Legújabb bejegyzésünkben Radics Péter, a PIM – Digitális Irodalmi Akadémia vezető szerkesztője ír olyan regényekről, melyeket közkeletűen Molnár Ferenc alkotásaiként tartott számon a filológia. A művek szerzőségének hátteréről, a szándékos félrevezetések, súlyos filológiai tévesztések és tudatos félremagyarázások lehetséges mögöttes indokairól tudhatnak meg többet ezen a héten olvasóink, valamint választ kaphatnak arra a kérdésre is: hogyan lehetséges, hogy olyan műveknek, melyek szerzőjeként bizonyos Molnár Ferenc neveztetik meg, mégsem a magyar irodalom e kiemelkedő alakja az alkotója?

Így kezdődik Molnár Ferenc Májibaba című filmregénye (Centrum Kiadó, 1937). Molnár akkoriban már nem tartózkodik Pesten, megkezdte haláláig tartó „számkivetését”, előbb európai állomásokon, majd végül New Yorkban telepedett le. Maga a könyv elég ritkán fordul elő antikváriumokban, időnként aukciókon tűnik fel mint a világhírű író „legkevésbé ismert műve”. Azonban az olvasót, ha kézbe veszi (ahogy mi tettük, a Digitális Irodalmi Akadémia szerkesztőségében, Molnár műveinek digitalizálása során), már az első soroknál zavarba ejtő érzések fogják el: mintha szerényebb igénnyel készült volna, mint a szerző alkotásai általában. Mint amit tőle megszoktunk, elvárunk. Minél tovább haladunk előre a szövegben, de tulajdonképpen már az első oldal végére, egyre bizonyosabbnak tűnik: sem a témaválasztás, sem a szereplők nem ismerősek, nyoma sincs a molnári stílusnak, szellemességnek, lélekismeretnek, idegen a szerkesztés, hevenyészett az építkezés. Mondjuk ki: ügyetlenül megírt, közhelyes mondatok sorakoznak egymás mögött, a történet egyre zavarosabb és követhetetlenebb.

Ifj. Molnár Ferenc Májibaba című könyvének belső címlapja (PIM Könyvtár)

A Májibaba a ’60-as évek óta szerepel Molnár Ferenc kötetbibliográfiájában, lexikonoktól kötetek fülszövegein át a wikipédiáig. Minden mértékadó kiadvány az ő műveként tünteti fel, a jelentősebb könyvtárak polcain az ő kötetei között szerepel, sőt az idén, amikor Molnár művei szabadon felhasználhatókká váltak (mert lejárt az alkotó halála után a szerzői jog által védett 70 év), az OSZK Magyar Elektronikus Könyvtárában is helyet kapott, a Pál utcai fiúk és a Liliom mellett, befotózott PDF-ként.

A Schneider Miklós és Juhász Viktor által szerkesztett Fejér vármegye (Magyar városok és vármegyék monográfiája 22.) című kötet egyik szócikke szerint ugyanis a Májibaba egy bizonyos ifj. Molnár Ferenc nevű úr műve, aki 1908-ban született Dégen, és a könyv megjelenése idején, a ’30-as évek végén, a Színházi Életnek dolgozott, újságíróként. (A kiadványban mellesleg Dés szerepel születési helyként, ami tévedés.)

Ifj. Molnár Ferenc-szócikk (Fejér vármegye [Magyar városok és vármegyék monográfiája 22.], Budapest, 1937.) (Arcanum Digitális Tudománytár)

Szóvá kell tenni, hogy a névazonosság „elmaszatolása” bizonyosan nem véletlenül alakult így.

Így tűnt fel debütáló regénye, a két kiadást is megért Riport az idegenlégióról – Egy fehérvári fiú menekülése az idegenlégió poklából címlapján is (szerzői kiadás).

Ifj. Molnár Ferenc Riport az idegenlégióról című könyvének borítója (PIM Könyvtár)

Későbbi kiadója azonban nyilvánvalóan „rájátszott” Molnár népszerűségére a könyv promóciója során, ezért a fiatal író a Májibaba szerzőjeként nemes egyszerűséggel már csak mint Molnár Ferenc szerepelt.

Sőt, mintha a későbbiekben kifejezetten az lett volna a cél, hogy az időközben külföldre távozott Molnár nimbuszát elhomályosítsa és (a gőzerővel zajló „szellemi őrségváltás”-hoz igazodva, annak sodrában) az ifjabb Molnár lépjen a helyére. Az 1943-ban kiadott A Dohány-utca és a Körút-sarok. „Aszfalt-regény” (Borka Ferenc Magyar Könyvszolgálat Könyvkiadóvállalata) ugyanis már úgy reklámozza a művet, mint az „őskeresztény magyar író” alkotását. (Az Ujság című, polgári lap a mellékelt, csípős hangú cikkben élcelődött ezen.)

Ismeretlen szerző: Dicséretes szerénység, Ujság, 1943. szept. 18. (Arcanum Digitális Tudománytár)

Maga a mű tipikus hungarista, erősen antiszemita irányultságú kurzusregény, 1945-ben indexre is került. A ’60-as években pedig a Molnár-művek közé, ugyanis valaki, a névtévesztés következtében, ezt is felvette Molnár Ferenc alkotói bibliográfiájába, ahol azóta is folyamatosan helyet kap. Ezt a kötetet mellesleg időnként a szélsőjobboldali sajtó is felkapja mint Molnár zsidókkal kapcsolatos, „igazi” véleményének eklatáns megnyilatkozását. (A regény ugyancsak elérhető a MEK szolgáltatásában.)

Érdekesség, hogy ifjabb Molnár Ferenc közbülső, harmadik könyve, a ’40-es évek elején boltokba került, Partizánfront című „riportregény” (Gárdos kiadás, Molnár Ferenc néven, a Májibabáéval megegyező dizájnnal) elkerülte a Molnár-bibliográfusok figyelmét. Holott az erősen tendenciózus háborús lektűr, témáját, szándékát, irányultságát tekintve, semmiben sem tér el a másik két kötettől.

Hogy hatvan évig nem szúrt szemet senkinek ez a bibliográfiai baklövés, az a szakma által mindig is mostohán kezelt Molnár Ferenc-kutatás fejletlenségének, esetlegességének következménye. Őszintén reméljük, a jövőben lesznek fiatal irodalomtörténészek, akik, a régi közhelyeken túllépve, érdemben hozzányúlnak a 20. század egyik legérdekesebb és legnagyobb hatású magyar alkotójának életművéhez.

Molnár Ferenc, az igazi. Blackstone Studios felvétele, New York (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Reményre ad okot, hogy Molnár Ferenc utolsó, sokféle értelmezésre lehetőséget nyújtó, nagy művének, az eddig csak többszörös fordításokon át magyarra visszafordított változatában ismert, Útitárs a száműzetésben című regénynek?, visszaemlékezésnek?, kollázsnak?, végül több mint 70 év után, tavaly, New Yorkban felfedezték az eredeti, magyar nyelven írt kéziratát, az idén pedig a PIM megszerezhette az ugyancsak ismeretlen, Molnár Ferenc által németre fordított. kéziratos példányt – ezek az igen jelentős előrelépések talán lökést adnak az életút többi szakaszának kutatásához is.

Radics Péter

*