„Maga mindig rákényszerít arra, hogy vállaljam a lehetetlent is”
Szabó Zoltán és Károlyi Judith történetének egy nemrégiben a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába jutott dokumentumegyütteséből kibontakozó, szövevényes, magánéleti és politikai fordulatokban gazdag történetét mutatja be olvasóinknak e heti bejegyzésünkben Komáromi Csaba, a PIM Kézirattárának főmuzeológusa.
Szabó Zoltán és Károlyi Judith portréja (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
2023. szeptember 16-án egy beszélgetés keretében – a Kulturális Örökség Napjai program részeként – mutattuk be Szabó Zoltán (1912–1984) író harmadik feleségével, özvegyével az általa a PIM-nek adományozott, Károlyi Judithtal kapcsolatos dokumentumegyüttest.
Az eljegyzés híre (A Reggel, 1948/27. szám)
Intézményünk 2012-ben kiállítást (Hazugság nélkül – Száz éve született Szabó Zoltán, rendezte: Varga Katalin) szentelt az író emlékének, s ugyanezen év novemberében hunyt el Londonban épületünk utolsó grófi tulajdonosa, Károlyi Mihály és Andrássy Katinka legkisebb gyermeke, Szabó Zoltán második felesége. Károlyi Judith a világot-országot átformáló, nagy háború hazai lezárulása, édesapja politikai karrierjének csúcsra érkezése és gyors bukása után szinte közvetlenül, 1919. április elsején született a család svábhegyi villájában. Édesanyja így írt erről:
„A háború alatt gyártott rossz fájdalomcsillapítók szívgyengeséget okoztak, és az orvos már-már feladta a reményt életben maradásomhoz. […] éreztem, hogy haldoklom. […] Amikor [Mihály] belépett szobámba, felültem az ágyban, és beszélni kezdtem. Az orvos döbbenten jelentette ki, hogy csoda történt. […] Teljes felgyógyulásom után elhatároztuk, hogy elhagyjuk az országot. […] Július 4-én éjféltájban hagytuk el otthonunkat, hogy külföldre utazzunk”. (Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban, 1978).
Az író menyasszonyához, majd feleségéhez írott leveleiről Szabó Zsuzsa nyilvánosan először a Magyar Művészeti Akadémia által rendezett Szabó Zoltán-emlékkonferencián (Rodostója volt London, 2018) tartott előadásában nyilatkozott:
„Károlyi Judith halála előtt átadott nekem egy ütött-kopott vászonzacskót, aminek oldalára nagy nyomtatott betűkkel az volt ráírva, hogy »The Times Book Club, London W.1.« A vászonzacskóban Zoltán Judith-hoz írt levelei voltak, 1948 áprilisától az ötvenes évekig. A korábbi levelek franciául íródtak, a későbbiek már angolul. Dátum szinte alig volt rajtuk, néha csak töredékes oldalak maradtak meg, gondosan összehajtva, de egy kicsit összevissza elrakva. Zoltán szép egyenletes írása otthonos volt, a levelekben szereplő egy-két rajz szórakoztató, a tartalmuk számomra részben rejtélyes, részben ismerős. Nagyon sokáig csak egy fiók mélyén őriztem a leveleket, majd felmerült bennem a gondolat, hogy ezeknek a leveleknek a volt Károlyi-palotában lenne a helyük, de a Petőfi Irodalmi Múzeumban vajon ki bíbelődne az ilyen idegen nyelvű írásokkal?” (Szabó Zsuzsa: Adalékok Károlyi Judith és Szabó Zoltán kapcsolatához, 2019)
Tájkép a nászútról, Szabó Zoltán felvétele, 1948 (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Zsuzsa, miután a franciául írott leveleket magyarra fordította, idén mégis úgy döntött, hogy a PIM Kézirattárának átadja a féltve őrzött levélköteget, valamint az író Judithról készített fotóit, illetve a dél-franciaországi nászútjukon készített tájképi felvételeit a Művészeti, Relikvia- és Fotótárnak, az említett vászonzacskóval együtt.
A levelek – néhány angol nyelvű, későbbi darabtól eltekintve – francia nyelven íródtak, mert Károlyi Judith soha nem tanult meg magyarul. Erről a magyar olvasóközönség a Szamos című, szatmári napilap 1933. január 19-i számának Károlyi Mihály gyermekei nem tudnak magyarul című cikkéből is értesülhetett.
A helyzetet jobban megvilágítja a már az apja mellett, a párizsi magyar követségen dolgozó Judith nyilatkozata a Szivárvány 1947. október 4-i számában: amikor szülei magyar útlevelet szerettek volna szerezni gyermekeiknek 1930 körül, akkor a londoni, illetve párizsi magyar követségek ezt megtagadták, illetve szüleik sorozatos utazásaik mellett végül is erre semmilyen gondot nem fordítottak. (S. Gerera Ila: Károlyi Mihály leánya). Czigány Lóránt így írt ugyanerről:
„Mi, ötvenhatos titánok módfelett mókásnak tartottuk, hogy a Magyar Köztársaság volt elnökének lánya előtt nem beszélhetünk magyarul. Hogy lányát megfosztotta az anyanyelvétől, több mint balekség, imbecillisebb magatartás, mint azoké az emigránsoké, akik azért nem ettek gyulai kolbászt, mert az is a Kádár-rendszer terméke” (Czigány Lóránt: Üdítő józanság – Hubay Miklós: Végtelen napjaim, Kortárs, 1997/1, 83.).
Szivárvány, 1948/1. szám
De ekkor már Judith (aki a francia hadsereg hadnagyaként szolgált a II. világháború alatt, sőt a háború elején a Petőfiről elnevezett magyar század zászlószentelésén zászlóanyai feladatot látott el) Szabó Zoltán felesége volt.
História, 1978/1. szám
Ismeretségük 1946-ben kezdődhetett, a háborút lezáró párizsi béketárgyalások idején, ahol az író mint hírlaptudósító tevékenykedett. Egy évvel később, Károlyi hazatérésekor, többször találkozhattak már Magyarországon, sőt Zoltán egy idő után Judith magyartanárává is avanzsált. S mikor az írót kultúrattasénak nevezték ki 1947 októberében Párizsba, Judith fogadta őt a követségen. Gyakran látta el ugyanis annak háziasszonyi teendőit, folyton utazó és a protokollfeladatoktól magát meglehetősen távol tartó anyja helyett. Ettől kezdve a magánéleti és a politikai események is villámgyorsan követték egymást.
Károlyi Judith, a párizsi Magyar Követség épületében, 1947 (magántulajdon)
„Egyre inkább elemészt az úgy nevezett szerelmi bánat, melyet nem szerettem volna elkapni. Ráadásul a náthám és ez a kis hőemelkedés sem múlik el, szívesebben lennék igazán beteg. Bizonyos értelemben az is vagyok. Így mi vakmerőbb annál, mint franciául írni magának. Ha egy kicsit írónak tekintjük magunkat, nem cserélhetünk nyelvet, még akkor sem, amikor körülöttünk az egész élet megváltozott. Maga mindig rákényszerít arra, hogy vállaljam a lehetetlent is.” (Szabó Zoltán levele Károlyi Judithnak, 1948. április 30.)
Az akkor már elvált író, akinek volt egy kilencéves fia (Sarkadi Ádám, Sarkadi Imre író nevelt gyermeke), meglehetős szenvedéllyel ostromolta főnöke leányát:
„Egy csók Judith, mennyire kettéhasíthat egy életet. Az egész életem, az, ami eddig volt, meghalt bennem”; „Nincsenek fegyvereim, csak az, amit mondok, amit próbálok elhitetni magával, s ami a környező világunkban a legigazabb, azt, hogy szeretem, s már ez is egy mérhetetlen kegyelem számomra, valakit így szeretni. Az életem értelméről van szó Judith, ami több mint az élet, s maga is így van vele, gondolom”.
Új alapra próbálta helyezni egzisztenciáját Judith miatt, júniusban már el is jegyezte, és augusztus utolsó napján elvette feleségül Párizsban, tanúik a Károlyi házaspár tagjai voltak.
De minden nehézség, amitől Zoltán tartott, végül bekövetkezett.
„Egyébként házassági tanúmként a Császárnőt fogom felkérni, csupán azért, hogy elsüthessem neki a következő »bon mot«-t: azért szeretném, hogy ebben az új helyzetben inkább tanúként szerepeljen, mert ez megóv attól, hogy anyósnak tekintsem, ami nagyon is elkerülendő.” (Szabó Zoltán levele Károlyi Judithnak, 1948. augusztus 30.)
A szülők enyhén szólva sem repesnek vejükért: „A házasság távolról sem ideális – nem azért, mert nincs pénze, hanem mert egy tipikus highbrow, és mint tudja, Judith egyáltalán nem ez a típus” (Károlyi Mihály Jevgenyija Olhinához, Párizs, 1948. szeptember 23.), sem a helyzetért, de ekkor még nem tudhatja senki, hogy nem sokkal később Zoltán mint vő kifejezetten kényelmetlenné válik számukra. Szeptemberben nászútra mennek, a Riviéra felé indulnak, megfordulnak a Cévennes hegységben, Martigues-ben, Port Cros szigetén, Éze-ben, olyan idilli környezet veszi körül őket, amilyenben nem lesz részük többé.
A hazai diktatúra kiépülése egy novemberi, otthon tett, hivatalos útja során a maga valójában mutatkozott meg az író számára, és Mindszenty bíboros 1948. decemberi letartóztatása miatt végleg eldöntötte, hogy nem kíván visszatérni Magyarországra. Judith ekkor már állapotos, s úgy dönt, hogy Angliában élő, többgyermekes nővéréhez, Évához (Mrs. Jack Bailey) költözik a gyermek megszületéséig.
1949. március elején az író Károlyihoz írott, elhíresült levelében lemond attaséi állásáról, biztosítva apósát, hogy amíg ő a követ, addig ellátja feladatát:
„Két hónap kétségbeejtő vívódása kellett hozzá, hogy ami igaz, azt a kifejezésig tudatosítsam magamban. Semmit, amiben hittem el nem árulok, és semmit, ami ellen harcoltam, el nem fogadok ezzel. De nem vállalok egy kialakuló helyzetet, amelyben annyi a szabadságom, hogy vagy hóhér leszek, vagy áldozat. Hogy ezt vállaljam, azt akkor sem tehetném, ha tudnám tenni, mert nem egyedül vagyok”. (Párizs, 1949. március 5.)
E levélről ekkor még senki nem tud, apósát titoktartásra kéri. Még Judithnak sem beszél aggodalmairól, rendkívül óvatos, mindenkitől tart. Még ebben a hónapban tető alá hozza azt a két, magyar képzőművészek alkotásait bemutató kiállítást, melyek diplomáciai tevékenységének legsikeresebb momentumai közé tartoztak.
Judith 1949. április 26-án fiút szül Corshamban, a gyermeket Christophernek nevezik el.
A házaspár megélhetési gondokkal küzd, végül Katinka rendelkezésükre bocsátja a londoni Markham Streeten lévő lakását, amibe be is költöznek. Júniusban Budapesten letartóztatják közvetlen felettesüket, Rajk László külügyminisztert, és ez mindent véglegesen megváltoztat. Károlyi ekkorra már nyugdíjaztatta magát, de még a végleges letelepedését tervezi feleségével Magyarországon. Az író azonban közli Károlyival, hogy lemond minden párizsi munkájáról, majd június 24-én, az új magyar külügyminiszternek írott hivatalos levelében is lemond állásáról, július 1-jén pedig menedékjogot kér az Egyesült Királyságtól. Így válik rendkívül kényelmetlenné a „disszidált” vő Károlyiéknak, noha ekkor már Katinka világosan látja, hogy nincs visszaút hazafelé. Károlyi, miután hazugságon kapja a kormányzatot a Rajk ellen felhozott vádak egyikében, eldönti, hogy végleg emigrációba vonul, és – a családban tradicionálisan kultivált – Dél-Franciaországban keresnek házat.
Havas Endre, Károlyi titkára, aki visszatér Magyarországra, jelentéseket kénytelen adni (ennek ellenére Rákosi börtönében végzi), s így ír Károlyiékról 1948. augusztus 31-én:
„Szabó mégis beköltözött Károlyiné londoni házába, de nem keres semmit és »a londoni ködből« él. Szabót egyáltalán nem védte, sőt kijelentette, hogy soha nem tartotta baloldali embernek. Ő is, felesége is megvetik, de a lányukat nem akarják büntetni miatta”.
Szabóék eladták „egyetlen vagyontárgyukat”, Judith gépkocsiját, és kénytelenek voltak a lakás két szobáját is kiadni idegeneknek. Katinkánál valószínűleg ettől telt be a pohár.
„A Károlyi és az Andrássy ősök fáradt vére nem békült meg a Szabóknak csak harmadik nemzedék óta nem jobbágyi vérével” – idézi fel az íróval való beszélgetését egykori osztály- és pályatársa, Boldizsár Iván (B. I.: A lebegők, Magvető, 1989, 64–65). Szabó Zoltán vette észre, hogy Christopherrel valami nem stimmel; kiderült, hogy az agyát sérülés érte a szülésnél és meg kell operálni. Katinka és Zoltán összevesznek Judith távollétében, aki még Párizsban lévő apját látogatja meg. Mikor visszajött, a férje és az anyja már nem szólt egymáshoz, konklúzió: a lakást három hónapon belül el kell hagyniuk. 1950 májusában a gyermeken sikertelen műtétet hajtanak végre, és a szülőknek fájdalommal tudomásul kell venniük, hogy Christopher állapota a továbbiakban intézeti ellátást igényel.
„Minden tökéletesen rendben volna, ha a ház nem volna az anyósomé. Már az is meglepő, hogy ennek ellenére mi lakunk benne, de ennek oka az, hogy el akarja adni, s a vevőjelölteknek pedig meg kell mutatni. Egzisztenciánk alapja ezen a labilis körülményen nyugodott. […] Minthogy a fölmondását menthetetlenül alkalmatlan pillanatban, unokájának operációja előtt két nappal fejezte ki határozott formában, írtam neki [Károlyi Mihálynak] egy szókimondó levelet, amelyben kifejeztem azt a nézetemet, hogy a Károlyi családban úgy látszik az a szokás, ha egy leány vagy unoka nagybeteg lesz, roppant izgalomba jönnek, hogy a kispárnát magával viszi a másvilágra, és gyorsan kihúzzák a feje alól, mert az a mamáé. Attól félek, hogy ez a hasonlat talált, mert azóta annyi csúfságot írtak rólam a lányuknak néhány hét alatt, amennyit egész eddigi életemben az emberiség egész velem foglalkozó szektora nem írt össze, a kritikusaimat beleértve a létszámba” – írta Szabó barátjának, Cs. Szabó Lászlónak, 1950. június 12-én.
Szabó Zoltán többé nem kommunikált felesége szüleivel.
A helyzet azonban még tovább romlott: a lakás ügye miatt Katinka beperelte a saját lányát, illetőleg végrehajtókat küldött rájuk. Szabó Zoltán nem tagadta meg írói vénáját, a dologban témát sejt.
„Így lesz a kápolnai földosztóból, négy háza közül egyikéből lányát hatósággal kilakoltató férfiú hetvenötéves korában. A big story isn’t it? […] Regénynek majd én írom meg, ha a szeméttel végeztem. Tüneményes téma, van benne minden, ami szem-szájnak ingere, mániákusság, grófság, kommunistaság, London és Páris és amit akarsz. Node valami fedelet kell keresni, hogy a kézirat meg ne ázzon” – írta egy Tábori Pálnak szóló levélben.
Az utolsó csavar a történetben:
„aznap délelőtt, amikor kivittem a gyereket a kórházba […] a Károlyiék ágensei kiszálltak és törvényszolgákkal kicserélték a lakatot a házon, úgy, hogy visszajövet nem tudtam bemenni. […] az anyósok gyöngye kísérleteket tesz, hogy a házat a mi költségünkre tataroztassa ki, mert akkor tíz shillinggel drágábban adhatná bérbe. Meglehet, hogy ebből még egy utócsatározás leszen, de a javán túlvagyunk. Nehéz idő volt. Akárha az ember egy influenzát vérmérgezéssel gyógyítana” – írta szintén Cs. Szabónak, s beszámolt arról is, hogy a régi barát, Buday György grafikus lakásába költöztek átmenetileg.
Judith-tal három további lakásban éltek együtt: először Kensingtonban, majd a Roland Gardensben, végül Kew-ban. Időközben, 1951 végén, Zoltán állandó állást kapott a Szabad Európa Rádiónál. A következő költözést, egy Judith által birtokolt Maulbertsch-festmény eladása eredményeként vett richmondi lakásba, a házasság már nem sokáig élte túl. Judith – kitartva Zoltán állásfoglalása mellett – soha többé nem találkozott 1955-ben, Vence-ban elhunyt édesapjával, akihez egyébként nagyon közel állt. Nővérével ellentétben 1962-es budapesti újratemetésére sem jött el. Édesanyjával felvette ugyan a kapcsolatot Zoltántól való válása után, de nem jöttek ki jól egymással. Amikor Katinka meghalt, 1985-ben, Judith vette át a Károlyi Mihály emlékére létrehozott, különböző alkotókat támogató, vence-i alapítvány működtetését – kevés sikerrel. Az alapítvány nem sokkal később meg is szűnt. Christopher Szabó egy londoni szociális intézmény lakója jelenleg is.
Károlyi Judith fiával, Christopher Szabóval, 1970-es évek (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Szabó Zoltán 1969-ben feleségül vette Szekeres (Szabó) Zsuzsát. Gyermekük, az 1979-ben született Ágnes, ma is rendszeresen látogatja a féltestvérét.
Az átadott dokumentumok két különleges ember fordulatos kapcsolata kezdetének megkapó lenyomatai, melyek segíthetnek feltárni és tovább árnyalni Szabó Zoltán emigrációs működését.
Köszönettel tartozunk Szabó Zsuzsának önzetlen adományáért és támogatásáért!
Komáromi Csaba
