H. Bagó Ilonát, a PIM főmuzeológusát, a Kiállítás-szervezési és Rendezési Főosztály vezetőjét, a MIRE elnökét és Dr. Szilágyi Juditot, a PIM főmuzeológusát, a MIRE kincstárnokát a 2008-ban alapított Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesülete működéséről, múltjáról, jelenéről és a közeljövőjének fókuszában álló, Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója kapcsán szerveződő, nagyszabású projektről kérdeztük. Beszélgetésünk első felében a MIRE tevékenységéről, az emlékházak kulturális és hagyományközvetítő szerepéről, valamint az egyesület eddigi történetéről tudhatunk meg többet.

PIMBlog: – A MIRE tevékenységét a múzeumlátogató, kultúra iránt érdeklődő nagyközönség talán kevéssé ismerheti – miközben már szinte biztosan találkoztak vele. Mit érdemes tudniuk laikus érdeklődőknek az egyesület működéséről, céljairól?

Bagó Ilona: – A múzeumlátogatók számára az egyesület működése valóban nem látszik annyira, mint amennyire talán kellene. Az egyesületet 2008-ban azért alapítottuk, hogy az izoláltan működő irodalmi emlékházakat egységbe fogjuk és olyan szakmai segítséget biztosítsunk számukra, amelyet korábban nem kaptak meg. Mivel a MIRE-ről már lehet olvasni a blogon, igyekszem nem ismételni magunkat. 2007-ben a kulturális minisztérium felkérte a Petőfi Irodalmi Múzeumot, hogy mérjük föl az irodalmi emlékházak helyzetét és készítsünk egy hétéves, az uniós költségvetéshez igazodó modernizációs programot. A Múzeum vezetésével elindulhatott egy olyan típusú munka, ami a kijelölt irodalmi emlékházak épületeinek megújítását, új kiállítások készítését, múzeumpedagógiai és informatikai fejlesztéseket, valamint az emlékházakban dolgozó kollégák szakmai továbbképzését tűzte ki célul. Kezdetben a központi költségvetés finanszírozta a munkát. Az eredményes kezdetek után a pénzügyi válság megakasztotta a fejlesztést. Ekkor a MIRE vezetésével kezdtünk el más forrásokat, pályázati lehetőséget felkutatni. 2010-től uniós, illetve hazai pályázatoknak köszönhetően folytatódhatott tovább a munka. A MIRE-nek most hatvankét tagja van, jelentős bővülést tudtunk elérni a kezdetek óta. A hálózat kialakításán túl, 2013 után, az Egyesület szakmai segítségnyújtására még inkább szükség volt, ugyanis a házakat kivették a megyei múzeumi rendszerből és azóta az önkormányzatok a működtetőik. Ez mind szakmailag, mind anyagilag nehéz helyzetet eredményezett. A MIRE segítségével számtalan problémát tudtunk megoldani. Azt gondolom, hogy az elmondottak rávilágítanak feladatunk összetettségére.  

Vörösmarty Mihály Emlékház – Kápolnásnyék

Szilágyi Judit: – Még Gulyás Gabriella, operatív igazgató neve is hangozzék el, akivel együtt kezdődött a munka.

B. I.: – Az első fejlesztési terv az ő segítségével készült. Akkoriban jött a British Councilből, és rengeteg pályázatot írt már korábban. Nagyon sokat segített abban, hogy a szakmai tudásunkat olyan komplex struktúrában tudjuk elrendezni, mely könnyen átláthatóvá és érthetővé tette terveinket. Ő volt az, aki az infrastrukturális és múzeumszakmai beruházásokkal párhozamosan a humánerőforrás képzésének fontosságát képviselte. Az első projektre 820 millió forintot számoltunk ki. Ezt az összeget más struktúrában el is költöttük, harminchárom házat újítottunk fel. Az új terv Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára készült, 15 ház fejlesztésének forrását tartalmazza, 2 milliárd forintot tudunk felhasználni. Ilyen nagy volumenű beruházás emlékházak történetében még soha nem volt. A pályázatot a MIRE állította össze, sikerként éljük meg a lehetőséget. A tervezés előrehaladtával úgy látom, hogy egy nagyon tartalmas és izgalmas Petőfi-kép fog kirajzolódni a program végére.

2008-ban olyan időszakban tudtuk elkezdeni a munkát, amikor az emlékházak látogatói részéről éppen újra érdeklődés mutatkozott az intézmények iránt. Erre olyan elméleti és gyakorlati munkát alapozhattunk, aminek eredményeképp – bármerre is járjunk, ezt tapasztaljuk – a már tíz éve működő kiállítások is még mindig élő helyszínek. Ez igen fontos számunkra, mert azt jelzi, hogy a helyiek a magukénak érzik a kiállítást, az emlékhely beágyazódott a település kulturális életébe. Munkánk eredményességét, sikerességét jelzik a múzeumpedagógiai nívódíjak, az Év Kiállítása cím és egyéb kitüntetések is. Azon kívül, hogy a látogatók nagyon szeretik az emlékházakat, a fenntartók is értékelik, díjazzák az eredményeinket. A sikeres kezdés után most is optimistán állhatunk a folytatáshoz, még a mostani nehéz helyzetben is. Az előkészületek megtörténtek, most jöhet a munka java és neheze.

Sz. J.: – Azt hiszem, hogy az általunk nyújtható segítség legfontosabb eleme az, hogy a friss irodalomtörténeti kutatásokat, az új múzeumi, kiállítási megoldásokat becsatornázzuk, elvigyük az adott helyszínekre. Az, hogy megismertessük egymással, összekössük a szereplőket: kurátorokat, látványtervezőket, grafikusokat, múzeumpedagógusokat és a kiállítás működtetőit. Ennek tágabban vett, muzeológiai, technikai, esztétikai, vizuális eszközrendszerekben is megnyilvánuló vetületei is vannak. Ugyanakkor nekünk is van tanulnivalónk: minél pontosabban meg kell értenünk, hogy ezeknek a helyeknek az adott régióban, a helyiek számára mi a jelentőségük. Fontos, hogy az ottani kollégák minél intenzívebben hozzájárulnak az emlékházak, kiállítások kialakításához. Ezek összeegyeztetése a legnehezebb: az hogy olyan korszerű, friss kiállításokat készítsünk, amelyeket az adott településeken élők is sajátjuknak éreznek. Egyszerre kell korszerű és általános, illetve lokális szempontokat érvényesítenünk.

H. Bagó Ilona, a PIM Kiállítás-szervezési és Rendezési Főosztályának vezetője, a MIRE elnöke

PB: – Az irodalmi emlékházak nyilvánvalóan fontos kultúraközvetítő, műveltségformáló szerepet töltenek be, hiszen éppen az írók személyes környezetének, fizikai tárgyainak jelenléte hatására teszik, szó szerint, „kézzelfoghatóvá” az egyébként rendre főleg könyvlapokon megélt hagyományt. Hogy látják, mennyire ismertek, népszerűek ma ezek az intézmények, mennyire vannak benne a kulturális köztudatban? Mennyire szorulnak „reklámra”?

Sz. J.: – Valójában kitüntetett helyzetben vagyunk a magyar kulturális életben. Gondoljunk csak bele, hány magyar zeneszerzőnek, festőnek, színésznek, tudósnak van emlékháza? Nagyságrendileg kevesebbnek, mint az íróknak, költőknek. Ilyen szempontból könnyű dolgunk van; az irodalom nem csak a közoktatásban, de az általános műveltség tekintetében is előkelő helyen áll. Szerzőink többnyire jól beágyazódtak a köztudatba, ez nagy előny. Ugyanakkor tény, hogy a látogatók a genius locit keresik, sokszor szakrális helynek tekintik ezeket a házakat, esetenként nyitottabbak a legendák, mint a hiteles történések iránt. Küzdünk azzal, hogy a kiállításokban a kultikus szemléletmódot, jobb esetben a kizárólag (irodalom)történeti megközelítést felváltsa vagy legalább kiegészítse az irodalmi élmény közvetítése. Minden egyes helyszínen újra és újra végig kell gondolnunk az irodalmi kultusz lokális mibenlétét és a szerző kultikus értelemben vett reprezentációjának helyi igényét. Valami olyan szférában mozgunk ilyenkor, amit nagyon nehéz pontosan megragadni, értelmezni.

B. I.: – Az alapítási szándékból világosan látszik, hogy a magyarok elkötelezettsége az irodalom iránt rendkívül erős. Még a kitüntetett helyzet ellenére sem magától értetődő e jelenlét a kulturális közegben. Sokat dolgoztunk azért, hogy az emlékházak jobban bekerüljenek a köztudatba, szélesebb körben legyenek ismertek Ennek ellenére azzal szembesültünk, hogy a látogatószámok jelentősen visszaestek a hatvanas, hetvenes, de még a nyolcvanas évekbeliekhez képest is. Például: a Kölcsey-emlékház Álmosdon, egy jobb időszakban, 15–20.000 látogatót fogadott egy évben. Ezzel szemben 2008-ban mindössze 1700-an látogatták. Persze ez a korábbi, nagyon magas látogatószám nem teljesen a közönség igényét tükrözi, hanem inkább a népművelés szervezettségét. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az épületek állapota leromlott, a kiállítások tartalmilag és vizuálisan elfáradtak. A legtöbb ház a nemzeti identitás megélésének lehetőségét kínálta. A 20. század végére azonban nagyot változott a befogadói magatartás Magyarországon is.

A közösséghez való tartozás fontossága továbbra is megmaradt, de látogatói elvárás lett az egyénileg értelmezhető és érzelmileg átélhető tárlatokra is. A XIX. század költői, a Hymnus, a Szózat vagy A Dunánál… – ezek nyilván egy közösséghez való tartozás szép példái. E hagyományhoz csatlakozni az egyéni jelentésadás által egy sokkal komplexebb befogadásra kínál lehetőséget. A legnagyobb kihívás annak az egyensúlynak a megtalálása, hogy miként lehet a tudományos eredményeket úgy bemutatni, hogy a befogadás érthető és élményszerű legyen, hogy a szerző személye és írásművészete nem egy közösség örök érvényű mintaképeként, hanem a változó időben a befogadás személyessége révén élő, kulturális tradícióként legyen jelen, mely hagyományban a látogató megtalálhatja a maga kedves alkotóját.

Egy darabig úgy tűnt, hogy ehhez a számítógépesítés, az interaktivitás lehet a kulcs. De azóta az inga visszalengett egy kicsit. Kiderült, hogy a tartalom szokásostól eltérő tálalása is meg tudja mozgatni a látogató érdeklődését, és ahol nincs semmilyen „kütyü”, ott is működik az értékközvetítés. Ez azt mutatja, hogy ezekkel az eszközökkel kapcsolatban is mozgásban van gondolkodásunk. A nézőszámokra visszatérve: a munkánk kezdetén (éves szinten) összességében 70–80.000 ember látogatta az emlékházakat. 2019-re (még a covid előtt) ez a szám 200.000-re nőtt. Ebben persze a helyi iskolákkal szorosabbra fűzött szakmai viszony, illetve (legalábbis ahol volt rá potenciál), a kulturális turizmus is segítségünkre volt. Hogy csak pár jó példát mondjak: Petőfi szülőháza, a Jókai-villa Balatonfüreden, Balatonszárszón a József Attila Emlékház, mindkét lehetőséget kihasználva remekül működnek. És abban is bízunk, hogy ez a kétszázezres szám még nem a felső plafon.

Dr. Szilágyi Judit, a PIM főmuzeológusa, a MIRE kincstárnoka

PB: – Az imént szóba kerültek az iskolák. Nagy eséllyel sokaknak egyből iskolai emlékeket idéz föl az irodalmi emlékházak említése. Nyilván nagy segítséget nyújthatnak ezek a helyek a tanároknak abban, hogy érdekesebbé, átélhetőbbé tegyék a diákoknak a tananyagot, utóbbiaknak pedig változatosságot, egyedi élményt jelenthetnek. Kérdés azonban, hogy a felnőtt, fiatal felnőtt látogatókat is sikerül-e megszólítani ezekkel a lehetőségekkel? Egyáltalán, van-e konkrétan kijelölt célközönsége egy-egy emlékháznak? Mennyiben más egy-egy emlékházélmény, ha valaki, mondjuk, tíz, tizenöt év elteltével ugyanoda ellátogat?

B. I.: – Erre tudok konkrét példát is hozni. A balatonszárszói emlékház gyökeresen megváltozott a 2012-es felújítás után. Az előző ottani kiállítás teljes mértékben a tragikus halálra futtatta ki József Attila történetét. Olyannyira, hogy még a vasúti sín is része volt az installációnak. És József Attila ingét ebbe – egy egyébként nagyon erős hatású – a tragikus véget idéző installációba komponálták bele. Az én megközelítésem, ezzel szemben, az volt, hogy miközben főhajtással emlékezünk a halottra, nagyobb hangsúllyal beszéljünk arról a csodálatos költészetről, amit ránk hagyott. Úgy építettük föl a kiállítást, hogy a József Attilára való visszaemlékezés nem a születés és halál közötti lineáris időfolyamban valósul meg, hanem az emlékezetnek arra a sajátosságára építettünk, mely pillanatokban valósul meg, és a sok-sok pillanat egymásra játszásából mégis minden fontos élet- és alkotási motívum feltárul.

József Attila Emlékmúzeum – Balatonszárszó

Szokatlan emiatt a tárlat ritmusa, mert sokszor indul újra a történet, csak más aspektusból elmesélve, egyre gazdagabban kiteljesedve, úgy, hogy nem zárja le az emlékezés folyamatát, úgy, mint az előző kiállítás installációja, hanem a költőre gondolás-emlékezés többféle nézőpontú lehetőségét kínálja. Persze az ilyen megoldások, a megszokottól való eltérések mindig magukkal vonnak egy-egy csalódott reakciót – legalábbis eleinte. Előbb-utóbb azonban ezeket az első megrökönyödéseket megértéssé, érdeklődő érzelmi reakciókká lehet formálni, még akkor is, ha egyik-másik látogató elsődlegesen főleg a kultusz, a tragikus sors, „a vonat” miatt érkezik is.

József Attila Emlékmúzeum – Balatonszárszó

Az egyik kedvencem a vendégkönyvi bejegyzések közül az, amelyikben a látogató felháborodva teszi szóvá, hogy milyen alapon rombolom le azt a képet, amit az előző kiállítás alakított ki benne. Egy másik vendég ezzel éppen ellenkező véleményt fogalmazott meg. Az írta, hogy: „A Jóisten áldja meg ezt a szakrális teret” – és megköszönte, hogy erre felnyitottuk a szemét. Ő azt a törekvésünket érzékelte, hogy a halottra való emlékezésnek vannak más dimenziói, mint csak annyi, hogy milyen módon történt József Attila halála. De Judit is be tud számolni hasonló tapasztalatokról.

Sz. J.: – Igen, például Nagyszalontán, az Arany János Emlékmúzeum, a Csonkatorony esetében. Ott egy hatvanéves kiállítást bontottunk le, és építettünk – Vaderna Gábor kurátorral – egy újat. Az új kiállításban már nem szerepelt két, korábban népszerű makett. Az egyik Arany János szülőházát, a másik pedig a 17. századi várost ábrázolta (volna) – mind a kettő teljes mértékben fikció volt. Ennek ellenére a visszajáró látogatók gyakran hiányolják ezeket – mint arról az ottani kollégák beszámolnak.

Arany János Emlékmúzeum (Muzeul Memorial ’Arany János’) – Nagyszalonta

A MIRE tevékenységét egyébként nagyban befolyásolja az a sajátosság, hogy főleg 19. és 20. századi szerzők házai maradtak fenn. Korábbról alig akadnak: talán Bessenyei (Bakonszeg) és Csokonai (Csurgó) a kivétel. A másik jellegzetesség, hogy szinte csak vidéki emlékházakról beszélhetünk, miközben a 20. századi irodalom túlnyomóan Budapest-centrikus. Meglehetősen komplex kérdés, hogy miért nincsen több fővárosi emlékház, emléklakás…

B. I.: – Az egyik legszomorúbb példa a Radnóti-lakás esete. Gyarmati Fanni halála után a múzeum jelezte vételi szándékát, a pénz is megvolt rá – de az örökös nem adta. Vagy a Vas István-emléklakás, ami egy jogi nonszensz miatt nem kerülhetett hozzánk, az örökös viszont nem tudja működtetni. Veres Péter budapesti házát felszámolták, mert a közvetlen örökös elhunyt, a távolabbiaknak pedig kellett az épület.

Sz. J.: – Több más lakás alapítványi vagy magántulajdonban van. Fontos lenne ilyen irányba is terjeszkedni; ezek a lakások nem csupán irodalmi vonatkozásaik miatt, de egy letűnt világ polgári és értelmiségi életformájának lenyomataiként is megmentendők lennének. Persze ehhez rendkívül sok pénz kellene…

B. I.: – A rendbehozatalhoz és a működtetéshez is.

PB: – Valóban, és ennek kapcsán fel is vetődik, hogy az emlékházak esetében nem csupán a koncepciók, kiállítások megtervezése és létrehozása, hanem maga az épületek karbantartása, üzemeltetése (és, ahogy elhangzott, beszerzése is) temérdek munkát, befektetett tőkét igényel. Kérdés azonban, hogy ez esetben a fő hangsúly mire esik? Az elsődleges prioritás inkább a fenntartás és bővítés, az épületek renoválása, avagy a beltartalom frissítése, a relikviák, kiállítások, vezetések, programok folyamatos alakítása-e? Feltételezhetnénk, hogy innovációra, bővülő kínálatra, új és új programok szervezésére viszonylag korlátozott lehetősége lehet egy-egy ilyen intézménynek, lévén nem „élő, alakuló” anyaggal foglalkoznak. Mekkora a lehetőségek köre?

Arany János Emlékmúzeum (Muzeul Memorial ’Arany János’) – Nagyszalonta

B. I.: – A két szempont között nem lehet választani, ezek egyformán fontosak. De lépjünk vissza egyet ennek a megértéséhez. A „nagy emlékház-boom” az ötvenes évek vége, hatvanas évek közepe felé volt, akkoriban nagyon sok házat alapítottak. De ez még az egyszerűbb fázis, amíg „csak” megszerezni kell egy-egy épületet. Ezután rendbe hozni, a kiállítást megtervezni és kivitelezni, fenntartani – ez már sokszor nagyon küzdelmes, sok munkával és anyagi teherrel járó feladat, erre az alapítók sokszor nem gondolnak kellőképp. Valamint gondoljunk csak bele, hogy például a 19. században élők milyen remekül tudták, hogy hol érdemes élni. Minél távolabb a nyüzsgéstől, a centrumoktól. Mindezek gyakorlati következménye, hogy nagyon sok emlékházat nehéz megközelíteni, nehéz eljutni oda. Ilyen, mondjuk, Madách esetében, a szenzációsan kialakított alsósztregovai kastély vagy a csesztvei emlékház. Ez az adottság nyilván nehezíti a fenntartást, az üzemeltetést, bevételt sem nagyon hoz. Viszont a helyi közösségek hozzáadott munkája, lelkesedése, akár képzett kollégák, akár „kulcsos (többnyire) nénik” által üzemeltetett helyekről beszélünk, rendkívül fontos. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy minden – bármilyen típusú – velünk kapcsolatban levő emlékház kínálata izgalmas, autentikus és befogadható legyen. Ahány ház, annyi lehetőség, annyiféle feladat, mondhatnám.

Sz. J.: – Annyi közös vonás azért a fellelhető e sokféle hely esetében, hogy csak rendkívül kis számban maradtak meg eredeti berendezési és használati tárgyak. És ha maradtak is: ezen helyek többsége nem alkalmas arra, hogy megfelelően érvényesítsük a műtárgyvédelmi szempontokat. Tehát a feladat furcsasága abban is áll, hogy úgy kell megalkotnunk egy emlékezésre alkalmas teret, hogy közben hiányzik belőle a triviális „központ”, a szerző (áttételes) fizikai jelenléte. Már csak ezért is a szellemiek, az intellektuális tartalmak felé kell elmozdítanunk a koncepciót. Éppen ezért nem szeretünk enteriőrt építeni, hiszen nincs miből. Nincsenek eredeti bútorok, használati tárgyak, az ezekre épülő megközelítés így csak hamis lehetne. Példaként említhetjük a tavaly megnyílt bakonszegi Bessenyei György-házat. Bessenyei után szinte semmi sem maradt fenn, csupán egy vályogházikó. Ezért is jelentett izgalmas kihívást abban a térben kiállítást építeni, ráadásul egy olyan életművet bemutatni, amely a mai olvasóknak meglehetősen nehezen befogadható. – De mi ezt inkább lehetőségnek, kihívásnak tekintjük.

B. I.: – Ott például azt találtuk ki, hogy mivel a Tariménest Bakonszegen írta, felkértünk egy grafikust, aki szabad kezet kapott, hogy rajzolja meg a mű figuráit. A szabadkéményes konyha terében állítottuk ki a plexiből kivágott, színes figurákat. Aggódtunk is egy kicsit amiatt, hogy majd milyen reakciót vált ki ez a látogatókból. Számomra váratlanul sikere lett a megoldásnak, senki nem tette szóvá, hogy hol vannak a bármely szabadkéményes konyhában egyébként magától értetődően nélkülözhetetlen edények. Amiknek, persze semmi közük nem is lenne sem a korhoz, sem a szerzőhöz.

Bessenyei György Emlékház – Bakonszeg

(A beszélgetés második fele hamarosan olvasható lesz a PIM szakmai blogjának felületén.)