A PIM szakmai munkáját, projektjeit bemutató bejegyzéseink sorában ezúttal a Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából útjára indított mozgó múzeumbuszról kérdeztük a két kurátort, Molnár Eszter Edinát és Sóki Diánát.

Gyenes Fanni, Józsa-Sőrés Zsófia, Fekete Ágnes, Szikora Patricia, Sóki Diána, Molnár Eszter Edina, Cseri Anett és Szatmári Sára (Fotó: Szatmári Sára / PIM)

Sok és sokféle próbálkozás irányult már korábban nemzeti klasszikusok emlékének innovatív, modern ápolására. A kifejezetten népszerű Arany-, majd az emlékévben útra kelő Petőfi-busz esetében hogyan hangoltátok össze a befogadhatóság, figyelemfelkeltés és a szakmaiság, tudásátadás szempontjait?

Molnár Eszter Edina: A PIM buszainak már hagyománya van: az elsőt 2008-ban készítettük, a Nyugat folyóirat indulásának 100. évfordulója alkalmából, s a Petőfi-busz már az ötödik a sorban. A 2017-ben útjára indított és másfél éven át nagy sikerrel utaztatott Arany-busztól olyan szakmai örökséget vettünk át, amely kész kereteket és irányelveket adott a munkánkhoz. Ezenkívül tapasztalatokat is, hiszen a Petőfi-busz csapatából ilyen-olyan minőségben ketten is ott voltunk már az Arany-busz létrehozásánál, illetve én később a működtetésénél is. Ezek a tapasztalatok voltak azok – Dia múzeumpedagógusi tapasztalatai mellett –, amelyek alapjaiban határozták meg a kiállítás kialakításának szempontrendszerét. Ez, persze, szükségszerűen eltér a hagyományos kiállításokétól, legalábbis egy buszban a figyelemfelkeltés és a befogadhatóság nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon, már csak azért is, hogy a jellegénél fogva benne rejlő, óriási potenciált, tudniillik hogy tízezrekhez jusson el (olyanokhoz is, akik másként nem jutnak el kiállításokra), minél hatékonyabban és minél könnyebben tudja kiaknázni. Az Arany-buszban mindenki nagyon szerette az Arany-balladákból készült versinstallációkat, ezért ezúttal ennek a műfajnak szántuk a főszerepet, azzal együtt, hogy a hagyományos kiállításainkban megszokott kifejtésnek is legalább akkora teret adtunk – még ha ez első ránézésre nem is olyan szembetűnő.

Sóki Diána: Maga a forma adta magát: egy buszban rendezett kiállítás esetében a tér igen korlátozott, ugyanakkor a jármű is nagyon erős jelenléttel hat a befogadóra. Egy busz nem tud nem busz lenni. Múzeumi oldalról pedig fontos szempont az ilyen pop up jellegű, utazó tárlatok esetében, hogy lehetőség szerint legyen a legtöbb befogadó számára jól értelmezhető, könnyen olvasható és érdekes.

Erre épül a mi kurátori koncepciónk: nagyon határozottan tudtuk, hogy nem szeretnénk egy sematikus, pusztán a látvánnyal ható kiállítást létrehozni. Ezért három fontos fogalommal építkeztünk, ezek a dinamizmus, a fragmentáltság és az úton levés metaforái voltak.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

Bár nem gondolkodhattunk eredeti műtárgyakban, változatos terekben, mégis fontos volt számunkra a gyűjtemény megidézése, az ismert szövegvilág aktiválása és a tér „kiterjesztése”. Ez utóbbi okán szerettünk volna olyan felületeket, ahová elrejthetjük a tartalmakat, illetve az is szempont volt, hogy ezek a felületek anyaghasználatukban (fém, kerámia, papír) vagy funkciókban utaljanak azokra a tárgyakra, amelyeket bennük megidézünk. A megoldás végül Nyirán Mártonra várt, aki kiváló belsőépítészként egyből ráérzett arra, hogy a hajtogatott falak által nyert rejtett helyek jól illenének a felszíni és a belső, rejtett tartalmakhoz. 

A kötetkompozíció egy meghatározó metafora volt számunkra, azaz a kiállítás mint kötetkompozíció gondolata. A falak is úgy követik egymást, mint lapok egy kötetben. A medialitás volt a másik irány, ahonnan közelítettünk. Mindkettő felveti azt a kérdést: hol, hogyan marad ránk a költő? Melyek az ő költői identitásának hordozói? Így a busz belsejének témáit két meghatározó gyűjteményi darab közé „feszítettük” fel: az egyik az a Barabás Miklós által készített portré, amelyet 1845-ben láthatott a Pesti Divatlap olvasóközönsége, a másik pedig Petőfi Sándor Összes költeményeinek 1847-es első kiadása, ami azért is izgalmas, mert ez még egy életében összeállított kötetkompozíció.

Barabás Miklós: Petőfi Sándor, litográfia, 1845 (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A busz külsejére is három – még Petőfi életében készült – portré került, az említett, 1845-ös Barabás Miklós-portré a fiatal poétáról, egy ugyancsak általa megrajzolt, 1848-as, Petőfit forradalmárként ábrázoló képe és az egyik legizgalmasabb darabja Petőfi Sándor ábrázolásainak, az egyetlen róla fennmaradt fénykép, azaz dagerrotípia. A 2011-ben nyílt és idén bezárt „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” – Petőfi választásai című kiállításunkat is kicsit megidézve vittük tovább azt a kérdést: tudjuk-e, fontos-e, ki is volt valójában Petőfi Sándor, illetve mi ma kit gondolunk Petőfinek?

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

A busz külsején látható még egy részlet Petőfi aláíráspróbáiból is, amivel a helykeresésre és a vázlatosságra utalunk. Azaz nem egy homogén, egységes, jól megkomponált életművet kínálunk a befogadónak, sokkal inkább fragmentumokból, átrajzolásokból építkező, kutatásra, felfedezésre hívó teret, ami egy olyan fiatal alkotót mutat be, akinek mindössze huszonhat éve volt „költőileg végigrohanni az életuton”.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

Efféle interaktív, rendhagyó tárlatok esetében joggal merülhet föl a kérdés, hogy mennyire mindenkié a Petőfi-busz? Célközönségét tekintve egyformán érdekes, informatív lehet-e bármilyen generáció, tapasztalt múzeumlátogatók, az életművet jobban ismerők és laikusok számára is?

M. E. E.: Az imént felsoroltak mellett a kiállítás tartalmainak rétegzettsége volt a legfontosabb szempontunk: igyekeztünk igazodni a különböző tudásszintekhez, korosztályokhoz és érdeklődésekhez is. A legkisebbek a János vitéz tematikusan kapcsolódó részletein keresztül fedezhetik fel a buszban megjelenített, fő problémaköröket, az inkább vizuálisan megszólítható, fiatal látogatók a jól ismert Petőfi-versekből készített installációkon és az animált Petőfi-relikviákon és persze Mezei Ildi csodálatos grafikai világán keresztül kapcsolódhatnak.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

A hagyományos irodalomtörténeti megközelítés ugyanakkor elengedhetetlen, még akkor is, ha a buszban kialakított kiállítások eleve rendhagyó jellegűek. A látványt meghatározó versinstallációk valójában alárendeltjei egy-egy irodalomtörténeti kérdésnek, melyeknek tartalmai azok heterogenitása miatt (ahogy az irodalmi kiállításokon általában: kurátori szövegek, idézetek, kéziratfotók, képzőművészeti alkotások, könyvborítók kerülnek egymás társaságába) a legkülönfélébb módokon kerültek elrejtésre: fiókokban, kihúzható táblákon, kihajtható legyezőn stb. Ezzel az önálló felfedezésre invitáló elrejtéssel ugyancsak a befogadást szerettük volna izgalmasabbá tenni. De akit netán jobban foglalkoztat maga a busz és az átalakítás, az is talál magának információt, az érintőképernyős felületen.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM) 

S. D.: Nem árulunk el nagy titkokat, nem mondunk tulajdonképpen semmi forradalmian újat Petőfiről. Fontos volt számunkra, hogy olyan tanulmányokból, olyan szakemberek kutatásaiból építkezzünk, akiket hiteles forrásnak gondolunk. Ilyen többek között Margócsy István, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor (aki szakmai lektorunk is volt), Gyimesi Emese, Milbacher Róbert, Kalla Zsuzsa, E. Csorba Csilla, Hermann Róbert munkája.

Törekedtünk arra, hogy ne kronologikus narratívát helyezzünk a középpontba, sokkal inkább témákban, egy tárgy és egy vers egységében gondolkodtunk. Egy-egy egység külön-külön is felfedezhető, önálló témához, kérdéshez kapcsolódik. Ilyen például az a biliárddákó, amit Petőfi Sándor a Pilvax kávéházban használhatott, ahol írta, majd 1848. március 15-én, el is szavalta a Nemzeti dal című versét. Nem véletlen, hogy ez a költemény kerül a mellette lévő falon „párbeszédbe” a tárggyal. Ennél a résznél igyekeztünk nem csupán a jóízű anekdoták szintjén maradni, de mesélni a korabeli, fiatal, pesti értelmiség szerepéről, Petőfi és Jókai Mór kapcsolatáról, az Életképek című divatlap jelentőségéről. Így tehát a tárgy és a vers Petőfi Sándort a pesti közélet egyik szereplőjeként mutatja be.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

Egy másik ilyen tárgy az a kecskebőrből készült, gyöngyhímzéses pénztárca, amelyet felesége, Szendrey Júlia készített a költő számára. Egy biedermeier tárgy, amely megidézi a női perspektívát, a polgári ízlésvilágot, melybe Petőfi Sándor, költői sikerei és házassága révén, „megérkezett”, ugyanakkor a tárcára gyönggyel ráhímzett feliratok („Petőfi Sándornak”, „Talpra magyar”) és a babérág pedig a támogató társ pozíciójára is utal, arra a költőfeleségre, aki szimbolikusan is élteti a nemzeti költő alakját, aki maga is része az irodalmi életnek. Ehhez a tárgyhoz, a másik oldalon, a nászútjukon született Szeptember végén című, ugyancsak ismert vers olvasható. Ez a „sarok” tehát a házasságról, a női perspektíváról, a polgári világ lehetőségeiről „beszél”.

Nem akartuk a mi értelmezésünket „ráerőltetni” a térre és a tárgyakra, inkább elrejtettük az információkat, történeteket. Ez lehetővé teszi azt, hogy mindenki önállóan „kutathasson”, találhasson. És ezen keresztül talán az elrejtett információkra is jobban kíváncsi. Ezért elmondható, hogy mindenki talál benne valamilyen neki való tartalmat vagy épp a felfedezés, a felismerés örömét.

A lezárásokkal, karanténokkal terhelt, utóbbi időszak után talán még többletjelentőséggel is bírhat a PIM mozgó tárlata. Érezhető a Petőfi-busz közönsége körében valami megváltozóban lévő igény a múzeumi kultúra befogadására nézvést?

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

S. D.: Amit én érzékeltem ottlétemkor és a buszkísérő kollégák elbeszélésein keresztül érzékelek napi szinten, az a kíváncsiság, a lelkesedés és a nagy érdeklődés. Rengetegen kérik a buszt. Egy-egy településen napi szinten két-háromszáz ember is megfordul benne, nyolc óra leforgása alatt. Nem egészen másfél hónap alatt már túl is vagyunk a tízezredik látogatónkon. Számomra ez azt mutatja, hogy van igény erre a műfajra. Annak külön örülök, hogy mi Eszterrel elsősorban nem valamilyen technikai újdonságot, különlegességet helyeztünk középpontba, sokkal inkább arra alapoztunk, hogy a kiállításban legyenek kinyitható, előhúzható, feltárható, hallgatható, megleshető anyagok, így építve a vizualitás mellett a taktilitásra és a hallásra is.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

Van olyan eleme a Petőfi-busz kiállításának, amit – akár különlegessége, újszerűsége, akár éppen a hagyományosabb múzeumélmény négy keréken is gördíthető reprodukciója gyanánt – kedvcsináló jelleggel kiemelnétek? Vagy akár úgy is feltehetem a kérdést, hogy melyik e kiállítás számotokra legkedvesebb eleme?

M. E. E.: A tárlatot lezáró installációval alighanem megvalósítottuk az irodalmi kiállításokat készítő kurátorok álmát és a látványtervezők rémálmát, miszerint az alkotó összes szövege kerüljön ki a kiállításba. Persze nem került ki az összes, de szerintem nagyon figyelemfelkeltően és esztétikusan sikerült megjeleníteni Petőfi 1847-ben megjelent összes költeményeinek kötetét. Az installációhoz itt már nem tartoznak rejtett tartalmak, az életút az előző egységben lezárult. Banálisan hangzik, de Petőfinél sokszorosan igaz: a költő a verseiben él tovább.

Petőfi összes költeményei : egy kötetben, 1847, Emich Gusztáv kiadása (PIM Könyvtár)

S. D.: Minden olyan falba, amely egy-egy tárgyat idéz meg, elrejtettünk hallgatható prózát is, részleteket Petőfi Sándor 1845-ben írt Úti jegyzeteiből. Ezeket Patkós Márton hangján hallhatja a látogató. Nem véletlen, hogy tulajdonképpen ezzel a frissen „befutott” segédszerkesztő költővel akartuk megismertetni a látogatót, aki épp, hogy bekerül az irodalmi vérkeringésbe, lecseréli családnevét és ebből a pozícióból indul útra, innen szemléli múltját, találgatja jövőjét. Bennem az első elképzelés az volt, hogy „szólaljon meg” Petőfi szövegvilága. Üljön mellénk a „gyorsszekérre” és a „változó szerencse szekerén” meséljen nekünk konfliktusokról, barátságról, elakadásokról, tájról, életről és halálról. Ezekkel a hanganyagokkal erre teszünk kísérletet.

Ugyanilyenek a falakon feltüntetett kérdések és a hozzájuk kapcsolódó válaszok is. A buszban olyan kérdésekkel találkozhat a látogató, mint például: „Mi az, amiért bárkivel vitába szállsz?” Erre válaszolhat akár maga az olvasó is, ugyanakkor a falban elrejtve elképzelt válaszokat is talál, részleteket Petőfi leveleiből, prózájából.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

Fontos számomra, hogy tudjunk kérdezni és merjünk a kérdések felől közelíteni egy klasszikus alkotó szövegvilága felé. Petőfi halott, fizikai valóját esetleg a tárgyak aurája őrzi és meséli el, lehet, inkább csak érzékelteti, de a szöveg állandóan ott motoz bennünk, ott lüktet és ezzel tudunk párbeszédet is megidézni. Úgyhogy számomra ezek a kevésbé látható, összetartó elemek azok, amiket kiemelnék. Valamint Mezei Ildikó grafikája nagyon izgalmas, letisztult, szerethető hangulatot kölcsönöz a kiállítás számára.

Úgy tudom, a busz kiállítótere „nettó” 30 négyzetméter. Nem sok, gondolhatná az ember elsőre, mégis, már a mozgó Arany-tárlat kapcsán is úgy tűnhetett, nagy mennyiségű tudás zsúfolható be e szűkös térbe is. Már csak ezt felmérendő is adódik a kérdés, hogy átlagosan mennyi időt tölt egy-egy látogató a buszban?

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)

S. D.: Nagyon függ attól, milyen keretek között érkezik valaki. Volt olyan egyéni látogató, aki mindent akkurátusan elolvasott, meghallgatott, megnézett, így, kényelmesen, két-három órát is a buszon tartózkodott. De volt olyan diákcsoport, akiknek tizenöt perc jutott arra, hogy valamilyen benyomást kapjanak a kiállítás tartalmából. Az előre bejelentkezett csoportoknak arra is lehetőségük van, hogy vezetést, foglalkozást kapjanak, ami ismét egy másik megközelítés, és jó, ha erre azért negyvenöt, akár hatvan percet is szánnak.

M. E. E.: A Petőfi-busz térszervezését és tartalmainak strukturálását is alapjaiban határozták meg az Arany-busz tapasztalatai: a negyven-negyvenöt perces tanórai látogatások mellett, melyek során egyszerre harminc-harmincöt diák zsúfolódik fel a buszra, az egyéni látogatók jóval több időt, de adott esetben jóval kevesebbet is tölthetnek a buszon, idejüktől és érdeklődésüktől függően. Összességében a buszon akár több órát is el lehet tölteni, de, a már említett rétegzettségnek köszönhetően, húsz perc alatt ugyanúgy befogadható egy másfajta teljesség. Akárhogy is, fontos szempont, hogy a vizualitáson és a taktilitáson alapuló befogadás – ami, például, a versinstallációk esetében nagyobb teret tesz szükségessé – ugyanolyan komfortos körülmények között történhessen, mint a kisbetűs kurátori szövegek és a hozzájuk tartozó, kisméretű illusztrációk végigolvasása és áttekintése. Emiatt a tartalmi rétegzettség és a csoportos látogatásnál fellépő zsúfoltság miatt a rendelkezésre álló, meglehetősen szűk teret kreatív megoldásokkal kellett tágítanunk és a tartalom szerkezetét okos tagolással átláthatóvá tenni. Ennek a kihívásnak legfőképpen a látványtervező és belsőépítész Nyirán Márton segített megfelelni.

(Fotó: Szatmári Sára / PIM)