„Mint hogyha mondatokkal rendeznénk be egy szobát”
A Petőfi Irodalmi Múzeum új, Tárgyeset című sorozatának első alkalmával Lévai Balázs újságíró, szerkesztő-műsorvezető beszélgetett Simon Márton költővel, műfordítóval, a slam poetry kiemelkedő alakjával, 2023. október 27-én. A sorozat keretében a tárgyakhoz való kötődés, az irodalmi művekbe beépülő tárgyak, az archiválási szokások és a múzeumi gyűjteményezés témaköreit járják körül a beszélgetők – ezúttal a költő (a PIM gyűjteményében található) fekete színű IKEA-s dohányzóasztala szolgáltatta az apropót.
Tárgyeset Simon Mártonnal (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)
„Mi van most nálad?” – indította az eszmecserét a saját bevallása szerint igencsak megilletődött Simon Mártont faggatva Lévai Balázs. Mint kiderült, a szerző „utál dolgokat cipelni magával”, amit lehet, zsebben hord, a táskahordásra is csak az elmúlt pár évben szokott rá. A már eleve sallangmentesen kezdődő, oldott eszmecsere gyorsan a mobiltelefon vs. íróeszközök említése felé kanyarodott („ha jönne a nagybetűs Ihlet?”): Simon elmondta nem hord (nem is hordott) magával tollat, jegyzetfüzetet ilyen esetekre, „mert ezt nagyon modorosnak éreztem, de lehet, hogy emiatt egy csomó tök jó dolgot elfelejtettem, amit aztán nem írtam föl”, árulta el, bár hosszabb utazások alkalmára vesz egy-egy noteszt, jegyzeteléshez, még ha az ebbe kerülő feljegyzések inkább csak naplószerű, vázlatos rögzítések, nem kezdetleges művariációk. E dilemma azonban rögtön alkotáselméleti kérdést is magával vont: előfordulhat-e, hogy a telefonos piszkozatok adta, könnyebb/gyorsabb rögzítési lehetőségek okán, manapság a kész művek nem érlelődnek meg igazán?
„Ez, sajnos, teljesen jogos. Én most igyekszem lazítani azon a szigorúságon, amivel a verseket írtam a legutóbbi könyvemben, úgy lehet, hogy a következőben lesz egy csomó nagyon rossz vers, előre szólok… de ez nem függ össze a telefonnal” – reagált rá jellemző öniróniával Simon.
Lévai bevezető kérdései továbbra is az alkotáslélektannál maradtak, de, konkrétabban a tárgyakhoz való viszonyra rátérve, megtudhattuk, hogy Simon Márton gyerekkorában (melyet a kilencvenes években, Békés megyében töltött) sok generációtársához hasonlóan, kosárlabdakártyákat gyűjtött, azonban, pénz híján, kreatív ötletekkel cserélve, sosem megvéve azokat. Gyűjteménye végül 500 darabosra gyűlt (és még mindig megvan belőle százvalahány darab). Gyűjtőszenvedélye, úgy érzi, többé-kevésbé, még most is jellemző rá, igaz, manapság már elsősorban könyvgyűjteményére fókuszálva.
„Vannak ilyen rögeszméim, amik alapján elkezdek tárgyakhoz kötődni”
– árulta el a költő, konkrét példaként egy fél bögrényi régi pénzérmét említve („az se ér, az egész, szerintem, száz forintot, összesen”). A beszélgetést tágabbá kontextualizálva Lévai híres írók gyűjtőszenvedélyeit is megemlítette: Jókai ásvány- és kagylógyűjteményét, Tandori Dezső híres mackógyűjteményét, valamint Lázár Ervin nyakkendőkből levágott darabokból álló kollekcióját.
Tárgyeset Simon Mártonnal (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)
Milyen szokásai vannak, milyen feltételek közt szeret és tud alkotni egy-egy szerző – érdeklődött Lévai, rögvest konkretizálva is a kérdést: mikor és hol írta legelső versét Simon Márton? „Egy konyhában ültem, a fiúkollégiumban, Pápán” – idézte föl egyben kamaszkora jellemzőit is válaszában Simon. Bevallása szerint egy „formai szempontból semennyire nem helytálló”, „nagyjából rímelő” szonett volt a bizonyos mű.
„Azt hiszem, akkor nagyon szerelmes voltam valakibe, és akkor ezt megmutattam a szobafőnökömnek, meg annak a lánynak utána – de a szobafőnökömnek jobban tetszett” – nevettette meg közönségét a szerző.
Tárgyeset Simon Mártonnal (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)
Egyrészt az olvasás flow-élménye, másrészt pedig lelkész apja hatása („én úgy nőttem föl, hogy beszélő, szövegeket mondó embereket láttam, egyházi meg persze nem egyházi keretek között is”) felől ragadta meg Simon kezdeti írói ambíciói lehetséges okait.
„Mostanában egy csomószor csinálom azt, hogy címeket keresek […], szeretek ilyen ötletverseket írni, egy adott helyzet, egy narratív keret, amiben tök jól el lehet helyezni egy ilyen szöveget. Mint hogyha mondatokkal rendeznénk be egy szobát” – fedte föl aktuális alkotói időszaka egy-két műhelytitkát Simon Márton.
Ihlet vs. életmód kérdéskörével kapcsolatban Simon az ihletettség automatizmusát kizárja, viszont „az nagyon sokat segít, hogyha van rendszeresség a munkamódszeredben”, tette hozzá.
A beszélgetés apropóját szolgáltató, IKEA-asztal eredetére rátérve kiderült, hogy 21-22 éves kora körül jutott hozzá Simon, aki ekkor éppen a nagyanyjánál lakott egy Deák téri nagy lakásban. Maga az asztal már eleve használtan, nagynénjééktől került a költőhöz:
„szerintem akkor is egy pár éves lehetett, de nekem nagyon kapóra jött, mert volt egy kanapé, azon aludtam, és ez meg ott volt a kanapé mellett. És akkor nagyjából úgy éltem egy csomó ideig, hogy volt a kanapém, az asztalom, az asztalomon a számítógép meg a többi, volt egy közepes könyvespolcom, és ezen zajott az életem lényegében, ezen az asztalon, nagyon sokáig”.
Tárgyeset Simon Mártonnal (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)
„Szegény, hát igen, látszik rajta, azt, hogy celluxszal ragasztottam meg, azt sosem bocsátja meg nekem…” – tette hozzá a szerző, gyorsan hozzáfűzve, hogy első két kötete anyagát is ezen írta meg.
Simon nagyanyja 2014-es halálát követően a Jókai térre költözve is vitte magával az íróasztalt, azonban addigra már édesanyjától korábbi asztalát is megörökölte („egy ilyen nagyon sima, régi típusú, ezeréves, igazi szocreál íróasztal, pici, szögletes, kényelmetlen”). Az így feleslegessé vált elődből „dohányzóasztal-jellegű valami” lett a nagyszobában. Na de miért néz ki „ilyen ramatyul”, érdeklődött Lévai. „Ez már nem az én hibám! Mit csináltak itt amúgy vele?” – viccelt a költő, de, mint kiderült, komolyra fordítva a szót sem (csak) az ő hibája: „azért, mert borzasztóan rossz minőségű… ha megnézed a lábait, egy ilyen funérlemezekből összeragasztott, ilyen…” – kíséretle meg a technikai leírást a szerző, hozzátéve azt is, hogy a házibulik se tettek jót neki. Valamint minden egyes kis repedés, továbbá ahányszor folyadék érte a felületet, súlyosan tovább rongálta, felpúposította – pár évvel későbbre teljesen használhatatlanná tette. Olyannyira, hogy egy tavalyi porszívózás során, mikor Simon arrébb kívánta tolni, egyetlen mozdulat eredményeképp össze is tört. Nem maradt más hátra, mint a kidobás – szándéka csak, az erről szóló bejegyzésre figyelt fel a Petőfi Irodalmi Múzeum.
A beszélgetés menete ezek után az utazás lélektana és Simon Japánban tett látogatása (mely országnak, mesterdiplomája tanúbizonysága szerint, immáron „okleveles szakértője”) felé kanyarodott, természetesen továbbra is tárgyak (könyvek, kitűzők és nem utolsósorban zöldteás KitKat-szeletek) említése által. Innen már magától értetődően került szóba a japán irodalom és művészet, és ezek kapcsolata Simon Márton pályájához és egyszersmind fordítói-olvasói, valamint kutatói és személyes viszonyulása Japánhoz.
„Én hivatalosan most már japanológus vagyok. És ráadásul műfordítóként japán versekkel is foglalkozom, és… mindegy, ez így van – jelentette ki, szerény, önironikus nevetések kíséretében, a költő –, ehhez képest azért számomra is sok szempontból meglepetés volt, pont ezért is éreztem azt, hogy muszáj ezt élőben megtapasztalni” – árulta el utazásának egyaránt fő motivációjaként és tapasztalataként is Simon.
A tanult és a gyakorlati használatban beszélt nyelv különbségei, valamint a kulturális különbözőségek témáiról is szó esett a továbbiakban, érzékletes anekdotatöredékek formájában. A közönség az útról hazahozott relikviákat (úti jegyzetfüzettől a hazahozott zsebakváriumig bezárólag) is megtekinthette eközben, családi és további személyes képek kíséretében. A gyerekkori játékok (melyek közül mára csak egy Donald kacsa maradt meg) és további fiatalkori tárgyak mára való eltűnése kapcsán az ez időszakra jellemző, gyakori költözésekről és a család helyzetéről („hat testvérem van… tehát képzeljük el, hogy ez hogy néz ki, tényleg, tehát hozzánk képest egy átlag bolhacirkuszos karaván, az semmi – és ez még csak egy vasárnapi ebéd!”) is személyes emlékezésmorzsákat kaphatott a közönség.
Tárgyeset Simon Mártonnal (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)
Szinte nosztalgikus távolságból elevenedett fel annak története, hogy Simon volt talán az első olyan magyar szerző, aki Facebook-oldalt csinált a könyvének (Dalok a magasföldszintről című bemutatkozó kötetének).
„Én 2007 környékén regisztráltam szerintem a Facebookra, és akkor ez még tényleg olyan volt, mint a vadnyugat… Az, ami most megy, az teljes nonszensz ahhoz képest, és ezt vissza is szoktam sírni, tehát kiraktál egy fotót, azt kétezer-hatszázan látták egy óra alatt, lájkolta még a volt magyartanárod is… Ezek most is nagy számok meg nagy dolgok, de hát ez akkor elképzelhetetlen volt.”
Szemléltetésképp Simon felidézte egy 2005-ös emlékét, mikor egy felolvasásra, öt szerzőt megtekinteni, három fős közönség jött el. „És akkor ilyenkor van a filmekben, tudod, hogy vágás; Corvin-tető, Polaroidok… és ott meg hatszázötven ember, teltház” – szemléltette Lévai a szerző népszerűségének alakulását, pár év leforgása alatt.
„Nyilván a Facebook megjelenése és térnyerése ebben sorsdöntő volt. De hát ebben benne volt, persze, a slam poetry, benne volt az Instagram, benne volt az egész digitális kultúra, ami elkezdett terjedni… És ebből a szempontból valójában nemcsak, hogy mázlink volt meg mázlija van a generációm sok szerzőjének, hanem abszolút jókor voltunk jó időben. Mostanra ez teljesen másképp működik” – tette hozzá a költő.
Tárgyeset Simon Mártonnal (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)
Ennek kapcsán a slam poetry „hőskoráról” (magyarországi meghonosodásának kezdeti idejéről) is (egyszersmind a blogoszféra fénykoráról, Simon saját – mára már nem elérhető – oldaláról is) megemlékeztek a beszélgetők.
A tárgyak, relikviák és a kultusz, valamint, konkrétabban: írói levelezések (e-mailezések) és magándokumentumok lehetséges jövőbeli gyűjteményezésének, illetve megjelentetésének lehetőségéről gondolkodva Simon az alábbiakat mondta:
„őszintén szólva, az ezzel kapcsolatos spekulációt vagy nagyon félelmetesnek, vagy nagyon komolytalannak érezném. […] Én kizárólag a szövegeimen keresztül érzem azt, hogy jelentősége van ennek az egésznek. Ha elüt a 74-es troli, és tíz év múlva még érdekes a könyvem, akkor lehet, hogy tíz év múlva még érdekes az asztalom. Hogyha húsz év múlva még érdekes a könyvem, akkor lehet, hogy még húsz év múlva is érdekes az asztalom. Nem lesz örökké érdekes a könyvem. És, ennek kapcsán, nem lesz örökké érdekes az asztalom se. De én azt szeretném, őszintén szólva, hogy addig legyen érdekes az asztalom, az e-mailem, a fogkefém, a rossz poénjaim, amikkel a barátaimat szívatom a cseten, amíg ezt a verseim, bármilyen formában, indokolttá teszik. Ha nem teszik, akkor nem tudok mást tenni, mint nagyon megköszönni az eddigi figyelmet”.
A végszónak is beillő gondolatok után Lévai Balázs ismét a személyes alkotástechnika kérdései felé fordult, arról érdeklődve, hogy (napi szinten) ír-e még kézzel Simon? Nem (a noteszek kivételével), hangzott a válasz, döntően csak telefonon és a számítógépen. És mennyire működnek régi versek időhatározóként, régi emlékek, személyes, alkotói körülmények lenyomataiként, tudakolta Lévai. Elsősorban nem is az alkotás körülményeinek időjelzői ezek, hanem akár helyszínek, szövegekben hivatkozott, specifikus pillanatok, persze, továbbra is beazonosíthatók Simon számára, személyes emlékezetében. A beszélgetés spontaneitása, oldottságából következő csapongása még számos kifejtettebb-rövidebb anekdotatöredéket tárt fel a hallgatóság számára, mint ahogyan a Polaroidok kötet sajátos jellege kapcsán szóba került Simon korábban már emlegetett nagyanyjának reakciója, mikor először kézbe vette a kötetet („nagyon szép, csak hol vannak a versek?”), ahogyan a nyomda félreértése is („ez a fotóalbum nagyon fura lesz, össze-vissza vannak keverve a címek, és nem találják hozzá a képfájlokat”). A sok humorral tálalt történetek mellett azonban a szerző értelmezése is kibomlott műve kapcsán, melynek értelmében éppen a felborult időbeliség, emlékezés, rend újrakonstruálásának kísérlete szervezi a könyv sajátos koncepcióját.
Tárgyeset Simon Mártonnal (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)
Beszélgetésük lezárásaképp Lévai Balázs még gyorsan visszakanyarodott az asztal történetéhez és a szerző életében betöltött, személyes jelentőségéhez (gyorsan megemlítve a szerző Rókák esküvője című kötetét is). Ennek kapcsán Simon Márton, megemlékezve arról, hogy „csóró, húszéves bolti eladóként” milyen fontos szerepe volt egy ilyen saját tárgynak (összesen három közül az egyiknek), még két szakmai érdekességet emelt ki. Ezen írta például Borbély Szilárdra emlékező versét, illetve Esterházy-nekrológját is. Lévai figyelme ezek hallatán a további berendezési tárgyak felé fordult: „min ültél mindeközben?” „Azért, mert nagy vagyok, mert egy ilyen szelíd, béna embernek lettem nevelve a szelíd, béna, értelmiségi családom által, de az a baj, hogy én közben száz kiló vagyok, és elhasználom a tárgyakat, egyszerűen tényleg. Tehát nem tudok mit csinálni, a világ egyszerűen egy mérettel kisebb emberekkel van tervezve, mint amekkorára én sikerültem, és törnek össze alattam a székek” – mesélte Simon, felidézve, hogy (ezzel szemben) kifejezetten kényelmes volt a kanapé-dohányzóasztal kettősén dolgoznia.
Lezárásképpen, végül az elhozott könyvtárgyakra térve, Lévai Balázs a Simon Márton által elhozott három könyvről érdeklődött. Az egyik Simon első (tizenhét évesen vett) Rilke-kötete volt: „– És tetszett? – Egy árva szót nem értettem belőle”, vallotta meg a rá jellemző szerény sallangmentességgel Simon. A másik könyv Kemény István műve, mely nem sokkal sárvári megismerkedésük előtt jelent meg, a belekerült dedikáció már későbbről, 2004-ből való. A harmadik elhozott, régi, könyvtári könyv pedig Szilágyi Domokostól volt, akinek életművéhez először gimnáziumi magyartanára kezdte közel hozni az akkor még pápai diák Simon Mártont.
A beszélgetés végetértével a közönség is kérdezhetett a Tárgyeset első vendégétől, további kedves tárgyairól és hozzájuk kapcsolódó emlékeiről épp úgy, mint további olvasmányélményeiről, kedves szerzőihez való viszonyáról is.
