni, hogy valaki ebből majd, évek múltán, bizonyos tanulságokat vonhat le, tanulhat, tapasztalatokat gyűjthet – vagy egyszer majd egy kurátor egy kiállításon elmondhassa ezt a történetet, ahogy azt itt mi is tettük.

PB: A tárlat egyik leginkább megrendítő tárgya Polcz Alaine kiállított végrendelete. Talán itt találkozik a leglátványosabban Polcz Alaine, a halállal, gyásszal és elfogadással foglalkozó szakember és (az élete végéhez közelítő) magánember útja. Miközben tudjuk (többek között Polcz írásaiból is), hogy a halált, az életút végét övező tabuk sok esetben ártalmasak, a róla való beszéd pedig felszabadító erejű lehet, bizonyára (mind Polcz Alaine emléke, mind a tárlatot megtekintő látogatók felől nézve is) gondos megfontolások vezettek e fontos dokumentum közzétételéhez. Felmerültek a munka során a kiállítást megtekintők esetleges érzékenységeivel kapcsolatos aggodalmak, ellenérzések, vagy magától értetődő volt a végakarat szerepeltetése?

E dokumentum kiállítási története nagyon érdekes: amikor átnéztük a Kézirattárban őrzött anyagot, akkor találkoztunk már ezzel a Testamentum elnevezésű gépirattal, azonban nem volt szignálva. Így, ebben a formában nem tartottuk kiállíthatónak, hiszen nem tudtuk, hogy keletkezett-e később másik verziója, netán csak egy vázlatfogalmazványnak tekinthető-e, tehát muzeológiailag nem tartottuk megalapozottnak a közzétételét. Visszatérően találkoztunk és beszélgettünk barátokkal, kollégákkal felidézve Polcz alakját, segítséget kérve a kiállítás egy-egy kérdéséhez, vagy akár kölcsönzések előkészítéséhez. Egy alkalommal egykori közeli munkatársa megkérdezte, hogy érdekel-e minket Alaine végrendelete? Másnap már digitalizáltuk is azt a példányt, amelyen szerepelt az aláírása, valamint két tanú hitelesítése is.  

Ugyanakkor a kérdésfelvetésből némi negatív viszonyulást érzek – holott szerintem akik eljönnek a kiállításra, valamennyi tudással már bizonyosan rendelkeznek Polcz Alaine-ről, így arról is, hogy alapvetően hosszú időn át a halállal foglalkozott és haldoklók közelében töltötte napjai nagy részét. Én azt gondolom, hogy egy ilyen típusú, mélyen személyes dokumentum kiállítása inkább pozitív érdeklődést vált ki, mintsem eltávolító lenne. Elvégre arra irányul, hogy aki állandóan a halál közelében élt, az a saját halálával, az arra való készülődéssel hogyan foglalkozik, milyen érzelmek kavarognak benne. A Nem trappolok tovább című esszékötete lényegében éppen erről, a szembesülésről szól, arról, ahogyan Polcz pontosan, őszinteséggel, nyíltsággal figyeli magát: az idősödés, a betegség jeleiről, következményeiről teljes leplezetlenséggel ír. És ugyanaz az érzésünk lehet ennek kapcsán is, mint az Asszony a fronton esetében: minden szégyenérzeten, zártságon, tabun átlépve ír, nagyon őszintén, szenvtelenül és fenntartások nélkül.

Ugyancsak nagyon érdekes ez a dokumentum, műfaját tekintve is. Ugyebár ez nem egy jogi értelemben vett végrendelet (olyat is írt, nyilván, de az – sajnos – nincs nálunk), ebben nem az ingó- és ingatlan vagyonáról, szerzői jogairól stb. rendelkezik.

Polcz Alaine személyes tárgyai a kiállításban (fotó: Gál Csaba, PIM)

Ez lényegében egy élő végrendelet, önrendelkezési dokumentum. Szembesít azzal a sokunkat foglalkoztató kérdéssel, hogy amikor az ember már nem lesz ura a saját gondolatainak és döntéseinek, mi az, amit megtehetnek vele, és mi az, amit nem. A benne foglaltakat mindenkinek tiszteletben kell tartania. Az elmúlt évek nagy világjárványa közepette éppen azokat a döntéseket vonták meg betegektől, hozzátartozóktól, családoktól, amelyekért Polcz Alaine egy életen át harcolt – például, hogy a beteg látogatható legyen, hogy a hozzátartozói elbúcsúzhassanak tőle. Ezeket mind felülírta, eltörölte a járványhelyzet. Ez nagyon súlyos etikai és emberi dilemmákat állít elénk. E tekintetben még a covid szomorú aktualitása felől nézve is úgy gondolom, hogy nagyon érdekes a kiállítás erre vonatkozó tematikája és egyáltalán, az önrendelkezés problematikája.

PB: A kiállítást végignézve látható az a gondos figyelem, egyben lényeges hangsúlyelhelyezés, amivel Polcz Alaine magánéletét, emberi-művészi kapcsolatait (egyebek között Mészöly Miklóshoz, Nemes Nagy Ágneshez, Vajda Júliához fűződő viszonyát) munkássága mellé helyezik. Élet és szakma ilyen természetes kapcsolatban, egységként láttatása Polcz Alaine alkatához igazodva vagy a kiállítás tervezőinek felfogását tükrözve jelent meg így?

T. P.: Ami a hosszú évtizedek alatt történt, minden beépült, nyomot hagyott Polcz szakmai és irodalmi munkásságában, életeseményeiben. A Singer Magdolnával közös, Partitúra című beszélgetéskötete címe is erre utal: ahogyan minden egyes hangjegy szükséges ahhoz, hogy a zeneműben a harmónia, az összhangzat, a teljesség létrejöjjön, úgy volt szükség az életút minden egyes boldog és tragikus hangjegyére. Ez a hasonlat nagyon pontosan világít rá a Polcz Alaine-i életmű természetére.

Világjáték – Polcz Alaine 100 (fotó: Gál Csaba, PIM)

Ha Molnár Ilona néven nem írja meg bábdarabjait, ha nincsenek bábszínházi élményei, nem biztos, hogy bábterápiával kezd foglalkozni – és akkor nem kéri egy közeli barátnője, Kovács Ildikó segítségét a világjáték kis agyagfiguráinak megformálásában. Egy másik példaként említhetjük Bíró Bertával való barátságát, amely önálló tematikus egysége a kiállításnak. Az ehhez a blokkhoz tartozó felhívó kérdés: „Hol süt a nap?” jelképezi azt, ahogyan Erdélyhez, a szülőföldhöz, az ottani értékrendhez, életvitelhez és -szemlélethez kötődött, és mindezek az érzések esszenciálisan vannak jelen Bíró Berta alakjában és barátságukban.

Világjáték – Polcz Alaine 100 (fotó: Gál Csaba, PIM)

Ha Polcz Alaine nem tudja, hogy egy gyászrítus hogyan zajlott le a háború előtt Erdélyben, Kolozsváron vagy akár falun, ha nem vesz részt a katonák ellátásában önkéntes nővérként, akkor ezek a művek nyilván vagy meg sem születnek, vagy teljesen mások jöttek volna helyettük, más irányt vett volna az egész életműve.

PB: Ha maga a Világjáték kiállítás „összhangzatára” figyelünk: a teremrendezés abszolút központi eleme a középen elhelyezett „báb-terepasztal”, rajta a világjáték elemeivel. A bábuk-babák, játékelemek szimbolikája a kiállítás egészét behálózza, itt pedig „összefutni látszanak a szálak”. Mit jelképez ez az elrendezés, és milyen reakciókra számítanak a látogatóktól?

Világjáték – Polcz Alaine 100 (fotó: Gál Csaba, PIM)

T. P.: Nincs a kiállításnak kötött bejárási útvonala, tekintettel arra, hogy nem kronologikusan épül fel. Ehelyett a felhívó kérdések mentén tematikus blokkokat alakítottunk ki. Ezek a biográfiai fal, az Asszony a fronton, az Erdély-történet, a Bíró Berta-történet, az otthonról, A rend és a rendetlenségről szóló egység, a szakácskönyvek, a háziasszonyi lét (ami valójában sokkal több is annál: inkább egy életvezetési tanácsadó kis birodalma), valamint az élete – irodalmi muzeológiai szempontból nézve – három legfontosabb szereplőjéről szólunk részletesen: Nemes Nagy Ágnesről, Mészöly Miklósról és Vajda Júliáról. Térben is elkülönülő egységet jelent a klinikai, szakmai munkásságának bemutatása (világjáték, hospitalizáció, hospice, játék- és bábterápia).

Világjáték – Polcz Alaine 100 (fotó: Gál Csaba, PIM)

Tehát nem biztos, hogy ez a terepasztal tekintendő a csúcspontnak, de kétségtelenül kijelöli a kiállítás origóját, szemlélteti címadó rendezőelvét. A tárlatvezetéseket például itt kezdjük, hogy elmagyarázhassuk mi is az a világjáték. Reményeink szerint a látogatók így már formai és tartalmi szempontból is olvassák a kiállítást: felismerik a falakon ezeket a vizuális elemeket, meg tudják határozni a nagyobb témaegységeket, és értik a kurátori intenciót. Amit pedig a látogatók részéről tapasztalunk, amikor a vezetések kezdetén bejövünk ide a csoportokkal, az az örömteli vizuális élmény: akárcsak otthon a gyerekeink lego-szettjeinek millió apró figurája a szőnyegen, úgy terülnek el ebben a nagyon jellegzetes, kék színű tálcában világunk szereplői és részesei: emberek, állatok, növények, tárgyak és minden egyéb, élő és élettelen alkotóelem. Ez eleve mindenkit arra sarkall, hogy rajtuk felejtse a szemét, kiválassza a neki legszimpatikusabb kis figurát. Ez egy nagyon inspiráló játék – miközben a pszichológusi gyakorlatban nagyon komoly dolog is. Jó élmény volt a kiállításrendezés során, mikor az asztal elemeit rendeztük el: megfigyelni a kollégákon azt az élvezetet, ahogy bizonyos figurákat próbáltak egymás mellé helyezve miniszituációkat teremteni.

Világjáték – Polcz Alaine 100 (fotó: Gál Csaba, PIM)

A tér felépítésében a külső falakon olyan élethelyzeteket, életút-pillanatokat, kapcsolatokat, személyeket, tevékenységeket láthatunk, amelyek Polcz nyilvános életéhez köthetőek, amelyekkel adott esetben az olvasók, barátok, a közönség is találkozhatott; viszont a belső térben, ebben a kiállítási tér közepén található, kilencven fokban elfordított kubusban arról a zárt, nem-nyilvános világról szólunk, amiben Polcz Alaine szakmai élete évtizedeken át zajlott. Így ebben a belső térben mesélünk a szakmai munkájának legszívbemarkolóbb mozzanatairól is.

Világjáték – Polcz Alaine 100 (fotó: Gál Csaba, PIM)

Mindemellett ne feledjük, mindig komoly kockázata egy-egy irodalmi kiállításnak, hogy van-e benne elég muníció a szemnek is, elég látványos-e az összhatás. Hozzánk alapvetően olvasók, irodalomszeretők jönnek – azonban a kiállított anyagot úgy kell tálalni, hogy annak eredményeként még jobban szeressék az irodalmat és még többet olvassanak. Azt gondolom, hogy a PIM az elmúlt 15 évben felépített egy olyan jól felismerhető kiállítási módszertant, ami az irodalmat láthatóvá is teszi – minden kiállításunkban van olyan elem, ami különlegessé, vizuálisan is rendkívül vonzóvá teszi őket. Mi is erre törekedtünk a Polcz-kiállításban.

PB: Polcz Alaine születésének 100. évfordulója összegzésre és újraértelmezésre is lehetőséget adhat: felmérni, hogyan, miképp emlékezünk alakjára és pályájára mostanság, illetve, hogy miben volna érdemes felülvizsgálnunk Polcz Alaine-hez és munkásságához való viszonyunkat. A Világjáték – Polcz Alaine 100 kiállítás ezen a téren is meghatározó szereppel bírhat: Ön miben, milyen téren szeretné megváltoztatni, módosítani Polcz Alaine képét kulturális emlékezetünkben?

Világjáték – Polcz Alaine 100 (fotó: Gál Csaba, PIM)

T. P.: Sem magamnak, sem a kiállításnak nem tulajdonítanék olyan mértékű ráhatást, hogy az irodalom történetének alakulását, az irodalmi kultuszok vizsgálatát ilyen módon befolyásolni tudnánk. Ami viszont nagyon fontos: egyrészt azt megmutatni, hogy van egy olyan nagyszerű alkotó, aki úgy döntött, hogy az egész élete eredményét elérhetővé teszi a köz számára. Ez egy ajándék az összes magyarul olvasó, beszélő polgárnak, no meg a magyar államnak. Másrészt pedig akik Polcz Alaine-t olvasnak, irodalomtörténészektől és -tanároktól egészen a széles és elkötelezett rajongótáborig mindenki mást-mást talál fontosnak, inspirálónak vagy éppen megrendítőnek az életműből. Mi arra próbálunk lehetőséget, esélyt adni, hogy megmutassuk azt, hogy ez az életmű milyen rendkívül összetett és sokféle. Mennyi hangulat, milyen sokféle szín és – akár szó szerint – íz fér meg benne. Utakat kívántunk nyitni afelé, hogy aki például csak az Asszony a frontont ismerte idáig, milyen élményeket nyerhet az által, ha beleolvasna, mondjuk, a szakácskönyvbe is, ami, persze, messze nem csak egy szakácskönyv, hanem inkább afféle gasztronómiába oltott élettörténet, életvezetési kalauz.

Dr. Török Petra kurátori tárlatvezetést tart a kiállításban (fotó: Gál Csaba, PIM)

A Petőfi Irodalmi Múzeumnak kétségtelenül van olyan küldetése és feladata, hogy formálja az irodalmi közvéleményt, de mikor kiállítást építünk, alapvetően az a célunk, hogy gyűjteményeink bemutatása révén rájöjjenek a látogatók, hogy micsoda színtiszta élvezetben lehet részük, ha olvasnak. Ezért is kapnak olyan komoly szerepet minden kiállításunkban (a vizuális élményeken túl) maguk a szövegek. A cél az, hogy ne legyen más vágyuk azoknak, akik hozzánk betérnek, mint hazaérve előkeresni vagy beszerezni a szerző munkáit, hogy még nagyobb kedvet kapjanak az olvasáshoz, az irodalomhoz. És hogy azzal a felismeréssel távozzanak, hogy milyen nagyszerű dolog olvasni, irodalommal venni körül magunkat, ami az emberi életnek olyan lehetősége, ami nélkül nagyon szegények lennénk.