„Lehet, hogy nehéz írott szöveget megjeleníteni, de nem a PIM-nek” – hangzott el Az Év Kiállítása 2021 díj jelölésekor a zsűritől. Valóban kihívás egy regényt, egy történelmi traumát és egy életművet úgy megjeleníteni, ahogyan az Édes Anna / Kosztolányi – Trianon100 tárlat készítőinek sikerült. Immár nemcsak térben, de kiadványban is. A folyamatról Parádi Andrea kurátorral és Széki András látványtervezővel beszélgettünk. 

Fotó: Gál Csaba / PIM

Egy regény kiállítása – olvassuk a kurátori köszöntőt a kísérő kiadvány elején. Nagy, és mostanra biztosan kijelenthetjük, hogy sikeres vállalkozás volt rendhagyó módon, egy irodalmi mű segítségével felidézni Trianon emlékezetét. A kiállítástól nemrég elbúcsúzva hogyan tekintetek vissza a létrehozás élményére?

Parádi Andrea: Az alapgondolat után egészen egyszerűen adta magát minden soron következő lépés. Persze szembesültünk nehézségekkel, kihívásokkal, de szinte hihetetlen, hogy a tíz évvel ezelőtt megjelent kritikai kiadástól egészen idáig vezetett az út. Ehhez a kiadáshoz én írtam át a kéziratot, majd rengeteg közös beszélgetés és ötletelés után elérkezett az idő arra, hogy kialakuljon a már sokat tárgyalt koncepció. Ezt követően talán az vált számunkra a legnagyobb kérdéssé, hogyan fordítsuk át Kosztolányi regényét a térbe. Vajon hogyan lehet megjeleníteni a szöveget úgy, hogy az egyszerre legyen befogadható és tükrözze a történelmi utalásokat is? A választ az említett könyvben Veres András irodalomtörténész lábjegyzete „inspirálta”, aki szerint a mű mottójában olvasható halotti ima tulajdonképpen a történelmi Magyarországért szól. Ahogyan tehát a regénynek keretet teremt az első és utolsó fejezet, úgy fogta össze a tárlat nyitó és záró terme a középső, nagy sikerű vetítést, ami a cselekményt tárgyalta.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Széki András: Igen, valóban hosszú volt az út a végeredményig. Visszagondolva érdekes, hogy az első körös ötleteinkből alig valósítottunk meg valamit. Amikor bekapcsolódtam a folyamatokba, már kialakult a koncepciónak az a része, hogy a vetítést középen helyezzük el. Rám kifejezetten ösztönzően hatott ez a megoldás, de egy kissé aggasztott is, hogyan alkothatunk analóg kiállítást ilyen erős digitális vizualitás mellé. 

Egyébként majdnem minden esetben a logó elkészítésével kezdem a munkát, a könyveknél pedig a címből indulok ki és ezt követően alakítom ki a magam kis világát. Ehhez egy frissebb antikvát, az 1965-ben metszett Friz Qudratát választottam, ebből szedtük a regényrészleteket is és a halotti imát. Ha tehetem, az időszakra jellemző fontokat választok, így esett a választásom a kísérő szövegekhez az egyik személyes kedvencemre, Morris Fuller Benton fontjára, az 1905-ben metszett Franklin Gothic betűcsaládra. A látványtervezésre készülve Kosztolányi regényének második, gyönyörű kiadását olvastam. A színvilág egészen hamar kialakult bennem a történet hatására. Nem a búskomor oldalát próbáltuk hangsúlyozni, inkább elegánsan igyekeztünk megjeleníteni egy súlyos témát. 

P. A.: Emlékszem, a címen nagyon sokat gondolkodtam. Szerettem volna eltérni a tradicionális idézetválasztástól, ezzel is jelezve, hogy a kiállítás feszegetni próbálja a kereteket. Mégis többször nekifutottam egy-egy idézettöredéknek, mire rádöbbentem, hogy a szokás nagy úr, mennyire nehéz ezen felülemelkedni. Aztán egyszerre rátaláltam a megoldásra: fordítsuk meg a szerző, cím sorrendet, állítsuk élére a gondolatjelet, amivel a címet és alcímet tagoljuk. Ez elég egyszerűnek tűnik, de jól kifejezi azt, amit érzékeltetni akartunk: egy szövegen keresztül nézzünk rá egy írói életműre és az adott történelmi korszakra. 

Sz. A.: Ennek hatására elég hamar körvonalazódott bennem, hogy nem túlzóan, de a hiányt, a csonkaságot érzékeltetni szeretném a logóban is.

Még egy kicsit időzzünk el a kialakítás kérdésénél, hiszen ez a formabontó stílus visszaköszön majd a kiadványban is. Mivel a regény története a legtöbb ember számára ismert, egyértelmű, hogy egyfajta várakozás, vízió kapcsolódik a tárlathoz. A ti esetetekben mennyiben befolyásolta az előzetes Édes Anna-képetek a munka alakulását? 

Fotó: Gál Csaba / PIM

P. A.: Én erre inkább nem is válaszolnék. (nevet) A legnagyobb kihívás számomra biztosan az volt, hogy újat tudjunk nyújtani a látogatóknak. A regénynek rengeteg színházi, és több filmes adaptációja is létezik, viszont kiállítás még nem készült belőle. Ez az új formanyelv, kiegészülve a Trianon-szállal egyértelműen átsegített a problémán. Visszatekintve, nagyon tanulságos folyamat volt. A tárlathoz kapcsolódóan rengeteg, aktuális társadalmi problémákat is boncolgató rendezvényt szerveztünk, emellett pedig döbbenetes kapcsolódási pontokra derült fény egy-egy kollégával való beszélgetés során. Végül minden szempontból alaptalannak bizonyult a félelmem.

Sz. A.: Csupán annyit tennék hozzá, hogy a készítés folyamata során számomra kinyílt egy eddig kevésbé ismert világ. Nagyon fiatalon olvastam először a regényt, valószínűleg nem voltam elég érett hozzá. A közös munka és a többiek gondolkodásmódja így egyszerre lenyűgözött és motivált a megfelelő látvány megvalósításában.

A kiállításnál tehát azt szerettétek volna elérni, hogy újat mutasson és valahogyan mindenkit megszólítson. Mi a célja a kísérő kiadványnak? 

P. A.: Itt visszatérnék a térben való gondolkodáshoz. Azt gondolom, ez az egész folyamat a különböző memóriatechnikák analógiájára képzelhető el: a régiek tudták, hogy az emlékezet rögzül a terekhez. A középkorban ezt úgy gyakorolták, hogy elképzeltek egy épületet, ez volt a memóriapalota, és azt gondolatban bejárva hívták elő a korábban odarejtett emlékképeket. A mai emlékhelyek is ezt a technikát idézik. Mi úgy próbáltunk  térben megjeleníteni egy szöveget, hogy közben bejárható legyen egy egész történelmi korszak. Ez egyfajta médiumváltást jelent. Gyakorlatilag a kiadvány készítésénél szembesültünk az újabb kihívással, hiszen ezt meg kellett ismételnünk visszafelé is. A kiállítást kellett újra könyvvé alakítanunk. Abban biztos voltam, hogy nem egy tipikus, kötelező irodalmat magyarázó könyvet szeretnék. Fontos szempont volt számomra, hogy a kép és a szöveg aránya egyensúlyban legyen, és a vizuális elemek ne csak illusztrálják, de értelmezzék is a leírtakat. Végül a könyv oldalpárjain sikerült erős, interpretációs párt alkotva összekapcsolódnia a képi anyagnak és a szövegeknek.

Fotó: Gál Csaba / PIM

A tárlatban falról falra, a könyvben oldalról oldalra haladva láthatjuk az Édes Annából vett idézeteket, a történelmi eseményeket magyarázó jegyzeteket és képi anyagokat. Tulajdonképpen a keretes szerkezet is megjelenik, sőt, még a vetítés élményét is sikerült érzékeltetni az oldalakon. Miben volt más ez a fajta munka?  

P. A.: A kiállítás tervezésekor ragaszkodtam ahhoz, hogy hűen tükrözzük a szöveget, szerettem volna, ha az első terem falain megjelenik az összes történelmi utalás – de aztán Andrisék meggyőztek, hogy bizonyos dolgokat el kell engedni, mert a terek mérete megszabja a lehetőségeket. Így alakult ki a latin halotti imával keretezett első és utolsó terem szerkezete, amit viszont a kiadványban nem tudtunk alkalmazni. Visszatértem tehát a regényhez és az Édes Anna fejezetcímeire bontottam a tárlat anyagát. Míg a térben háromfajta szöveggel dolgoztunk (regényidézet, kurátori szöveg, korabeli forrásdokumentumok), amelyek tipográfiailag is jól elkülönültek egymástól, addig a könyvben a képek mellett már nem akartam kurátori magyarázatot adni, mert a forrásdokumentumok és a képek együtt elég jól magyarázzák a regényrészleteket. Viszont az értelmezéseket sem szerettem volna kihagyni a könyvből, így ezekből írtam egy bevezető tanulmányt, ami egyszerre ad összképet a koncepcióról és az olvasót is eligazítja a sorok között. A munka talán annyiban tért el egy hagyományos kiállítási katalógus létrehozásától, hogy esetünkben nem a műtárgyak, hanem a szöveg köré épült minden, a képi anyag is értelmező pozícióban van, a fotók, grafikák magyarázzák a szöveget és nem fordítva.

Sz. A.: Igen, ebben is új funkcióval gazdagodott a tervezés, de a szerkezet egy része a tárlat révén már adott volt. Amikor én a falakat tervezem, akkor is oldalakban gondolkodom. A kiadványnál így mindenképpen szerettem volna tipográfiailag tükrözni a kiállítást, ami nem volt könnyű feladat, de szerencsére Andi egy abszolút jól tördelhető verziót készített elő számomra. Sokat segített, hogy a könyv készítése során folyamatosan egyeztettünk a felmerülő problémákról. Általában elég határozottan képviselem az álláspontomat a munkámban (nevet), de ebben az anyagban tényleg nincs kompromisszum: minden olyan formát kapott, ahogy közösen jónak láttuk. A középső terem megjelenítése volt talán a legnehezebb feladat, amit a kihajtható oldalakkal próbáltunk megoldani, persze ez is átalakult az előzetes tervekhez képest. Örülök, ha sikerült érzékeltetni ezt az erős vizuális felütést a könyvben is. Úgy gondolom, hogy olyan kiadványt hoztunk létre, amely amellett, hogy visszaadja a kiállítás hangulatát, önállóan is megállja a helyét.

Ha már említetted az erős vizualitást, a könyvben is visszaköszönnek a tárlat meglehetősen domináns színei. 

Sz. A.: Általában egyszerűen, ízlés alapján hozok döntéseket. A témából adódóan az antracitszürke kiindulási alapként volt jelen, és ehhez tudatosan kerestem egy kapcsolódó színt. Az egész kiállításon végigvonuló halotti ima szakralitásából kiindulva esett a választásom erre az érdekes bíbor, püspöklila árnyalatra, amit végül mindenki támogatott – hozzáteszem, egy picit izgultam, mit szólnak majd hozzá. A tárlatban megjelenő szürkéskékre inkább esztétikai szempontból esett a választásom. A fekete színt egyetlen témánál használtam, amikor aláírták a békeszerződést. Az erős színek egyébként jól ellensúlyozták a súlyos szövegmennyiséget. Andi többször felajánlotta, hogy ha szükséges, kihúzza, átírja a szövegek egy részét, de igazából mindegyiknek volt jelentősége. Ahogyan az embert szinte vezette a kiállítás, úgy olvastatja magát a kiadvány is. 

 Fotó: Gál Csaba / PIM

P. A.: Úgy emlékszem, hogy a szürkéskéket Kosztolányi személyes vonatkozású szövegeihez választottad.

Sz. A.: Igen, Kosztolányi alkotói munkájához kapcsolódóan gondolkoztunk egy „szoba a szobában” koncepcióban is. Ebbe a térbe egészen sokáig keresgéltük „a tökéletes íróasztalt”, amit  monokróm színvilággal képzeltem el. Végül asztal nem lett, a szobát pavilonnal, az asztalkérdést vitrinnel oldottuk meg, de a középső, vetítős terem vacsorajelenet-installációjánál sikerült elérni a monokróm hatást. 

Fotó: Gál Csaba / PIM

„Azt hiszem, ennek a kiállításnak ez a truvája. A nagy leleménye. Hogy Kosztolányit, ezt a mindig személyes, mindig közvetlen írónkat használja” – mondta Száraz Miklós György a könyv előszavaként álló  megnyitóbeszédében. Úgy látszik, ezzel a módszerrel nemcsak a látogatóknak, kollégáknak, de saját magatoknak is tudtatok újat mutatni térben és könyvben. Kinek ajánlanátok a kiadványt?

P. A.: Természetesen mindenkinek. A könyv egy egészen újszerű interpretációt nyújt, a tárlat élményét is érzékelteti valamennyire, ugyanakkor ahhoz képest is kerültek bele eddig nem látott fotóanyagok és kéziratok, így valóban mindenki számára tud újat mutatni.

Sz. A.: Így van. Fotelban ülve, elmélyülten lapozgatva ajánlom, akár a kiállítás élményének megidézésével.

Az Édes Anna / Kosztolányi – Trianon100 című könyv megvásárolható online!

Demeter Anna