1927 decemberében Bostontól nem messze elsüllyedt az amerikai haditengerészet egyik tengeralattjáró hajója. A balesetben a fedélzetén levők közül harmincnégyen azonnal, hatan pedig néhány nappal később életüket vesztették. A tragédia híre és a sikertelen mentési küzdelem részletei bejárták a világsajtót, a budapesti napilapok is egymással versengve közölték a legfrissebb beszámolókat. Mi több, ez a közvéleményt igencsak foglalkoztató, drámai esemény a magyar irodalomban is nyomot hagyott: Karinthy egyik – alig ismert – versének lett ihletője. A Nyájas anyó a lepénnyel című költemény ugyanakkor ízig-vérig irodalmi szöveg is, hiszen másik inspirálója Füst Milán éppen akkoriban közölt, enigmatikus verse, a Habok a köd alatt volt. Új bejegyzésünkben e szokatlan történetről tudhatunk meg többet.

A magyar irodalomban is szereplő S-4-es tengeralattjáró roncsa a Csendes-óceánban, 2011 (A kép forrása: Hawaii Undersea Research Laboratory Archive)

A Nyugat első korszakának szerzői közül a népszerűségi skála két szélsőértékén minden bizonnyal Karinthy Frigyes és Füst Milán állt. Előbbi közismertségnek és közszeretetnek örvendett, valósággal körberajongták, könyvei nagy példányszámban fogytak. Ismertség tekintetében Füst Milán sem maradt le, de őt a Borsszem Jankóban rendszeresen megjelent gúnyrajzok és vitriolos paródiák, illetve éppen Karinthynak az 1912-ben megjelent Így írtok tiben közölt Epigrammja juttatta (kétes) népszerűséghez. Füst meghökkentően újszerű, rokontalan költészetét a szélesebb közönség döbbent értetlenséggel fogadta, de Osvát Ernő és a Nyugat belső köre – köztük Karinthy is – nagyra tartotta. Bizonyítja ezt Karinthynak a Füst költészetéről írott, máig érvényes megállapításokat tevő, korai tanulmánya, valamelyest az említett paródiája – és egy kevéssé ismert verse is.

A Nyugat 1928. január 1-i számában jelent meg a Nyájas anyó a lepénnyel című vers, amely egyszerre reprezentálja a Karinthy és Füst közötti szoros barátságot és a poétikai koncepcióik közötti distanciát. A vers ajánlása:

A szöveg harminc sora tökéletes pastiche, Füst nagy versének megtévesztésig sikerült utánzata, de van tizenöt beékelt, kurzívval szedett sor, amely a záró szakasszal együtt már tipikus Karinthy-szöveg. A stílustörések és szövegen túlra vonatkozó utalások a vers közlésekor még értelmezhetőek és egyértelműek voltak, utóbb viszont – a kontextus elvesztésével – zavarba ejtő homályba vonják a verset.

A Nyájas anyó a lepénnyel sokáig talánynak számított a Karinthy-filológiában. 1965-ben Réz Pál mint elfeledett versről írt róla az Élet és Irodalomban:

Megállapítja, hogy bár a vers, első soraival, még káprázatos karikatúrának hat, de utóbb Karinthy-verssé vált át, s hogy e játék mögött alighanem

Réz Pál: "Nyájas anyó a lepénnyel". Karinthy Frigyes elfelejtett verse, Élet és Irodalom, 1965/23, 11. (forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

1982-ben Ungvári Tamás szinte szó szerint megismételte a vers műfaji besorolásának bizonytalanságáról megfogalmazottakat, de a kérdést azzal zárta le, hogy „Karinthy a Nyugatban sosem közölt paródiát”, és ezért – mint „igazi” verset – felvette az általa szerkesztett Nem mondhatom el senkinek című kötetbe. A Nyájas anyó… ettől kezdve rendre szerepel Karinthy összes versei között (így a legutóbbiban, a Kőrizs Imre szerkesztette Karinthy Frigyes Összegyűjtött verseiben [Magvető, 2017] – Keresztesi József a kötetet záró, Szerkesztői jegyzetek, illetve az utószóként közölt Komoly dolog. Karinthy Frigyes költészetéről című tanulmányai nagyban segített e munka gondolatmenetét).

Réz Pál feltételezése, hogy „komoly” Karinthy-verssel van dolgunk és hogy ennek bizonyítéka, vagyis a vers értelmezhetőségének kulcsa a referencialitásban keresendő, csak jóval később igazolódott be. Nem – ahogy Réz várta – a kortársi memória, hanem a kutató megérzése és kitartó keresése révén. 1991-ben Angyalosi Gergely fontos tanulmányban elemezte Füst Milán Habok a köd alatt című, „egyik legrejtélyesebb versét”, amelyben kitért a Karinthy-pastiche-ra is, sőt röviden utalt annak kiváltó élményére, egy amerikai tengeralattjáró tragédiájára is.

A hosszabb merülésekre képes, az óceánok nyílt vizein is használható, úgynevezett S-típusú tengeralattjárókat az 1910-es években fejlesztették, az USA-ban. A történetünkben szereplő, S-4-es hajó 1919-ben készült el, a portsmouth-i hajógyárban és az év decemberében bocsájtották vízre. Az 1000 tonnás, 70 méter hosszú hajó fedélzetén 42 fős személyzet tartózkodhatott, maximális sebessége víz felett 28, alámerülve 20 km/óra volt.

1927. december 17-én, Boston közelében, a Provincetown melletti öbölben gyakorlatozott az S-4-es tengeralattjáró. Ugyanekkor, ugyanitt járőrözött a parti őrség Paulding nevű hajója. A haditengerészet és a parti őrség közötti hiányos kommunikáció miatt a két hajó nem tudott egymásról, így történhetett, hogy amikor a tengeralattjáró felmerült, összeütköztek. Valószínűleg nem lett volna ennyire súlyos a baleset, ha a Paulding egyszerű őrhajó lett volna. De, mivel ekkoriban szeszcsempészek elfogására alkalmas, kisebb rombolókat cirkáltattak a partok közelében, a Pauldig két lyukat is ütött a tengeralattjárón, amely szinte azonnal elmerült.

Bár az ütközéskor a Paulding is súlyosan megsérült, de személyzete azonnal megkezdte az S-4-es mentését. Csónakokat eresztettek le, búvárok merültek alá, és rövidesen megtalálták a 30 méter mélyre süllyedt tengeralattjárót. A hajótestbe betört víz a legénység 34 tagját azonnal megölte, de hatan a torpedószobába menekültek, és túlélték az ütközést. A búvároknak a hajótest kopogtatásával sikerült kapcsolatba lépniük a bent rekedtekkel, morzejelekkel adták tudtukra, hogy mindent megtesznek a kimentésükért, míg a szerencsétlenül jártak kétségbeesetten sürgették őket:

A rossz időjárási körülmények között, jeges vízben, heroikusan küzdő búvárok maguk is többször életveszélyes helyzetbe kerültek, előfordult, hogy saját társukat kellett kimenteni. Ráadásul a feltámadt téli viharban az S-4-et rögzítő láncok elszakadtak, a hajóroncs elsodródott a tengerfenéken. Mindeközben a hajótestben fogyott az oxigén – s mintegy négy nap után már nem érkezett válasz a kopogtatásra. Pedig akkorra sikerült légtömlőt csatlakoztatni a tengeralattjáróhoz…

December 22-ére a túlélők megmentésének reménye szétfoszlott, így a kiszabadításukra szervezett akciókat két nap múlva leállították. A hajótest kiemelésére is csak néhány hónappal később, immár kedvezőbb időjárási viszonyok között kerülhetett sor. Az S-4 1928. március 19-i felszínre hozása nagy szenzációt jelentett, már csak azért is, mert ez volt az első alkalom, amikor egy tengeralattjárót ki tudtak emelni. A technológia lényege az volt, hogy az elsüllyedt hajótestet vízzel telt tartályokhoz rögzítettek, amelyekbe levegőt préseltek, így azok, lassan megemelkedve, kimozdították a roncsot. Az S-4-et a Boston Navy Yard szárazdokkjába vontatták, ahol megtörtént az áldozatok kiemelése és elkezdték a baleset körülményeinek alaposabb kivizsgálását.

Az S-4-et megjavították, majd, a szükséges átalakítások után, 1928 őszétől, tengeralattjáró-mentési gyakorlatok kiképzőhajójaként használták.

Néhány év múlva ebben a funkcióban is elavult, így a Panama-csatornán keresztül Pearl Harborba vontatták, és megkezdték a szétszerelését. A még használható alkatrészek lebontása után, 1936 elején törölték a Tengerészeti Hajónyilvántartásból, május 15-én pedig kivontatták a nyílt vízre, és elsüllyesztették a Csendes-óceánba.

De az S-4-es ma feltárható története még ezzel sem ért véget. Az interneten megtalálhatók egy hawaii-i kutatólaboratórium (Hawaii Undersea Research Laboratory) búvárainak felvételei, melyek a 2011-ben közel 1000 méter mélyen megtalált roncsokat dokumentálják.

Az S-4-es tengeralattjáró története, különösen 1927-es tragédiája és a mentési akció, mára több forrásból részletesen megismerhető. Pár kattintással elérhető a baleset kivizsgálásának korabeli jegyzőkönyve (Investigation into the Sinking of the Submarine „S-4.” Washington, D.C.: U.S. Government Printing Office, 1928.), több felületen pedig (pl. a Naval Historical Center honlapján) számtalan további információ és archív fotó is található. 

A baleset megrázó erejét és a levonható tanulságok jelentőségét az is jelzi, hogy 2015-ben Joseph A. Williams haditengerészet-történész dokumentumregényt írt az S-4-ről.

Joseph A. Williams: Seventeen Fathoms Deep. The Saga of the Submarine S-4 Disaster (Chicago Review Press, 2015.)

Felmerül a kérdés: miért lett, miért lehetett az S-4 tragédiája ilyen részletesen dokumentált, a kortársak figyelmét magával ragadó, sőt a mai olvasó számára is borzongatóan érdekes történet?

A hadi eszközként alkalmazott tengeralattjárók hatékonysága az első világháborúban kétségbevonhatatlanul bebizonyosodott, ugyanakkor az irántuk tanúsított, felfokozott érdeklődés nem csupán a modern technika csúcsteljesítményének szólt, hanem az ember számára mindig is izgató, korábban leginkább csak a fantázia által uralt, de immár meghódított, víz alatti közegnek is.

Az 1910-es és '20-as években a téma Magyarországon is folyamatosan jelen volt. A haditudósításokon túl a lapok képes beszámolókat is közöltek az újabb és újabb vízalatti technikai találmányokról (pl. a világító „fáklyáról” vagy az S-4 esetében is alkalmazott ballonos kiemelési módszerről), tucatnyi olvasmányos szakmunka jelent meg (jellemzően németből fordítva, de magyar szerzőktől is), színházakban és mozikban, sőt még az orfeumban is játszottak ilyen tárgyú előadásokat. A háború múltával sem csökkent a tengeralattjárók iránti érdeklődés, 1927-ben, például, országszerte játszották a mozik a Nitsevo című, francia-amerikai filmet, amelyben „egy elsüllyedt tengeralattjáró tragédiáját, a legénység levegő utáni halál-küzdelmét és megmentését” izgulhatták végig a nézők.

A tengeralattjárók balesetei nem voltak ritkák, igaz – minthogy katonai titoknak minősültek, és többnyire a partoktól távol, a nyílt vízen történtek – általában nem jutottak a közvélemény tudomására. Az S-4-es és a romboló ütközése e tekintetben is kivételes volt. A baleset Provincetowntól alig 1,5 kilométernyire következett be, a partról is látható volt, akárcsak a következő napok mentési kísérletei. Ezért történhetett meg, hogy a tragikus baleset híre és a hajótestben rekedt matrózok kiszabadításának részletei azonnal nyilvánosak lettek, mi több: órák alatt bejárták a világsajtót. Több ügynökség és újság tudósítókat, fotóriportereket küldött a helyszínre, így az amerikaiakkal szinte egy időben az európai lapokat is elárasztották az S-4-ről szóló híradások. A naponta több kiadásban megjelenő újságok egymással versengve számoltak be az újabb és újabb fejleményekről. Az információáramlás elég gyors volt ahhoz, hogy szinte egyenes adásban lehessen követni az eseményeket, és elég részletekbe menő ahhoz, hogy a mélyben rekedtek megrázó haláltusája az olvasók számára is személyesen átélhető élménnyé váljon. Ráadásul mindez a karácsony előtti, általánosan felfokozott érzelmi légkörben történt.

Magyar nyelven először 1927. december 19-én, a New Yorkban megjelenő Amerikai Magyar Népszava közölt beszámolót a balesetről, de már másnap közel harminc budapesti és országos napilap is (Pesti Hírlap, Az Est, Budapesti Hírlap, Ujság, Friss Ujság, Esti Kurir stb.) cikkeket, tudósításokat jelentetett meg. Gyakorlatilag az összes napilapot elárasztották a híradások, melyek csak a mentési akció feladása után szorultak a címlapokról a belső oldalakra.

A szenzációhajhász címekkel közölt beszámolók, a filozofáló és moralizáló tárcák mellett más műfajú írásoknak is ihletője lett a baleset. A Pesti Napló december 22-i számában Fodor László A tengeralattjáró címmel közölt egy rövid jelenetet, melyben a világ kisszerű és önző eseményeinek, illetve a búvárok erőfeszítésének és az áldozatok haláltusájának párhuzamos egyidejűsége adja a dramaturgiai feszültséget.

Ezekben a napokban, erre a szituációra reflektálva született meg Karinthy verse is.

A tudományos hírekre éhes, technikai szenzációkra nyitott, ugyanakkor mélyen humanista szemléletű Karinthy számára nagyon is testhezálló volt ez a téma, ráadásul Füst Milán néhány héttel korábbi, tematikájában a tragédiára rímelő költeménye inspiráló irodalmi minta lehetett, amelynek nem csupán stílusjegyeit ismerte régről és tudta könnyedén imitálni, de úgy lépett vele dialógusba, hogy karakteresen saját gondolatot fogalmazott meg. Vagyis egy tökéletes Karinthy-költemény képlete állt össze. Látszólag.

A vers megjelenése utáni napokban Karinthy interjút adott Az Estnek, amelyben azt az elsőre meghökkentő nyilatkozatot tette, hogy

„versből huszonötöt írtam. Azért csak huszonötöt, mert rájöttem, hogy a költészet komoly dolog”.

(n. f.): Különös interjú Karinthy Frigyessel, Az Est, 1928/10, 14. (Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Karinthy addig megjelent költeményeinek száma, természetesen, jóval meghaladta a huszonötöt; igaz, a húszéves Nyugatban, amelynek kezdetektől munkatársa volt, a Nyájas anyó... mindössze a tizedik verse. Éppen Füst Milántól tudjuk, hogy az egész életművet élesen tagoló komoly (értékes) – humoros (értéktelen), merev és káros dichotómiát Osvát Ernő állította fel és érvényesítette:

„[Osvátnak] a humorhoz nem volt érzéke. Mikor Karinthy Tanár úr kérem című remekének akkor közölt egyes darabjaira tettem figyelmessé, és megkérdeztem, mért is nem közli ezeket a Nyugat, így felelt: A Nyugat nem vicclap”.

És valóban: a Nyugat nem közölt semmit sem Karinthy paródiáiból, sem más humoros írásaiból. A Nyájas anyó… viszont lejött a Nyugatban, tehát Osvát által kanonizált, komoly vers volt – évtizedekkel később Ungvári Tamás is az osváti logika mentén haladt, amikor a Nyugat által hitelesített, „igazi” versnek tekintette a Nyájas anyó…-t és szerepeltette a Nem mondhatom el senkinek (1982) kötetben –, minden bizonnyal maga Karinthy is beszámította ama huszonötbe. A két év múlva megjelenő első (és életében egyetlen), Nem mondhatom el senkinek című kötetébe mégsem válogatta be! (Kettő kivételével mindegyik a Nyugatban megjelent versét felvette kötetébe. A Nyájas anyó…-n kívül kihagyta a Hangversenyen című, a Nyugatban elsőként publikált versét.) Talán mert nem érezte elég eredetinek, önállónak a hangot, vagy utóbb túlságosan is konkrétnak, alkalminak ítélte a versszituációt, vagy a szöveg eklektikussága zavarta… Esetleg mindez együtt.

A/egy lehetséges válaszhoz elvezethet a versszövegek vázlatos elemzése.

1927 decemberében tehát Karinthy felfigyelt arra, hogy a Füst Milán-i, fikciós versvilágot milyen tökéletesen ellenpontozza a tengeralattjáró tragédiáján keresztül megnyilvánuló valóság. Már a két verscím is érzékelteti a perspektívák különbségét: a Habok a köd alatt többszörös bizonytalanságot, megfoghatatlan illékonyságot sugall, Karinthynál – az egyébként Füst szövegéből kiemelt – konkrét kép, egy személy, a lepényt áruló anyó helyezi szituációba a verset.

Bár az első szöveg történetmesélés látszatát kelti, de már a vershelyzet hely–idő meghatározásának elhomályosítása bizonytalanságot kelt, ráadásul a ködből rejtélyesen kiváló, majd benne nyomtalanul eltűnő hajók elsüllyedését olyan tanúk állítják, akiknek szavahihetősége még akkor is megkérdőjelezhető, ha számos nagyon is valószerűen ható, apró részlettel igyekeznek hitelesíteni mondandójukat. Füst Milán költői eszközkészletének jellemző jegye, hogy a „részletek sűrű világa állt helyt az egészért” (a kapitány reggeliző alakja, a koppanó vödör, a csörrenő lánc), de a homályból kibukkanó képek túlzott konkretizáltsága végső soron mégis az álomszerű bizonytalanságot fokozza. „E tanuk hazudnak”, ők azok, akik a „teljes valóságát tagadásba veszik” – szögezi le a vers beszélője, aki a „fél-élet” helyett magának a valóságnak a visszaszerzésére és megtartására szólítja fel olvasóját.

A Karinthy-vers nagyrészt az előkép tematikus, szerkezeti, nyelvi imitációja: sorjáznak a középkorias miliőbe helyezett, plasztikusan kidolgozott és Füst Milán-osan meghökkentő képfragmentumok; a beszédhelyzet is ismétlődik, csak épp Karinthy narrátora a hiteltelen tanú helyett a hatalomhoz dörgölőző, kétes értékű műalkotásokat előállító míves-sel szemben határozza meg pozícióját. A versközepi, durva stílustörés a valóság berobbanása: a bizonytalan tér-időből a most-ba, az itt-be röpít, a homályos történések helyett a tengeralattjáró megnevezését, a tragédia konkrét és szenvedélyes leírását adja. A vers utolsó harmadában a felháborodott és tettre kész narrátor megvetően szól a haszonleső világsajtóról („százezer újság százmillió példánnyal többet adott el, / Mert egymilliárd ember tudta és figyelte biztos haláltusáját / Ötven édesanya ötven gyermekének”), és konkrét cselekvési programot is megfogalmaz: „lázadozva s haraggal követeljük / Az emelőernyőt”.

Karinthy később, egy cikkében, visszautalt versére, mégpedig akkor, amikor az általa is szorgalmazott mentőeszközt nem csupán kifejlesztették, de már sikerrel alkalmazták is:

Karinthy verse – minden látszat-hasonlóság ellenére – lényegileg fordított gondolatmenetet jár be, mint Füsté. Míg Füst Milán versében nem csupán az kérdőjeleződik meg, hogy a folyón úszó hajók elsüllyedtek, de puszta létük is; a valóságnak nem a megismerhetősége, hanem a léte is bizonytalan. Eközben Karinthynál a tragédia, az emberi szenvedés és halál maga a valóság, verse az értelmetlen gyötrelem elleni, humanisztikus kiállás, morális tett. Az S-4-es tengeralattjáró nagyon is konkrét tragédiája pedig a versvilágon kívüli, azt referenciálisan hitelesítő, sőt: a szöveg értelmezhetőségéhez megkerülhetetlen elem.

Szilágyi Judit