A Petőfi Irodalmi Múzeum két nyolcvan évvel ezelőtt született író, Nádas Péter és Hajnóczy Péter köré szerveződő, új időszaki kiállításra készül, mely bemutatja a nyilvánvaló különbségeik ellenére vagy inkább ezek okán párhuzamba állítható művészek különböző vonzódásait és választásait, hagyományait, elődjeit, élet- és látásformáit, alkotói környezeteit. Bejegyzésünkben a kurátor, Bazsányi Sándor nyújt betekintést a kiállítás koncepciójába.

Mányoki Endre, Szkárosi Endre, Petri György és Hajnóczy Péter a Mozgó Világ Aszú-díjának átadásán, 1980, Helle Mária felvétele (Németh László Városi Könyvtár, Hódmezővásárhely)

Nem is állhatna távolabb két író egymástól, mint az egyaránt 1942-ben született Hajnóczy Péter és Nádas Péter. Noha volt idő, amikor együtt emlegették őket – mint a hetvenes–nyolcvanas évek „megújuló prózájának” szükségszerűen összetartozó szereplőit. Vagy mint „a Péterek irodalmának” két jellegzetes hősét. Az egyiküknek, Hajnóczynak, rövid életút és pálya adatott, hol heves, hol mérsékelt utómozgásokkal. A másikuk, Nádas, mindmáig az egyik legjelentősebb írónk, és ezt nemcsak itthon tudják, hanem külföldön is.

Az idősebb írótárs, Mészöly Miklós által „ködlovagnak” nevezett Hajnóczyval ellentétben Nádasnak volt ideje arra, hogy kibontakoztassa fordulatokban és csúcsteljesítményekben gazdag életművét. És hogy közben elgondolkodjon annak belső természetéről. Az 1989-ben megjelent Évkönyv egyik ars poetikus jellegű írásában beszél két alkotótípusról: mindkettő ugyanazzal a megoldhatatlan feladvánnyal, a káosznak kiszolgáltatott „létezés botrányával” birkózik, csak éppen eltérő módokon.

Nádas Péter portréja, 1970-es évek, Richard Swartz felvétele (Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár, Zalaegerszeg)

A kiállítás Nádastól vett tézismondata: „Legfeljebb ha a létezés botrányáról beszélő szövegekről van szó, akkor az ember alkata szerint választ és ítél. Ám senki ne állítsa nekem, hogy van alkat, mely elkerülhetné a saját botrányát”. És a tézis ars poetikus meghosszabbításai – egyfelől Hajnóczytól, pontosabban A halál kilovagolt Perzsiából című regény életrajzi gyökerezettségű hősétől: „Meg kellett volna érezned, mennyire szenvedek, mert talán éppen ez volt szenvedésem célja, hogy megértsd, és ne legyek egyedül, a részvéted hiányzott, hogy helyeseld a szenvedésemet, hogy tanú legyél előtte”. Másfelől, az önelemzésekben gazdag Évkönyvet jegyző Nádastól: „Nem addig él az ember, amíg elbeszél, de az elbeszélés a legreálisabb életremény. Az ész reménye a vak sors ellenében. Az ész reménye mindazon erők ellenében, amelyek tán legfőbb kormányozói életünknek”. És mintha mindkettőjük nevében mondaná a másikjukat (Hajnóczyt) túlélő egyikük (Nádas): „kaotikus a világrend, a káoszban nem én akarok önkényes rendet teremteni, nem a regényíró, erre nem vagyok képes”.

Hajnóczy Péter portréja, 1970-es évek, Mátis Lilla felvétele (magángyűjtemény)

A káosz a rend szükségszerű előfeltétele. A rend a káosz lehetséges következménye. Mindkét író tudja. És mindkettő a maga módján szembesül is vele. A tervezett kiállítás ezt a párhuzamos szembesüléstörténetet kívánja végigkövetni – és kifuttatni két regényvilágba: az 1979-ben megjelent Hajnóczy-mű, A halál kilovagolt Perzsiából és a 2005-ös Nádas-főmű, a Párhuzamos történetek egymással tüköralakzatba állított világaiba. A háromkötetes Nádas-regény széles történelmi panoráma előterében ad utólagos rálátást a Kádár-korszak hatvanas éveire. Hajnóczy látomásos kisregénye a hetvenes évek fullasztó világát ábrázolja az államszocializmus jellegzetes társadalmi és kulturális díszletei között. Az ábrázolt valóságok részben hasonlóak. Az írói világok teljesen különböznek. A „létezés botránya” ugyanaz.

Önarckép lámpával, 1963, Nádas Péter felvétele (magángyűjtemény)

Meglehet, hogy a klasszikus modern képlet, amelyet a tizenkilencedik századi művészetfilozófus, Friedrich Nietzsche vázolt, ma is ugyanúgy érvényes: a nagy művészet úgy szembesül a tragikus alapszerkezetű létezés iszonyatának „dionüszoszi” igazságával, hogy egyúttal képes megtalálni annak „apollóni” formáját. Még ha a forma törésalakzattá válik is – ez történik Hajnóczy és Nádas műveiben. Még ha vele törik az alkotó maga is – ez történt Hajnóczyval, és ezt kerülte el Nádas.

Hajas Tibor: Cím nélkül I., 1980, grafika, papír, ofszet (Magyar Nemzeti Galéria)

Mindketten szembenéztek saját belső démonaikkal, saját idegen önmagukkal, saját ismerős másikjukkal. És így, tulajdonképpen, egymással is. Ahogyan azt Nádas, ironikus szembeállítással, megfogalmazza: „Az egyik a formák által akarja fönntartani az életét, a gyávája.” – „A másik viszont föláldozza a formákat, mert úgyse tudja fönntartani az életét, a bátor”. A kiállítás bemutatja a nyilvánvaló különbségeik ellenére vagy inkább ezek okán párhuzamba állítható két művész nagyon különböző vonzódásait és választásait, hagyományait, elődjeit, élet- és látásformáit, alkotói környezeteit. Tehát mindazt, aminek fényében még világosabbá válik az egyetlen közös nevező: a létezés megválthatatlanul tragikus alaptermészetével való szembesülés radikalizmusa.

Hajas Tibor: Chöd, 1979, Makky György felvétele (MissionArt Galéria)

Hajnóczy írói világának múzeumi installációját segíti az 1980-ban, autóbalesetben meghalt akcióművész, Hajas Tibor vizuális jelenléte, akinek önpusztító életformáját és művészetét kapcsolatba hozhatjuk az egy évvel később elhunyt Hajnóczyéval. Ráadásul Nádas nagyon hasonlóan beszél kettejükről, egyrészt Hajasról az Évkönyv említett fejezetében, másrészt Hajnóczyról a Szerdahelyi Zoltán által készített interjúban. A kiállítás másik vonulatát pedig végigkíséri, a hatvanas években fényképészként induló Nádas saját alkotásai mellett, Nádler István festészete, amelyben struktúra és gesztus egymást feltételező egysége emlékeztethet minket a szépíró egyszerre elemző és szenvedélyes világára. Nádas a festészeti modernizmus „redukcionista” hagyományának jelentős alkotói közé sorolja a vele rokonlelkű képzőművészt. Nádler műveinek sajátossága, a formákat átjáró gesztusok érzéki-szellemi tágassága párbeszédben áll a Párhuzamos történetek – és a teljes Nádas-életmű – kulturális-szellemi tágasságával.

Nádler István: M.M. Nr. 8., 2001, olaj, vászon (magángyűjtemény)

A tervezett kiállítás tüköralakzatában talán jobban láthatjuk a két írói alkat és világ nagyon különböző sajátosságait. És a nyilvánvaló különbségeket megalapozó azonosságot, a „létezés botrányának” komolyan vételét.

Bazsányi Sándor