„1945. jan. 1. Újév. Vakondoknak ragyogó élet a sorsunk napok óta, az óvóhelynek kinevezett mosókonyhában. Ma érte az első sérülés a házat. A mi konyhaablakunk is rámástól ripityánkóra tört. Pál a faluszövetség igazgatója vendégünk bablevesre. Egy korty szesz sincs. Szilvesztereste bepálinkáztam és beteáztam. Fullasztó és undorító az élet. […] Folyton bombázó gépek vonyítnak és belövések sivítanak. Hallom Budapesten sok ház lángol. Átkozott legyen az, és azok, akik ezt a pusztulást hozták Budapestre azzal, hogy nem adták föl a túlerőnek.”

„19167 január 1-jén. Lám, no lám, most írom először az új dátumot e könyvecskébe, s máris tévesztek. Úgy látszik, nagyon ragaszkodom a múltakhoz. No, csak ennyi bajom legyen ebben az évben mindvégig, akkor talán csak megleszek valahogy. Itt hagyom Drohowyzét, megyek Drohobicsba, ahová lövésztanfolyamra vezényelt a zászlóaljam. Egy kis változatosság s egy kis tanulás sosem volt rossz”.

„Délelőtt kint a temetőben. Kis, névtelen zöld növényt veszek a kapuban. A síron még ott a ciklámen: nem lopták el. Fagyott, szomorú! Megint ritkás hótakaró. Egyre határozottabb bennem az érzés: továbbél. A karácsonyfáról kis zöld ágat hoztam, azt is a sírra teszem. Meg egy szaloncukrot. Az ő szilveszteri lángja pörkölte meg. Néhány ember. Ezen a részen egyetlen lábnyom sem. Kell, hogy érezze: mennyire szeretem! – Este Steiner könyvét olvasom a lélek és a szellem megmaradásáról. A lényegét hinni akarom, hiszem is. (És megáll az idő.) Szorongató olvasmány: a hirtelen halottaknak mennyire hiányzik a testük. Mostanában sokat álmodom vele”.

„Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő szomorúbb lesz a múlt esztendőnél is. Ha kevésbé rossz lesz – ezért a kevésért is áldassék Istennek neve. Szilveszter este, amint előre jeleztem, vacsora után egybegyűlt a kis család. […] Fánk bizony nem volt, csak gesztenyepüré, pogácsa s egy-egy pohár melegített bor. […] K. b. éjfél után egy óráig voltunk együtt. Könnyes szemmel tértünk át az új esztendőbe, amelytől semmi jót nem remélünk”.

„Miért ne lehetne egy kicsit élvezni az életet? Jó lakomákat végigenni… egy kis bort inni… barátságosan beszélgetni?... Miért kell mindig a szomorú után nyúlni? Elvégre öröm is van! Ezzel a jegyzettel kezdeni az évet, – csak ne vezessen rosszra!)”

„Délig aludtunk Ágival, itt a szegedi kis szobámban, az éjszakai szilveszteri nagy színházi banzáj után. Bableves a Tiszában, az egész társaság. Majd a Sztambul rózsája, még sose láttam, életemben talán a második operett, ahhoz képest eléggé mulatságos. Este Kulka doktoréknál majd még némi ráadás bableves Bán Gyöngyiéknél, Karcsi ugyanis játszott a darabban, ragyogó öltözékben, főúri eleganciával. Tavaly ilyenkor New Yorkban voltam, úgy nézem e naplóban, visszaforgatva, csináltam holmi kis gyorsmérleget. Az idei rövidebb, de tán velősebb: befejeztem az Epepét, lehozták folytatásokban a Magyar Nemzetben, s eztán, szerencsésen fölvállalódván az „első közlés” felelőssége és ódiuma, az eddig vagy rejtélyes hallgatásba burkolódzó, vagy evvel-amazzal aggályoskodó, huzakodó Magvetőék megint jelentkeztek, már korrektura is érkezett, tehát remélhetően lesz belőle könyv. Írtam egy darabot, a Gellérthegyi álmokat a Madáchnak. Meg ezt az új novellát, most az ÉS ünnepi számába. Etwas”.