2023. március 9-én nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Hajnóczy Péter és Nádas Péter írásművészete előtt tisztelgő, új időszaki kiállítása, „A létezés botránya” – Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban. Az alábbiakban a kiállítás kurátora, a nemrégiben Szabó Lőrinc irodalmi díjjal kitüntetett Dr. Bazsányi Sándor, a Digitális Irodalmi Akadémia szerkesztője mesél a két író és életmű közötti párhuzamokról és különbségekről, a speciális kettős fókusz megteremtésének nehézségeiről és kihívásairól, valamint a kiállított anyag gazdag, sokrétű kulturális beágyazottságának jellemzőiről. (Bazsányi Sándor kurátori koncepciótanulmánya blogunk egyik korábbi bejegyzésében olvasható.)

„A létezés botránya” –  Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban. A kiállítás nyitófala (fotó: Gál Csaba, PIM)

Első ránézésre furcsának hathat éppen Hajnóczy Péter és Nádas Péter párosának egymás mellé helyezése a nemrégiben megnyílt kiállításban. Hiszen a szerzők egyike élő, alkotó, aktív író, másikuk viszont már több mint négy évtizede nincs velünk. Hogyan lehetett összehangolni ezt a két, vélhetően nagyban különböző szemléletet: a kortárs és az elhunyt íróra irányuló tekinteteket?

A két szerzőt és életművet, azok kezelésmódját illető aszimmetriák köréből most csak egyet emelnék ki. Kiállítástechnikai és -etikai szempontból kellett mindvégig szem előtt tartani: a már több mint négy évtizede nem élő Hajnóczy írói és személyes világa nyugodtan tekinthető múzeumi összefüggésbe állítható tárgynak, a mindmáig alkotó Nádasé viszont semmiképpen sem. Ugyanakkor mindkettő esetében el kívántuk kerülni az önmagára nem reflektáló kultuszgyakorlás bevett formáit. Azokat, amelyek inkább kitakarják az írói teljesítményt, semmint értelmező rálátást kínálnának arra. Nem akartuk tovább erősíteni például az automatizmusra és kiüresedésre hajlamos Hajnóczy-toposzokat. Ezek közül a legharsányabb talán az alkoholizmus: szó nélkül hagyni, persze, nem lehet, legfeljebb megpróbálhatjuk a helyére tenni. Többek között erre is tettünk kísérletet: az alkoholizmus a lezárt életmű esetében immár ábrázolt téma, és a hangsúly számunkra, olvasók és értelmezők számára, az ábrázolás módjának esztétikai minőségén van. Nádas esetében meg nyilvánvaló volt: nem a mennyekbe meneszteni akarjuk a becses személyét, hanem megmutatni a még becsesebb írói világát – és a személyes világából csak azt beengedni, mértékkel, aminek tényleg köze van az írói világához. Vagy akár a fényképészi világához. Merthogy ez volt az egyik fontos garancia arra, hogy igenis lehet érvényes helye a kortárs Nádasnak egy irodalmi múzeumi térben – a kiállítható művészeti produktumai, vagyis a fotográfiái jóvoltából. Ezek, ráadásul, róla is szólnak, a képi ábrázolás áttételes módján, például a kollégáiról készített portrék vagy a különböző dolgozószoba-csendéletek esetében. Ezekre a tárgyi különbségekből fakadó, módszertani különbségekre kellett odafigyelnünk (a látványtervező Auer Alexandrával, a grafikus Czeizel Balázzsal és a PIM-munkatárs Szilágyi Judittal) a kiállításrendezés során, a három egymásra épülő terem megtervezése és berendezése közben.

Hogy mennyi különbség van Nádas és Hajnóczy között, habitusukban, írói működésükben, a kiállítás nem rejti véka alá, mi több: kiinduló állításai egyikének teszi meg, hogy aztán ezt belátva haladhassunk „párhuzamos történeteik” nyomvonalán. Azonban e két író irodalmi sorsa, pályafutása, életművük kiterjedtsége, hazai, illetve nemzetközi fogadtatása között is óriási különbségeket találni. Mi jelentette egyik és másik esetben a legkomolyabb kihívást, Nádas Péter világirodalmi szinten is kiemelkedőként értékelt pályája, illetve Hajnóczy Péter „szétszabdaltabb” életműve és jóval kevésbé kiterjedt recepciója kapcsán? 

Nem akartuk felmelegíteni, csak elhatárolóan szóvá tenni a „Péterek nemzedéke” először Gáll István által használt toposzát. Hiszen jócskán túl vagyunk azon a hősi időszakon, tudniillik az elmúlt század nyolcvanas évein, amikor az „új prózának” nevezett jelenségcsoport kohéziós újdonságértéke felülírni látszott minden különbséget az ide sorolt írók poétikái és hagyománykapcsolódásai, vonzódásai és választásai között. Vagy egyenesen kifelejtődtek ebből az előkelő körből olyan írók, mint például a szintúgy Péter keresztnevet viselő Dobai. A kiállítás nyitófalán ugyan nem tudtuk – és nem is akartuk – elkerülni, hogy a Nádas-portré alatti, rövid idézet ne Esterházy Pétertől származzon, de Hajnóczy esetében fontos volt, hogy ezt az idézetet a hozzá alkatilag közel álló Dobai Pétertől vegyük. És, noha történetesen mind a négyen ugyanazt a keresztnevet viselik, nem ez a lényeg.

Kicsit általánosítva: van sok-sok kultikus jellegű közvélekedés a két szerzőről és az őket övező összefüggésekről, de nem ez a lényeg. Mint ahogyan a párhuzamos szerkezetű kiállításnak sem az a lényege, hogy mindkét író 1942-ben született, vagy hogy mindketten 1962-ben írták meg legelső (későbbiekben) publikált művüket, vagy hogy mindketten bekerültek az „új próza” kánonjába, például az irodalomkritikus Balassa Péter exkluzív íróparkjába. És bár tényleg Esterházy frappáns mondata kívánkozott a nyitófalon Nádas képe mellé, mégsem látnám értelmét, mondjuk, egy Esterházy–Nádas-kiállításnak. Ami elmondható kettejük kapcsolatáról, az már rendesen el lett mondva (nem utolsó sorban éppen általuk), legfeljebb azt lehetne nyomatékosan megismételni, hogy sokkal több a különbség kettejük írásmódja között, mint a hasonlóság. (Ez is egy elvégezhető és elvégzendő munka, és még akár valamilyen kiállítás formájában is.) Most szándékos korlátoltsággal azt mondanám: nincs is semmiféle hasonlóság Esterházy és Nádas között. Míg, például, Hajnóczy és Nádas között – a nyilvánvaló, sőt ordító különbségek ellenére, vagy éppenhogy ezek által megmutatkozva – van egy nagyon erős hasonlóságféleség. Nem azonosság, hanem párhuzamosság. Ügyetlen képzavarral most úgy mondanám: közös gyékényen árulnak, bár nagyon különböző portékákat.

Az emlegetett különbségek után szót ejtve a hasonlóságokról is: az Önök számára miben áll a két szerző, a két életmű között fellelhető, legszembetűnőbb (vagy akár: legérdekesebb, váratlan) rokon vonás? Érték meglepetések a munka során, bukkant olyan párhuzamosságokra is, melyek a kiállítástervezés megkezdése előtt nem tűntek még olyan jelentősnek?

Az első kérdésre most csak a kiállítás címét adó Nádas-idézettel válaszolnék:

„Legfeljebb ha a létezés botrányáról beszélő szövegekről van szó, akkor az ember alkata szerint választ és ítél. Ám senki ne állítsa nekem, hogy van alkat, mely elkerülhetné a saját botrányát”.

E tézismondat érdemi kifejtése – reményeink szerint – megtörténik, azaz olvashatóvá-láthatóvá-érzékelhetővé válik az első teremben.

„A létezés botránya” – Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban. A kiállítás első terme (fotó: Gál Csaba, PIM) 

A mondatot egyébként Hajas Tibor egyik szövege kapcsán írta Nádas, az 1989-ben megjelent Évkönyvben, ahol is egy olyan művésztipológiát vázol kettejük különbsége nyomán, amelyet néhány évvel később majdnem szó szerint megismétel Hajnóczy kapcsán, egy Szerdahelyi Zoltánnak adott, a PIM Médiatárában található interjúban. És éppen ezért lett a kiállítás Hajnóczy-vonulatának vizuális párhuzama az egy évvel Hajnóczy előtt meghalt Hajas radikális művészete. És akkor már Nádas mellé is kellett egy vizuális megfelelő, és ez logikusan Nádler István művészete lett: az ő festészetének gesztusmotívumait használtuk a falakon, illetve a harmadik terem Nádas-oldalának fontos logikai fordulópontján kiállítottuk Nádler egyik 2022-ben készült festményét. A Hajnóczy-falakon használt Hajas-motívumok mellett pedig kiállítottunk az ő utolsó makói nyomatai közül ötöt (Pándi Balázs magángyűjteményéből). Hajas akcionista (neo)avantgardizmusa és Nádler redukcionista voltában is szenvedélyes modernsége jótékonyan felerősítették, azaz működőképes installációs térbe fogalmazták az előzőleg alaposan átgondolt, elsősorban irodalmi-esztétikai párhuzamosságokat. Emellett a kiállítás vizuális világát gazdagították Nádas fényképei és Hajnóczy újságkivágásai. Ez utóbbiakat az özvegy Végh Ágnes által a PIM-nek adományozott, az elmúlt időkben az irodalomtörténész Cserjés Katalin által vezetett Hajnóczy Kutatóműhely által használt Hajnóczy-hagyatékból válogattuk.

Az inkább értelmező, semmint reprezentatív jellegű kiállítás installációs szempontból legmunkásabb része az volt, amikor a harmadik, egyúttal legnagyobb teremben próbáltunk két irodalmi művet megjeleníteni, vagyis vizuális térbe átfordítani: Hajnóczytól A halál kilovagolt Perzsiából című regényt, Nádastól pedig a Párhuzamos történeteket.

„A létezés botránya” – Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban. A kiállítás harmadik terme (fotó: Gál Csaba, PIM)

Ez utóbbi múzeumi installálása egyenesen lehetetlen volt – a léptéke, a rétegzettsége és a tagoltsága miatt. Éppen ezért a Hajnóczy-kisregény mellett a Párhuzamos történetek egészéből csak a hatvanas évek Budapestjén játszódó szálat húztuk ki. A Nádas-regény egyik fontos fordulatát alkalmazva: ezzel a „műfogással” megteremtettük egy arányos szerkezetű tér lehetőségét. Az egyik oldalon a Nádas-regény formátumát képviselő tágasság és tagoltság, a másikon a Hajnóczy-mű egzisztenciális világát megjelenítő szűkösség és töredezettség. Két nagyon különböző szerkezetű és logikájú térfél. Az egyik oldalon a beinduló Kádár-rendszerbe ágyazott nevelődési és szerelmi történet, a hatvanas évek Budapestjén, a másikon a zenitjén álló Kádár-rendszerben abortálódó szerelmi történet és önpusztító önvizsgálat, a hetvenes évek Budapestjén. Ennél szorosabbra húzni a párhuzamosságokat már túlzás volna. És nem is mesemondásra vállalkoztunk, hanem vizualizálásra. Bár a kiállítás elsősorban vizuális nyelvén belül – némi mellékelt, hangzó segédanyaggal – azért a regénybeli mesék is végigkövethetők.

Szembetűnő a kiállítás kontextusának is merőben kortársi beágyazási kísérlete. Végighaladva (és nem csupán a kánon „legfelsőbb polcáról”, ahogyan nem is csupán generációtársak köréből) folyton-folyvást kortárs írók Nádas- és Hajnóczy-olvasataival ismerkedhet a látogató. Milyen megfontolások alapján döntött a Hajnóczyt, Nádast olvasó tekintetek ilyen kiemelt szerepeltetése mellett? Ez afféle kiindulópontja volt a koncepciónak, vagy menet közben vált fontossá?

Hát persze, hogy a kiindulópontja volt. Hát persze, hogy menet közben még nyilvánvalóbbá vált. Ha nincs egy életműnek hatástörténete, azaz érzékelhető nyoma a történő irodalomban, akkor nincs mire, mármint élő és érvényes valamire épülnie egy kiállításnak. És, noha a két életmű kultusztörténetétől, kultikus helyi értékeitől sem tekinthettünk el, a hangsúlyokat – ahol lehetett, a kiállítás egy-két kiemelt pontján – a hatástörténetre kívántuk helyezni. Ezért van jelen nyomatékkal Mészöly Miklós, ezért került falra Garaczi László pimasz lemúrészjárása, vagy ezért beszélnek a harmadik teremből nyíló zárófolyosó frissen készített videófelvételein írótársak, hárman Hajnóczyról, hárman Nádasról – bár háromszor hárman, sőt sokszor hárman is beszélhetnének mindkettőjükről.

Még a kiállítás fókuszánál maradva: Mészöly Miklós mutatkozik a legfőbb kapocsnak a két író, pontosabban: a két életmű szempontjából. Miben áll egyik, illetve másik részről ez a kapcsolat? Hogyan látja, mit adott (szakmailag, emberileg) egyik és másik írónak Mészöly és az életműve? Miben látja a mészölyi hagyomány, a hozzá kapcsolódó hatástörténet jelentőségét manapság; az újabb irodalmi generációkra, megszólalásmódokra, stílusokra is olyan jelentékeny hatással van, mint a kiállítás két Péterére? És mennyire találja jelenlévőnek, aktívan munkálónak a Hajnóczy- és Nádas-hatást a mai prózában?

Mészöly a két írót (meg még jó néhány további írót) övező kultusztörténetben is fontos szerepet játszik. Ő mutatta be, 1979 nyarán, a bécsi olvasóknak öt fiatalabb írótársát, Hajnóczy és Nádas mellett Lengyel Pétert, Bereményi Gézát és Esterházy Pétert. És emlékezetes búcsúbeszédet is írt Hajnóczy halálakor. Nádassal való szoros és nem feszültségmentes kapcsolata ismeretes, például Szigeti Lászlóval készített beszélgetéskönyvéből, de még inkább Nádas írásaiból. Megittasulva a kérdés nyomán, még azt is mondhatnám, hogy szinte mindenki Mészöly atlétatrikójából bújt ki (közöttük a felsőruházati szinekdoché kiötlője, Esterházy Péter is). Ami, persze, egyrészt pontosítandó. Másrészt meg nem is feltétlenül igaz. Most csak azt kockáztatnám meg óvatosan, és ez van mondva a kiállítás egyik falán is, hogy volt egy olyan időszak a három író pályáján, amikor hasonló jellegű szövegeket írtak, vagyis hasonló jellegű szakmai kérdésekkel voltak elfoglalva. Ez a hetvenes években írott szövegeiket jelenti, Mészölytől az Alakulások, Nádastól a Leírás című kötetekbe került darabokat, illetve Hajnóczy jellegzetesen művi rövidszövegeit.

Hajnóczy és Nádas prózájának hatásairól most nem is szólnék, hiszen beszélnek helyettem a művek vagy a művek szerzői, Hajnóczyról, például, a kiállításhoz kapcsolódó videófelvételeken Garaczi László vagy Cserna-Szabó András, Nádasról meg ugyanott Forgách András vagy Barnás Ferenc. Nem beszélve a társművészetekben fellelhető Hajnóczy- és Nádas-nyomokról, színházban, filmben.

A vizualitás, a kép médiumának ereje mindkét szerző esetében kiemelt szerephez jut a kiállításban – nem véletlenül. Egyben megfigyelhető, hogy bár izgalmas, figyelemreméltó darabokat talál a látogató, a tárgyi relikviák, kéziratok, dokumentumok jelenléte arányaiban mégis eltörpül a szövegek, olvasatok, képek és értelmezéseké mellett. Ez a megoldás tekinthető afféle elvi deklarációnak? Egyáltalán, lehet a kiállítás két főszereplője kapcsán irodalmi kultuszról szólni?

Nyilvánvalóan ez volt a kiállításrendezés legkényesebb része. A már nem élő Hajnóczy esetében ott a helye a tárgyi relikviáknak (és, persze, a kéziratoknak is).

„A létezés botránya” – Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban. Hajnóczy Péter bőrkabátja (fotó: Gál Csaba, PIM)

Nádas esetében meg nem lehetnek ott (még a kéziratok sem – bár ezt bőven gondolhattuk volna másképpen is). Legalábbis nem közvetlenül, a kultuszteremtés vagy -ápolás közvetlenségével. És ebben – a közvetlenség elkerülésében – segített, például, a második terem játékos összefüggése, amelyet a már említett Garaczi egyik lemúr-regényének Hajnóczyra és Nádasra vonatkozó idézetei teremtenek. Ebben az összefüggésben ironikusan viszonyulhatunk a Nádas-szemüveget ábrázoló Nádas-fényképhez (ez egyébként az egyetlen hagyományosan installált, paszpartus-keretezett Nádas-alkotás a kiállítás tereiben) és a Párhuzamos történetek magyar és külföldi kiadásaiból emelt könyvtoronyhoz.

„A létezés botránya” – Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban. A Nádas Péter-könyvtorony (fotó: Gál Csaba, PIM)

Érzésem szerint ez a kontextus jót tesz a terem Hajnóczy-felében kiállított tárgyi relikviáknak is: nem veszi el azok megrendítő komolyságát, viszont lehetővé teszi a jótékony távolságtartást is. Kinek-kinek a maga látogatói-befogadói igényei szerint. Tágítani kell az irodalmi kultusz körét, például az irónia irányába, és nem szűkíteni, valamiféle komor pátosz jegyében.

Ahogyan, például, a harmadik teremben installált cipőkanál is játékos művészettörténeti összefüggésbe kerül – mint Joseph Kosuth híres, Egy és három szék című konceptualista alkotásának egzisztenciális parafrázisa.

Joseph Kosuth: One and Three Chairs, 1965 (MoMA; New York)

(A Perzsia-regényből ismert, Brasch Izidor-féle cipőkanalat, Hajnóczy saját cipőkanalát Bélafi Antal ajándékozta a PIM-nek, az író más személyes tárgyaival együtt.) Hajnóczy cipőkanala vagy bőrkabátja ebben a kiállítástérben ugyanúgy értelmezve kell, hogy megjelenjen, mint Nádas szemüvege vagy bármije.

„A létezés botránya” – Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban. Hajnóczy Péter cipőkanala (fotó: Gál Csaba, PIM)