A Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesülete (MIRE) a Petőfi Irodalmi Múzeum kezdeményezésére 2008-ban alakult meg azzal a céllal, hogy az irodalmi emlékházak megőrzésének, korszerű működtetésének és fejlesztésének munkáját segítse. A MIRE céljairól, eredményeiről, projektjeiről az egyesület elnökét, H. Bagó Ilonát kérdeztük.

Miben áll az emlékházak jelentősége? Milyen szerepet töltenek be a társadalom életében? 

Az irodalmi emlékházak kulturális örökségünk egyedülálló jelenségei. Különlegesek, mert a házakban lévő kiállítások témája olyan művészet, amelynek létformája a nyelv, esetünkben most a magyar nyelv. A romantika óta a magyarok számára az irodalom magán túlmutató jelentéssel telítődött. A poézis és az anyanyelv felértékelődése az önazonosság fontos elemévé vált, amelynek erős közösségi vonása a mai napig tart. Mivel sok emlékházunk van, ezért mondhatjuk azt is, hogy a magyarok elkötelezettsége íróink, költőink szellemi teljesítményének, hagyatékának megőrzése iránt rendkívül erős.

Kalla Zsuzsa nagyon plasztikusan fogalmazta meg a program indulásakor, hogy az irodalom élvezetében hallatlan identitásépítő erő van. Az emlékházak egy, az olvasás élményéhez hasonló, alapvető emberi igényt képesek kielégíteni: az ismerősség, a valahová tartozás, a szellemi és érzelmi kötődések kiépítésének és folyamatos megélésének lehetőségét kínálják. Kedvelt írónk szülő-, és lakóhelyét bejárni, személyes környezetével, az őt valaha körülvevő tájjal, egykor kézbe vett, használati tárgyaival megismerkedni olyan, mintha találkoznánk vele. Ez az élmény a közvetlenség varázsával bűvöl el, ugyanakkor a lehető legkézenfekvőbb módon emlékezetet a múló időre, az egyéni történetekre és a közösség hagyományaira. 

A balatonszárszói József Attila Emlékház (Fotó: Fákó Árpád)

Mikor alakultak meg ezek az emlékházak? 

Az első, mai értelemben vett  irodalmi emlékházat a Magyar Írók és Művészek Társasága kezdeményezésére 1880. október 17-én adták át, Petőfi Sándor kiskőrösi szülőházát Jókai Mór avatta fel. Az 1950-es, 60-as, 70-es években volt egy nagy alapítási láz, a házak túlnyomó többségét ekkor nyitották meg a nagyközönség számára. Léttrejöttükben szerepet játszott az alapító közösségek erős kötődése az irodalmi szövegekhez, ahhoz az alkotóhoz, akinek a háza a településükön található. Mindennapjaikban talán jelentősebb szerepe volt az irodalomnak, mint ma. 

Kettős folyamat figyelhető meg az alapítási szándékot illetően. Ebben az időben is jellemző volt, hogy a civil szervezetek kezdeményezésére indult el egy-egy emlékház alapítása, de a legtöbb esetben a politika rátelepült a kezdeményezésre, és sok esetben saját hatalmának legitimizálására használta a költői, írói életműveket. Így fordulhatott elő, hogy a Balatonszárszón kialakított emlékhely egyszerre adott alkalmat a hatalom képviselőinek a “proletárköltő” ünneplésére, a rajongóknak pedig a főhajtásra a költő előtt, és egyúttal a hatalommal szembeni ellenállásuk kifejezésére is.

Az emlékezetképzés ma is élő folyamat, ezért egyéni és helyi kezdeményezésre ma is alapítanak emlékházakat. Legutóbb a bérbaltavári Nagy Gáspár Emlékház, a sződemeteri Kölcsey és a csurgói Csokonai Emlékhely nyitotta meg kapuit a látogatók előtt.

A kápolnásnyéki Vörösmarty Emlékház (Fotó: Birtalan Zsolt)

Milyen céllal jött létre a MIRE? 

Az irodalmi emlékházak alapításuk idején újszerűségükkel sok látogatót vonzottak. Az emlékházak alapítása óta azonban jelentősen módosult a múzeumok társadalmi funkciója. Az irodalmi kánon és az olvasói szokások, valamint a látogatói elvárások változásával az irántuk való érdeklődés fokozatosan lecsökkent. A kiállítások tartalmilag elavultak, az épületek állapota is leromlott. 2007-ben az Oktatási és Kulturális Minisztérium felkérésére a Petőfi Irodalmi Múzeum kidolgozott egy hosszú távú, többféle területet érintő fejlesztési programot, ami lehetővé tette az irodalmi emlékházak megújulási programjának megvalósítását: a MIRE célja, hogy összefogja az izoláltan működő, sok nehézséggel küzdő házakat, és koordinálja a programban részt vevő épületek felújítását, közreműködjön a mai kor igényeinek megfelelő kiállítások forgatókönyveinek és látványterveinek kialakításában és megépítésében.

A csurgói Csokonai Vitéz Mihály Emlékház (Fotó: Dabasi András)

Hogyan lehet az egymástól fizikailag is távol lévő intézményeket hálózattá szervezni?

Az irodalmi emlékházak hálózatos működésének kiépítése az emlékházas program egyik stratégiai célkitűzése volt. Olyan információáramlást segítő kommunikációs csatornákat építettünk ki, amelyeken egymás problémáiról, nehézségeiről, kihívásairól és sikereiről lehet közösen eszmét cserélni, együtt gondolkodni.

2008-ban elindítottunk egy nyolc részből álló műhelymunka-sorozatot Gulyás Gabriella szakmai vezetésével. Minden alkalommal más helyszínre látogattunk el, ahol az ott dolgozó kollégák házigazdaként bemutatták a ház és a kiállítás problematikájához illeszkedő témát, amit azután közösen megvitattunk. Több fontos témát is feldolgoztunk: a múzeumi és kiállítási kommunikációtól kezdve a látogatóbarátságon át a magyar nyelv jelentőségéig. A műhelymunkák alkalmat adtak a szakmai fejlődésre és a közösségépítésre is. Idén szerettük volna folytatni ezt a közös munkát, de ezt a járvány most nem teszi lehetővé. 

Szakmai továbbképzés a balatonfüredi Jókai Emlékházban (Fotó: Lovas Csilla)

Milyen szemléletben születtek, születnek az új kiállítások?

Az emlékházak alapítása óta megváltozott a társadalmi funkciójuk és a látogatói magatartás is. Már nemcsak a nemzeti identitás közösségi érzésének megélését keresik a látogatók, amint az korábban jellemző volt, hanem igénylik az olyan tárlatokat, amelyekben valamilyen módon aktív résztvevői lehetnek a befogadásnak, az egyedi jelentésadásnak is. A házakhoz készült forgatókönyvek rendkívül változatosak, de határozott elmozdulás tapasztalható a koncepciókban. A régi, kultikus szemléletű kiállítások helyett olyan tárlatok épültek, amelyek bár használták az irodalomértésnek ezt a hagyományát, de a befogadás bensőségessé tételével már az egyéni olvasatokra is lehetőséget kínálnak. A koncepciók sikerét nemcsak a vendégkönyvek kedves sorai, de szakmai díjak is igazolják. Lovas Csilla a szekszárdi Babits Emlékház megújításáért Nívódíjban részesült, a Kalla Zsuzsa kurátor által irányított balatonfüredi Jókai Mór Emlékház kiállítása 2010-ben MúzeumCafé Díjat nyert, a Gát utcai József Attila Emlékhely 2016-ben Az év kiállítása lett. Az egri Gárdonyi Géza Emlékházhoz készült foglalkoztató füzet Sz. Király Júlia szerkesztésében Múzeumpedagógiai Nívódíjban részesült.

A Gát utcai József Attila Emlékhely (Fotó: Dabasi András)

Hogyan lehet újragondolni a már meglévő kiállításokat, amelyek sokszor kultikus helyszínek, ahová zarándokolni járnak az emberek?

A kiállítások muzeológiai szempontjai már nem feleltek meg a 21. századi igényeknek. A tartalmuk legtöbb esetben elavult volt, installációjuk elfáradt. A kurátoroknak az új koncepciók kidolgozásakor számos nagyon fontos kérdést meg kellett válaszolniuk. Hol találhatják meg helyüket ebben az élménycentrikus, gyorsan mozgó világban az irodalmi emlékházak? Hogyan szolgálhatják egyszerre a közoktatást, különös hangsúllyal az iskolán kívüli tanulás örömének felfedezésére, a kulturális turizmust és a helyi közösség, vagy a régió egészének felemelkedését és életminőségének javulását? Mi lehet az az elrugaszkodási pont, ami esélyt ad nekik a tartalmi megújulásra, eszköztáruk bővítésére a mai széles kulturális kínálatban? 

A legnagyobb kihívás mégis annak az egyensúlynak a megtalálása volt, hogy miként lehet a tudományos eredményeket úgy közreadni, hogy a befogadás érthető és élményszerű legyen. Hogyan, miféle eszközökkel lehet egy-egy életművet a mához közel hozni, hogyan lehet olyan „zarándokhelyet” kialakítani, ahol a szerző személye és írásművészete nem egy közösség örök érvényű mintaképeként jelenik meg, hanem a befogadás és a megértés személyessége révén élő, kulturális tradícióként tárul elénk, ahol a látogató megtalálhatja a maga kedves alkotóját. 

Az egri Gárdonyi Géza Emlékház (Fotó: Király Júlia)

Mi módon lehet kiállítani az irodalmat?

Szerintem az irodalmat kiállítani nem, csak olvasni lehet. Éppen ezért a kurátorok számára nagy kihívást jelent a tárlatok megtervezése. Ma már egy kiállítás sem működik látvány nélkül, és még a szövegalapú kiállítások esetében is szükség van arra, hogy grafikailag, tipográfiailag úgy tálaljuk a szövegeket, hogy a befogadást segítse, de ne vonja el a megértésről a figyelmet. Erről sokat lehetne beszélni, de most csak azt emelném ki, hogy a kurátorok, a látványtervezők és a grafikusok nagyon keskeny ösvényen járnak, amikor a tartalom és a látvány összehangolásán dolgoznak.

A sárszentlőrinci Petőfi Emlékház a felújítás után (Fotó: Lovas Csilla)

Egy ilyen kiállítás sikere mennyire múlik a relikviák mennyiségén?

Mindig a kurátor döntésén és persze a fennmaradt hagyatékon múlik, hogy mennyi relikvia kerül egy kiállításba. Abban is van eltérés, hogy ki hogyan használja a relikviákat: van, aki illusztrációnak tekinti, mások játékba hozzák az életművel. Az előző megoldás lehet a szerzőhöz kapcsolódó relikvia vagy művelődéstörténeti adalék, a másik talán izgalmasabb és mélyebb összefüggésre rámutató. Mindkettő működhet jól, találunk példát egyikre is, másikra is. A szekszárdi Babits Emlékház bútoraira a kurátor ráolvasta azokat a szövegeket, amelyekben a szerző írt is az adott bútorról. Az egri Gárdonyi Géza-házban a két szoba éppen úgy van berendezve, mint Gárdonyi idejében: az enteriőrnek nagyon erős az atmoszférája, a kurátor hagyta beszélni magukat a tárgyakat Gárdonyi életmódjáról, ízléséről. A kiállítás sikerét szerintem nem befolyásolja a relikviák mennyisége. Inkább arról van szó, hogy a kurátor a rendelkezésre álló anyaggal hogyan akar gazdálkodni. 

A Gárdonyi Géza Emlékház Egerben (Fotó: Király Júlia)

Csokonai után például nem maradt semmi, ezért is volt nagy kihívás megrendezni a kiállítást az emlékhelyen. A látványtervezőre és a grafikusra hárult az a feladat, hogy optimális megoldást találjon. Az a tapasztalatunk, hogy a tartalom szolgálatába állított arculatnak és tipográfiának nagyon megnőtt a szerepe, s ha nem is tudja azt a szerepet betölteni, mint a tárgyak, de valamennyire kompenzálni tudja hiányukat. A balatonfüredi Jókai-villa tele van relikviákkal, amelyek nagyszerűen idézik fel Jókai társadalmi helyzetét és a kort, amiben élt. 

A balatonfüredi Jókai-villa egyik enteriőrje

Mi a helyzet azon emlékházak esetében, ahol egy tárgyanyagon kell osztozni?

Vannak olyan szerzőink, akiknek több ház is őrzi az emlékét: Petőfi nevét hét, József Attiláét öt, Adyét négy, Jókaiét, Aranyét három, Bessenyeiét, Berzsenyiét, Kölcseyét, Madáchét, Mikszáthét, Gárdonyiét, Babitsét, Móriczét, Illyését két emlékház őrzi. Ezekben az esetekben a szerzőhöz tartozó tárgyanyagot az egyes kiállítások koncepciója szerint osztják meg a házak, ha pedig szükséges, akkor magas szintű másolatokat készítünk az adott helyszínre. 

Másolatokra van szükség azokban az esetekben is, amikor a múzeumok, könyvtárak, illetve az MTA állományvédelmi okok miatt nem tudja kölcsönadni az emlékház számára az eredeti műtárgyakat, például kéziratokat, első köteteket, eredeti fotókat.

A balatonfüredi Jókai-villa enteriőrje

Az emlékházak megújulása nemcsak a kiállítások megújítását, hanem az épületek rekonstrukcióját is érinti. Hogyan lehet felújítani ezeket a házakat úgy, hogy az autentikusságuk megőrződjék?

Minden helyszínen igyekszünk tartani magunkat az épület sajátosságaihoz, és azt abban a szemléletben újítjuk fel, korszerűsítjük, hogy a hitelesség ne sérüljön. Igazából erre annyi megoldás volt, ahány épületet felújítottunk. Pédául a Petőfi-szülőház, illetve a Bessenyei Emlékhely járófelülete tapasztott föld, ez alá sikerült padlófűtést kiépíteni. Ezzel a korszerű megoldással valószínűleg elkerülhető lesz az épületek vizesedése. A munka természetesen nem volt megvalósítható a műemlékvédelem hozzájárulása nélkül. A tiszacsécsei Móricz Zsigmond Emlékház különösen értékes tájjellegű, vert falú, nádtetős épület, amelynek nádazását mindig olyan szakemberek végzik, akik élvezik néprajzos kollégáink bizalmát. 

Néha persze viták és felháborodások kísérik a felújításokat. A Gát utcai József Attila Emlékhely rekonstrukciója során azzal vádoltak meg minket, hogy asszisztáltunk József Attila szülőházának szétveréséhez. Az 1896-ban épült bérház szerkezetileg már nagyon rossz állapotban volt, ezért muszáj volt az alapoktól újjáépíteni. Emiatt nekem teljesen újra kellett gondolni a kiállítás koncepcióját, hiszen a felmerült problémára meg kell találni a megoldást. Választ kellett keresnem arra a kérdésre, hogy egy ház hitelességét a téglák, a nyílászárók, a födém, a cserepek adják-e, vagy az a művészi teljesítmény, amelyet a költő hagyott ránk. Számomra nem volt kérdés, hogy egy olyan kiállítást kell megvalósítani, amely József Attila szövegeire épül. “Könnyű” dolgom volt, a költő egyik verskéziratának hátoldalán az a feljegyzés áll: “Anyám világot hagyott rám, nem házat.”

A Gát utcai József Attila Emlékhely a felújítás alatt

A felújításnak köszönhetően egy nagyobb kiállítótér is létrejött, így most már 67 négyzetméteren emlékezhetünk József Attila életművére. Az épület további részében pedig szociális bérlakásokat alakítottak ki, ami illeszkedik József Attila szellemiségéhez, amelynek egyik leghangsúlyosabb eleme a rászorulókkal való szolidaritás volt. A régi ajtókból és ablakokból azért megmentettünk egyet-egyet, amelyeket installációs elemként felhasználtunk a kiállítás meghatározó tereiben. Az épület Cannes-ban elnyerte az építészeti Oscarként ismert MIPIM fődíját is, a kiállítás pedig az év kiállítása díját. A választott megoldások és az elnyert díjak hozzájárultak a kritikák elcsitulásához.

A József Attila Emlékhely már felújított állapotában (Fotó: Dabasi András)

A balatonszárszói Horváth-panzió felújítása ennél radikálisabb szemléletben történt. József Attila korában egy háromszor kétszobás panzió volt, de azt nem tudjuk, hogy a költő éppen melyik szobában lakott itt életének utolsó két hetében, ezért nem volt elvi akadálya, hogy az egész belső részt egy térré alakítsuk. A villla nem műemlék, de itt is konzultáltunk Kaposvár főépítészével, aki egyeztetett a műemlékvédelmi hivatallal.

További terveinkről szeretném elmondani, hogy tavaly felmérettük a niklai Berzsenyi- és az álmosdi Kölcsey-kúriát is, amelyeket műemlékvédelmi felügyelet mellett fogunk felújítani. 

A felújítások tehát valamilyen szinten mindig alkalmazzák az új építészeti technikát, de őrzik a régi idők nyomait is. 

Milyen eredményeket tud felmutatni a MIRE?

A projekt kezdetén az igények felmérésénél és a prioritások felállításánál érezhető volt az emlékházak fenntartóinak és munkatársainak rezignált magatartása, amely néhány esetben a pályázatuk beadását is megakadályozta. A beérkezett pályázatokat többször is újra kellett tárgyalnunk, hogy egyértelműen meghatározhassuk a reálisan megvalósítható fejlesztési terveket. Ebben a munkában már látszott, hogy a PIM és a MIRE segítő partnerként való fellépése és szakmai kompetenciája mennyire sokat jelent az izoláltságukban elbizonytalanodott kollégáknak.

A projekt nagyszabású változásokat indított el. Olyan épületeket újítottunk fel, amelyeknél az elmúlt 20–30 évben állagmegóvásra is alig került sor. A felújításokra, új kiállításokra, múzeumpedagógiai fejlesztésekre, szakmai továbbképzésre, kommunikációra, olvasótáborokra körülbelül 800 millió forintot sikerült pályázati úton elnyerni. Az első két évben a program finanszírozása címkézett költségvetésből valósult meg, azóta uniós pályázatokból vagy NKA, valamint a Kubinyi Ágoston Program segítségével tudtak megújulni az emlékházak. A 64 helyszín közül 2008 és 2010 között nyolc kisebb, míg az elmúlt 10 évben 13 nagyszabású fejlesztést tudtunk megvalósítani. A kiállítások átlagéletkorát 22 évről 8 évre sikerült leszorítani. Természetesen a számláló újraindult, hiszen a sárszentlőrinci Petőfi-kiállítás már tizenegy éves, és Petőfi születésének 200. évfordulója alkalmából készülődhetünk az első ráncfelvarrásra. 

A sárszentlőrinci Petőfi Emlékház a felújítás előtt (Fotó: Kemény Gyula)

A számszerűsíthető eredmények mellett érdemes kiemelni a minőségi változásokat és tendenciákat, amelyek a megvalósítás során jöttek létre. A legfontosabb eredmény, hogy fordulat történt az irodalmi kiállításokról való gondolkodásban: a korábban irodalomtörténeti vagy kultusztörténeti megközelítés mellett megjelent az irodalmat művészetként is értelmező felfogás, amely a kultuszkutatás eredményeit úgy tudta beépíteni a koncepcióba, hogy az a befogadás komplexitását eredményezte. Az új kiállítások mindegyikére jellemző a módszertani tudatosság már a tervezési időszakban is. A kiállítási koncepciók a 21. századi muzeológiai kihívásokra úgy válaszoltak, hogy az irodalomtudomány eredményeit integrálták a maguk rendszerébe, úgy „populárisak”, hogy mindegyik mögött komoly tudományos megalapozottság van, mégis élményszerűek. Az információkat az érzelmekre is hatva, érdekesen tálalják, befogadásuk ez által könnyebb. A múzeumpedagógiai kutatások és tapasztalatok eredményeinek felhasználása természetessé vált, egyes emlékházaknál integrálódtak a kiállításokba.  

Családi nap az agárdi Gárdonyi Géza Emlékházban (Fotó: Rodics Eszter)

Az elmúlt évben is számos sikeres projektet vittünk végig: tavaly januárban adtuk át a Márai-kiállítást Kassán, májusban a sződemeteri Kölcsey Emlékhelyet, decemberben pedig a csurgói Csokonai Emlékházat avattuk. Idén februárban  a nagyváradi Ady Emlékmúzeumot adtuk át a nagyközönségnek, és szeptember 11-én nyílt meg a kápolnásnyéki Vörösmarty Mihály Emlékház, és már dolgozunk a Bessenyei Emlékhely forgatókönyvén.

Olvasótábor az esztergomi Babits Emlékház tornácán (Fotó: Tóth Franciska)

Szintén fontos eredmény, hogy a megújult emlékházak jelentős része a helyi közösség életének részévé vált. Például az esztergomi Babits Emlékháznál a diákok tavasztól őszig rendben tartják a kertet, az iszkázi Nagy László Emlékház udvarában a helyiek részt vesznek az ünnepségeken, és vendégül látják a résztvevőket finom házi ételekkel, a sümegi Kisfaludy-ház körül felpörgött az élet, miután négy Kubinyi-pályázattal sikerült teljesen megvalósítaniuk az elképzeléseiket. Ez számunkra nagyon fontos előrelépés, mert az emlékházak csak az átalakulásra való képességük, jelentéskörük állandó felélesztése révén válnak élővé, ha olyan színtérként működnek, amelyek képesek az egyén, a széles rétegek megszólítására, a társadalmi kohézió erősítésére, és a közösségi identitás megerősítése révén hozzájárulnak az emlékhelyet alapító és fenntartó közösségek megújulásához is.