A PIM-ben futó VEKOP-pályázat kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy a szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek szinte láthatatlanná váltak a társadalom számára, amit a mostani járványügyi helyzet még inkább felerősített. Mit tud tenni egy múzeum, hogyan tud segíteni ezeken a csoportokon és egyáltalán: meddig terjed a felelőssége? A kérdésről Czékmány Annával, a PIM Múzeumpedagógiai és Felnőttképzési Főosztályának vezetőjével beszélgettünk.

Karantén alatt készült gyermekrajz (Igazgyöngy Alapítvány)

A magyarmuzeumok.hu-n megjelent cikkedben részletesen beszéltél a "láthatatlan gyerekek" és a múzeumok kapcsolatáról. Hogyan alakultak a járvány ideje alatt azok a kérdések, amelyek ebben a témában felmerülnek? 

Nemrég elindult egy európai uniós pályázatunk, a Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Program (VEKOP), aminek már épp láttuk volna az eredményeit, és megnyílt volna a Choli Daróczi József emlékére összeállított kiállítás is, amelynek szintén kiemelt feladata lett volna a láthatatlan gyerekek láthatóvá tétele. Ebben a pillanatban ért el minket a pandémia.

A karantén alatt írogattunk az iskoláinknak, hogy miként tudunk segíteni nekik, de az volt a benyomásunk, hogy még a budapesti intézményeink oktatói sem igazán érik el a diákjaikat. Hogyan is érhetnék el őket, ha csak egy mobiltelefon van a családban? 

A probléma legfőbb oka az, hogy a gyerekek csak alig férnek hozzá az online felületekhez?

Nekünk csak a fővárosi közegre van rálátásunk: itt még beláthatóbbak a távolságok, és bizonyos családoknál adottak is a technikai lehetőségek, de ez nem elegendő. A legtöbb szülő nem rendelkezik az online oktatáshoz szükséges kompetenciákkal, ráadásul teljesen más családstruktúrában élnek, így nem tudja motiválni a gyerekét, hogy vegyen részt az online oktatásban.

A halmozottan hátrányos gyerekek esetében nem az a legnagyobb gond, hogy kimaradt három hónapnyi tananyag. Hanem az, hogy hiányzott az életükből az a rendszer, amibe kapaszkodhatnak. Ezek a gyerekek jellemzően egy jelzőkarók és gátak nélküli létezésben élnek, az oktatás bizonyos kapaszkodót adhat számukra. Most ez megroppant.

Major Barbara (11) rajza a Choli Daróczi-kiállításban

Hogyan lehetne orvosolni ezt a problémát?

Ez az, amit még nem látunk. Laikusként azt gondolom, hogy a szociális segítőhálózatot kellene erősíteni. Digitális eszközök kellenének, de ugyanúgy szükség lenne megfelelően felkészített szakemberekre is, akik tudnák tartani a kapcsolatot az iskola és a gyerekek között. Ez egyelőre túlmutat a múzeum kompetenciáin, ezt a problémát társadalmi szinten kellene kézbe venni. 

Meddig terjed a múzeum felelőssége?

A múzeum egy hatalmi intézmény, ennek megfelelően befolyásolja a közbeszédet, és emiatt felelőssége is van abban, hogy fókuszpontba emeljen bizonyos össztársadalmi problémákat. Adott esetben pedig ki kell jelölnie a megfelelő beszédkereteket vagy viszonyulási rendszereket, amelyeken belül maga a probléma tárgyalható. 

Kikkel és milyen koncepció mentén foglalkoztok?

A VEKOP keretén belül a szociális és halmozottan szociális hátránnyal élőkre fókuszálunk. A PIM olyan alapítványi és szegregált iskolákat választott, ahol halmozottan hátrányos (HH) gyerekeket oktatnak: nyolc iskolával működünk együtt. 

Milyen előzményei vannak a VEKOP-nak?

Végigvittem már a Skanzen egyik mintaprojektjét a Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Általános Iskola és Középiskolával, de annak teljesen más módszertana volt. Az volt a célkitűzésem, hogy az ideérkező diákok megéljék a heterogén identitásukat. E projekt során szembesültem azzal, hogy semmi sem úgy működik, ahogyan én azt a magam külső szemszögéből elképzeltem. Jellemzően középiskolás diákoknál automatikusan bekapcsolt a szabályok folyamatos elkerülése, a struktúra folyamatos megkérdőjelezése. Nehézséget okozott az is, hogy hatalmas szakadék volt a valós lehetőségeik és a felépített jövőképük között. Hetente egyszer találkoztunk, azonban nekünk hétről hétre újra fel kellett építeni a módszereket.

Karantén alatt készült gyermekrajz (Igazgyöngy Alapítvány)

Milyen pozitív hozadéka volt ennek a projektnek?

Egy idő után az egyik csoport vezetői, Ayhan Gökhan és Izsó Zita képzőművészeti alkotásokat és fotókat hoztak a találkozásokra. Elképesztő volt látni, hogy milyen végtelen érzékenységgel reagáltak ezekre a munkákra, és hogy mennyivel másképpen kezdtek el kommunikálni. Az is pozitívum volt, hogy a kiállítás megnyitóján a programban részt vevő gyerekek többsége ott volt, és szerepelt. Ezekkel maximálisan átlépték a határaikat. Az a struktúra azonban nem volt fenntartható, a pozitívumok ellenére sem tudott érdemi eredményeket hozni a program.

Mennyiben más ez a struktúra, amiben most dolgoztok?

A VEKOP-pal most kevesebbet vállaltunk, de a programot nagyon alaposan kidolgoztuk, olyannyira, hogy ha már egyikünk sem dolgozik itt, ez a rendszer akkor is tovább folytatható. A pályázat minimum elvárása, hogy egyszer mi látogatunk el az adott intézménybe, egyszer pedig ők jönnek hozzánk, de minden iskolánál világossá tettük, hogy a valódi cél nem ez. A vállalásunk, hogy valós, érdemi, középtávú kapcsolat alakuljon ki a múzeum és az adott oktatási intézmény között.

Karantén alatt készült gyermekrajz (Igazgyöngy Alapítvány)

Mi történik, amikor ti mentek el hozzájuk, és hogyan zajlik a foglalkozás a múzeumban?

A nyolc intézményt és a kiállításainkat szétosztottuk egymás között, tehát a módszertan attól függően változik, hogy épp milyen korcsoporttal dolgozunk, vagy épp milyen kiállításban jártunk. A látogatásokban közös, hogy amikor megérkezünk az adott óvodába vagy iskolába, akkor olyan történeteket próbálunk mesélni, amelyek nyilvánvalóvá teszik a diákok számára, hogy az irodalom nem valami távoli, elérhetetlen és haszontalan birodalom, hanem nagyon is a hétköznapjaik része, segíthet nekik élni. S persze a felvezető beszélgetés után mindig kreatív egyéni vagy csapatmunka következik, hogy manifesztálódjon is valamiféle viszonyulás.

A múzeumban a gyerekek minden esetben csoportban oldanak meg kreatív feladatokat, ami a közösségben megélt egyéni sikerélményre helyezi a hangsúlyt. A HH-s gyerekek esetében a csoportmunka nagyon fontos, mivel ők alapból elég nehezen kooperálnak egymással. 

A múzeumban csak annyit akarunk elérni, hogy megértsék: közük van az irodalomhoz és a múzeumhoz, és hogy érezzék, hogy ez az ő terük is, ide nyugodtan bejöhetnek, itt otthon tudnak lenni.

Múzeumpedagógiai foglalkozás a PIM-ben

Mi erre a konkrét módszeretek?

Nincs konkrét módszer, az a fontos, hogy jól építsük fel a látogatás dramaturgiáját. Ha kell, akkor a vezetés előtt megvendégeljük őket, ha kell, akkor játszhatnak Kálmán Imre zongoráján. Úgy kell ezt elképzelni, mint a legózást: minél több elemed van, annál gyorsabban és rugalmasabban össze tudod rakni azt, amit az adott csoport igényel. Ezek a gyerekek sokkal kevésbé tipizálhatók, emiatt nem is lehet egy konkrét szálra felfűzni a foglalkozást. 

Akkor a foglalkozás sikere lényegében azon múlik, hogy mennyire gyorsan tudjátok átvenni a rezgéseiket?

Igen. Minél tapasztaltabb vagy, annál rugalmasabban tudsz hozzájuk alkalmazkodni, és megteremteni azt a keretet, amiben biztonságban érzik magukat, és komfortosan ki tudják fejezni a gondolataikat. 

Ezeken a foglalkozásokon is fontos hangsúly van az alkotáson.

Valóban, a szövegalkotással vagy a rajzolással ugyanis ki tudják fejezni azokat a frusztrációikat, amelyek megbénítják a mindennapjaikat. Ahogyan a festményekre és a fotókra is sokkal érzékenyebben reagálnak, úgy maga az alkotás is egy olyan eszköz, amit komfortosan tudnak használni.

Egy VEKOP-foglalkozás a PIM-ben

Az Isten homorú arcán címet viselő Choli-kiállítás múzeumpedagógiai térrészében is a rajzok vannak a fókuszban. Mi látható itt?

Ez a kiállítás azért is csodálatos, mert épp azt ünnepli, hogy nem kell leszűkíteni az identitásunkat: nem magyar vagyok, vagy cigány, vagy zsidó, hanem egyszerre költő, műfordító, européer… Bármi lehetek egyszerre.

Régóta együttműködünk az Igazgyöngy Alapítvánnyal, ami a berettyóújfalui kistérségben működve olyan komplex esélyteremtő modellt alkotott, amely a társadalom perifériájára szorult, szegregátumokban élő családoknak segít jövőképet adni, integrálódni. Ez a térrész is a velük való közös gondolkodás eredménye. Az egyik falon az alapítvány gyerekeinek rajzai szerepelnek

Azt terveztük, hogy a másik üres falra kerülnek majd a VEKOP-pal ideérkező gyerekek alkotásai. Ez egy instant sikerélmény lett volna számukra: annak a megélése, hogy ők is létrehozhatnak valamit, aminek helye van a múzeumban. Sajnos azonban a járvány közbeszólt, így ezt a projektet nem tudtuk megvalósítani.

Gyermekrajzok a Choli Daróczi József-emlékkiállításban (ThinkLink)

Erről a térrészről készítettetek egy ThinkLink online felületet is, ahol további gyerekrajzok láthatók, valamint az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója, L. Ritók Nóra sorai is itt olvashatók. Milyen plusz tartalom szerepel ezen a felületen?

A rajzok alá cigány hátterű muzsikusok zenéjét válogattam be, amelyek a jobb átélhetőséget segítik. Erre a felületre kerültek az Igazgyöngy egy korábbi projektjének rajzai is, amelyek bizonyos meséket illusztráltak. L. Ritók Nóra sűrű szövege pedig a szegregráció problémájáról szól.

Mi a legfőbb gond a szegregációval?

Közhelyesen hangzik, de a szegregáció szegregációt szül. Ha valakit szegregálunk, akkor ő nem tud onnan kitörni. Generációkra bebetonozzuk a nyomor kultúráját. A szegregáció feszültséget teremt a kisebbségi és a többségi társadalom között is, és ez a viselkedési minta is sokáig öröklődik. 

Ha integrált oktatásról van szó, akkor a többségi társadalom tagjai már gyerekkorban megtanulják hogyan viszonyuljanak a mássághoz: meglesznek a kereteik arra, hogy tudjanak kérdezni, tudjanak mit kezdeni a különbözőséggel. Ha szegregálunk, akkor a többségi társadalomban is falakat építünk.

Turbucz Fatime (10) rajza a Choli-kiállításban

A múzeum tudja érzékenyíteni a többségi társadalmat? Milyen eszközei vannak erre?

Igen, képes erre, az eszközöket azonban még csak most kezdjük el feltérképezni. Egyelőre gesztusjellegű kezdeményezéseket tudtunk tenni, de ez még kevés. Mivel azonban egy múzeum tényleg képes befolyásolni a közvéleményt, ezért ha megtalálja az eszközrendszert, akkor valóban tud érzékenyíteni.

A múzeum tehát képes felhívni a problémára a figyelmet. Ezt a célt szolgálja az a ThinkLink felület is, amelyben a karanténban készült gyermekrajzokból mutattok válogatást?

Igen. Az Igazgyöngy Alapítvány önkéntesei segítettek abban, hogy a gyerekek rajzban tudják megfogalmazni a karanténnal kapcsolatos gondolataikat. Borzasztóan súlyos alkotások ezek. Nehéz megszólalni, amikor a felfoghatatlan mély nyomorban élő gyermek omladozó falra kisarjadó virágot rajzol, vagy amikor a düledező kerítésre kifüggesztik a feliratot, hogy együtt sikerül. Nagyon sűrűek ezek az alkotások: mindegyikben ott van a kitörési vágy, a jobb életbe vetett hit és a mély reménytelenség is.

Karantén alatt készült gyermekrajz (Igazgyöngy Alapítvány)

Hogyan tud újraindulni a VEKOP?

A nyáron próbáljuk újra felvenni a kapcsolatot az iskolákkal, és az a cél, hogy ősszel már megint találkozzunk. Elkészítettünk egy Ady-kártyajátékot és egy Petőfihez kapcsolódó, élőszereplős társasjátékot, amiket már nagyon szeretnénk kipróbálni.

Kocsis Katica