Reklámgrafikusból véletlenül lett a PIM kiállításrendezője, mára több díjnyertes – és Az Év Kiállítása-díjas – tárlat látványtervezője és grafikusa, valamint a nevéhez fűződik többek között a nemrég nyílt Rézbőrű volt az alkony című tárlat. Vallja, hogy a kiállítás egy sajátos formanyelv, amelyre a kívülálló perspektívájából érdemes rátekinteni. Mihalkov Györgyöt a látványtervezés folyamatáról, kedvenc munkáiról, aktuális projektekről és a hazai trendekről kérdeztük.

Fotó: Gál Csaba

Hogyan lesz valakiből kiállításrendező? Milyen út vezetett a PIM-be?
Igazából teljesen véletlenül alakult így. Az előző munkahelyem egy nemzetközi reklámcég volt, ahol reklámokat terveztem. Ezt követően szabadúszóként dolgoztam, főleg grafikai és dekorációs munkáim voltak, amiket egy barátommal közösen csináltunk. Hegyi Katalin (a PIM főmuzeológus munkatársa – szerk.), aki régen a szomszédom volt, szólt, hogy az akkori főigazgató kivitelezőt keres az egyik kiállításhoz, és kérdezte, érdekel-e. Persze, hogy érdekelt! Utána több hasonló lehetőséget is felajánlottak, így először félállásban, végül pedig teljes állásban a PIM csapatának tagja lettem. És ennek már 16 éve. 

Korábban sosem gondolkodtam azon, hogy kiállításokkal foglalkozzam, ezért nagyon jó felismerés volt számomra, hogy találtam kapcsolódási pontokat a reklámcég és a PIM – pontosabban a két különböző szemléletű helyszín kínálta feladatok – között. Izgalmas volt külsős szemmel, egy másik szakma szemüvegén keresztül nézni a kiállításokat, mivel egy teljesen más világból csöppentem ide. Úgy érzem, hogy ez a szemléletmód a munkáimnak is hasznukra vált.

Miképp születik meg a látvány egy-egy kiállításhoz?
Szerintem a látvány fokozatosan alakul ki, a tervezési folyamat sokadik fázisaként. Az első lépés, hogy megnézzük, milyen témánk és anyagunk van, amit be akarunk mutatni a kiállításban. A második nagyon fontos lépés, hogy megpróbálom magam elképzelni kívülállóként. Én vagyok az egyszeri látogató, és felteszem magamnak a kérdést, hogy „Na jó, de ehhez a témához mi közöm? Miért gondolja a múzeum, hogy engem ez érdekelni fog?” Ha erre tudok válaszolni, akkor el lehet kezdeni egy olyan koncepcióban gondolkozni, ami később odaköti a látogatót. Ez nem tartalmi, hanem vizuális, vagy sokkal inkább vonalvezetési koncepció. Mivel nem vagyok irodalmár, és például soha nem kutattam a magyar indián törzseket vagy Sátoraljaújhely múltját, így könnyű külsősként, friss szemmel tekinteni ezekre a témákra. Ha az így szerzett első benyomást tudjuk rögzíteni, az mindig jó kiindulási pont ahhoz, hogy felépítsük az adott koncepciót.

Amikor az Erdőjárók kalauzánál (a Kazinczy Ferenc Múzeum kiállítása – szerk.) megkaptam a feladatot, hogy rendezzek egy természetrajzi kiállítást, amit még soha nem csináltam, felidéztem az első benyomást, ami a téma kapcsán eszembe jutott. Általános iskolás osztályfőnökömmel rengeteget kirándultunk, mindenfélét összegyűjtöttünk, majd hazatérve növény- és ásványhatározásokat végeztünk, ami nagyon jó élmény volt. Ez a személyes emlékem tökéletesen ráilleszthető volt az újhelyi helyszínre, mivel az épület kis tereiben nem lehetett klasszikus, diorámákkal zsúfolt természetrajzi kiállítást készíteni. Innen jött tehát az elképzelés, hogy legyen az a kerettörténet, hogy egy család elmegy kirándulni, majd hazaviszi és feldolgozza az élményeket. Amikor először mondtam, hogy szeretnék egy zuhanyzót, ahol ott állnak a vízimadarak, nyilván mindenki kirohant a világból, és több hetembe telt meggyőznöm őket, hogy ez egy jó ötlet.

Erdőjárók kalauza, kiállítási enteriőr (Forrás: Kazinczy Ferenc Múzeum)

Hogyan viszonyul egymáshoz látvány és tartalom, létezik köztük ideális egyensúly?
Azt gondolom, hogy a kiállítás egy sajátos formanyelv, amivel elmondunk valamit. Ahogyan egy könyvben az írott szöveg és a betűk vagy egy animációs filmben a rajzolt figurák (akár szöveg nélkül) mesélik el a történetet, úgy egy kiállítás esetében a térszerkesztéssel, a színekkel, a vizuális elemekkel és mindenféle gegekkel mondjuk el a sztorit. Ilyen értelemben, mivel kiállításról beszélünk, a látvány meghatározza a tartalmat, mert ez az elsődleges csatorna, amin közvetítjük azt.

Wirth Imre kurátorságával nemrég készült el a PIM Rézbőrű volt az alkony című tárlatod, ahová belépve azonnal egy mesebeli indián világban találjuk magunkat. Itt milyen vizuális koncepció adta a kiállítás ívét?
A vizuális koncepció egyik alapötlete a felnövéstörténet, amelybe úgy csöppenünk bele, hogy aki az indiánozással foglalkozik, az gyerekként indián regényeket olvas. Ennek az olvasási környezetnek a szimbóluma a könyvlapot idéző western kocsmaajtó mint a kiállítás bejárata. A könyvespolcba rejtett titkos ajtó, amin keresztül belépünk az első szobába, azt sugallja, hogy „vedd kézbe a könyvet, és lépj be a történetbe”. A feltáruló gyerekkori környezetben a lepedőből és seprűből készült sátor vagy székekből épített erőd segítségével játszunk indiánosdit, és elképzeljük, hogy a szoba ablaka valójában egy vonatablak. Ez a felnövéstörténet megy aztán tovább teremről teremre. A tábortüzes szobácska, a táborozás élménye azt a befogadást szimbolizálja, amikor „klubtag” leszel, és te is a törzshöz tartozol. A kenus szoba a Szent Pipakő-hegy installációval, a sátorral és a túrázós élményekkel megfeleltethető a kései kamaszkornak, amikor az ember vadkempingezik, és közös titkaitok, közös mitológiátok van. A tárlat végén a sötét erdő a felnőtté válást jelképezi: egyrészt az indián beavatási szertartás szimbóluma, másrészt azé a döntésé, hogy felnőtt fejjel akarsz-e még sátrazni a haverokkal, vagy pedig lezárod ezt a korszakot. Ebbe a felnövéstörténetbe illesztettük bele a magyar indiánozás történetét és kiemelkedő alakjait. 

Fotó: Birtalan Zsolt/PIM

Ennek a történetvezetésnek az a szerepe a kiállításban, hogy a látogató fel tudja idézni a saját élményeit és a kiváltott érzések mindenkinek ismerősek legyenek. Ha nem olvastál indián könyveket, biztosan olvastál olyan gyerekkönyvet, amit utána eljátszottatok otthon. Ha nem voltál indián táborban, biztosan voltál osztálykiránduláson, ahonnan élményekkel gazdagodva tértél haza. Mivel minden ponton megvan a személyes kapcsolódás lehetősége, folyamatosan fenn tudjuk tartani a látogató érdeklődését.

Fotó: Gál Csaba

Jelenleg a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum helytörténeti kiállításán dolgozol. Erről tudhatunk már valamit? 
Ringer Istvánnal, a Kazinczy Múzeum igazgatójával és egyben a kiállítás kurátorával már a legelején eldöntöttük, hogy ki szeretnénk lépni abból a típusú várostörténeti kiállításból, ami nyílhegyekkel és cseréptöredékekkel kezdődik a bronzkornál, és egészen a rendszerváltásig tart. Rögtön egyetértettem a javaslatával, hogy a városból „élő” sztorikat mutassunk be – a kiállítás erősítse a lokálpatriotizmust, de aki turistaként megy oda, az is egy személyesebb képet kapjon általa. Olyan típusú mesélő tárgyakat helyezünk fókuszba, amelyeknek a története a hely történetéből is ad egy szeletet. Emellett kiemelnénk néhány, a város életében meghatározó korszakot és fordulópontot, bemutatva ezáltal, hogy egy-egy eseménynek mindig több olvasata van. Például az 1944-es börtönlázadást van, aki úgy értékeli, hogy végre kiszabadultak a politikai foglyok, míg mások úgy, hogy a hétpróbás bűnöző csőcselék randalírozott. Ezt a többféle szemléletmódot szeretnénk korokon átívelően egészen napjainkig megmutatni azzal a céllal, hogy fenntartson egy diskurzust a látogató és a kiállítás között.

Fotó: Gál Csaba

Melyik volt a kedvenc PIM-es kiállításod, amin dolgoztál?
Nagyon szeretem az állandó Petőfi-kiállítást, mert arra kaptam az első szakmai díjat, ezért érzelmileg is szorosan kötődöm hozzá. Komoly szakmai lépést jelentett számomra, nagyon sok munka volt benne, és szerintem sikerült egy viszonylag időtálló kiállítást csinálni – annak ellenére, hogy tízéves, még nem túl ciki. Jó volt utána azt érezni, hogy egy kicsit közelebb kerültem a szakma nagyjaihoz. A kedvenceim közé sorolhatom még az újonnan épült indiános kiállítást, a régiek közül A Pál utcai fiúk is meghatározó volt számomra, amivel kiugróan magas látogatottságot értünk el. Ez szintén jó visszajelzés volt. Nagyon jó élmény volt az Erdőjárók kalauza is. Sikerült egy szemléletmód-frissítést megvalósítani, és a téma felépítése sok új lehetőséget adott a rengeteg múzeumpedagógiai játékra. De ezeken kívül említhetném még a Csáth Géza-kiállítást, az I. világháborúról és a Szentkuthy Miklósról szóló kiállításokat. Nehéz választani…

Volt olyan kiállítás, ami valamiért különösen nagy kihívást jelentett?
A széphalmi Nyelvlesen kiállítás esetében egy látszólag lehetetlennek tűnő feladatot kellett megoldanunk: érdekfeszítő módon beszéljünk a gyerekeknek a nyelvészetről úgy, hogy a középpontban Kazinczy legyen. A kezdeti ijedtség után hamar rájöttünk, hogy milyen jó ötletek adódnak a téma kapcsán, és végül az egészből egy hatalmas játékot kreáltunk.

A Pulszky Társaság Az Év Kiállítása pályázatának egyik zsűritagja vagy. Milyen tendenciákat látsz a hazai kiállításrendezések terén? Mennyire általános a tér kreatív használata, az innovatív látványelemek és megoldások alkalmazása?
Hogy kicsit hazabeszéljek, az nagyon jó, hogy a kiállítási tendenciákban a PIM-nek még mindig zászlóshajó szerepe van. Az utóbbi években a pályázókat és ennek megfelelően a díjakat is felosztották kis és nagy költségvetésű kategóriára, mivel egy 5 millió forintos kiállítás nem tud versenybe szállni egy 100 millióssal. Sajnos az apró ötletek és a műhelymunka – ami a PIM-ben szerencsére még megvan – kiveszni látszik a nagy költségvetésű, sok résztvevős kiállításokból. De általánosságban elmondható, hogy a kiállítások egyre bátrabb és hatásosabb látványvilágot használnak, ami gyakran újszerű témavezetéssel is párosul. 

Pálossy Klára