„Eleddig ilyesmiről nem is álmodtam” II.
Kodolányi János levelei Várkonyi Nándornak a második világháború idején
Várkonyi Nándor (1896–1975) könyvtáros, kultúr- és irodalomtörténész hagyatékának egy része, levelezése és személyi dokumentumai 2020 nyarán kerültek a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe. Tevékenységének fő helyszíne a pécsi Egyetemi Könyvtár volt, ahol 1924-től egészen nyugdíjba vonulásáig, 1956-ig dolgozott. Várkonyi kiterjedt levelezést folytatott kortársaival: egyrészt a pécsi Janus Pannonius Társaság egyik alapítójaként, a Sorsunk című folyóirat szerkesztőjeként, másrészt a pécsi Egyetemi Könyvtár munkatársaként számos íróval, költővel és irodalmárral lépett kapcsolatba. Dr. Sulyok Bernadett, a Kézirattár főmuzeológusa kétrészes blogbejegyzésében Várkonyi Nándor és Kodolányi János kultúrtörténeti szempontból is jelentős levelezésének egy eddig kevésbé ismert időszakával foglalkozik.
Kodolányi János olvas, 1943 körül, Bérci László felvétele (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Kodolányi a Magyar Élet Kiadó által 1943-ban, Balatonszárszón rendezett Magyar Élet-táborban tartott nyitóbeszédében a nyelvi megnyilatkozások elértéktelenedésére hívta fel a figyelmet:
„Nehéz ma szólni, jobb ma hallgatni. A bölcs tudja, mennél olcsóbbak a szavak, annál drágább a hallgatás.”
Korai távozásában a szervezés hiányosságai is szerepet játszottak:
„Hát Szárszón nemigen beszélgettünk. Meg kellett lépnem, képtelen voltam ötször-hatszor megjárni naponta a háromholdas kert hepehupás útját. S két árnyékszék van az egész telepen, egyik az egyik végében, másik a másikban. Négyszáz embernek. Sorban álltunk előttük, nőkkel vegyest. Végre sikerült benyitnom: egy cserkészt zavartam meg bölcselkedésében. Ez Ázsia, mondaná Keresztury [Dezső]. Ez a magyar rendezés, mondom én.” (Balatonakarattya, 1943. szept. 4.)
Keresztury Dezső (1904–1996) költő, író, irodalomtörténész, Várkonyi barátja.
Részlet Kodolányi János leveléből Várkonyi Nándornak, Balatonakarattya, 1943. szept. 4., gépirat autográf tintaírású javításokkal (MNMKK PIM, Kézirattár)
A Sorsunk folyóirat szerkesztési gyakorlatában egyértelműen a népi irodalmat preferálta, elvi szembenállást fogalmazott meg az urbánus magatartással:
„Minden számot meg kell komponálni. Fő program: a népi irodalom, ill. Magyarország ideológiájának tisztázása a tudomány minden eszközével, még a népiek ellenére is, ha kell. Nyílt, határozott szembefordulás urbánusékkal az érv fegyvereivel. Támadásra támadás. Úri hangra tárgyilagos, finom hang. Magas szempontok, a magyarság kizárólagos szolgálata, autochton magyar szellemiség.” (Balatonakarattya, 1943. okt. 16.)
A Janus Pannonius Társaság egyik irodalmi estjének meghívója kapcsán a két irányzat alkotóit irodalmi, esztétikai értékük szerint egyenértékűnek ítélte meg.
„Lehet válogatni, vannak elegen a sorsverte hazában. És lesz közönség is, meglátjátok. Ajánlok egy ilyen formulát is: népi irodalom – urbánus irodalom, s eresszétek össze lovagi tornára Cs. Szabó Lászlót és Veres Pétert, a döntőbíró legyen [Fischer] Béla bácsi.” (Budapest, 1944. jan. 2.)
Fischer Béla (1877–1953) országgyűlési képviselő, 1931-től a Janus Pannonius Társaság társelnöke, 1941–44 között elnöke.
A népi–urbánus vita hátterében a polgári értelmiség városi, illetve paraszti gyökereinek kiaknázása állt. A következő címkéket kapták: az urbánus az innováció, pejoratíve az idegenszerűség, a népi a tradíció, pejoratíve a maradiság képviselője. Az irodalom nyersanyaga a nyelv, az anyanyelv gazdagságához, sokszínűségéhez pedig mindkét irányzat művei csak hozzáadtak.
Kodolányi a német megszállás után, a főváros egyik nyári bombázásakor szerzett benyomásait is megosztotta, így a jogfosztott állampolgárok deportálását, a közállapotok dehumanizálódását:
„Mondom, pesti élményeim lesújtók voltak. Éppen megérkezésem után jött a nagy amerikai támadás, a város olyan sötét volt, mint vihar idején, a nap nem sütött, óriási füstfelhők lepték el az egész világot. Ronda volt. A kár óriási. Tudnak, no. Az emberek lelkiállapota sivár. A nyilasok görcsösen ordítoznak, de az ő kis csapatukon kívül mindenki reménytelen. Most akciót indítottunk Sárközi [György] megmentésére, alighanem hiába. Viszik valamennyit a lengyel mezőkre, s aztán… De erről csak ennyit. Néhány jó keresztény s jó magyar barátom kerül velük a tömegsírba. Köztük háziorvosom is, a legnemesebb lélek, a legszeretőbb szív, a legalázatosabb keresztény… Nagy megpróbáltatás mindez számomra is. Bújnék már az ürgelyukba is, csak ne lássam ezt a borzalmas világot, s hát még az elkövetkezőt. No, de most már visszatérhet belém az idealizmus és a hit: állítólag rommá teszik Angliát a »szemet szemért« elv alapján. Most már boldog leszek tán én is. Európa elpusztítása után elpusztítják a Szigetet is, és ezzel helyreáll az erkölcs, az igazság és a béke. S az emberek örvendezni fognak, mert íme, az elme és a szív nagyot alkotott.” (Balatonakarattya, 1944. jún. 18.)
Sárközi György (1899–1945) költő, író, 1935–38 között a Válasz folyóirat szerkesztője. Tüdőbetegen vitték munkaszolgálatra, ahol rengeteg, szintén zsidó származású társával együtt, a front előli visszavonulás gyalogmenetében vesztette életét 1945 márciusában.
Utolsó mondatainak éjfekete szarkazmusa előrevetítette az 1946-ban írt Vízöntő, később Vízözön címűre változtatott szatirikus regényének hangvételét.
Várkonyi Nándor és családja: felesége, Schäffer Erzsébet és gyermekeik, Éva és Péter, 1940-es évek eleje (MNMKK PIM, Kézirattár)
Sokfelől szorongatott, egzisztenciális határhelyzetében a Várkonyival való barátságából próbált erőt meríteni:
„Nagyon-nagyon vágyom látásodra és hallásodra, öreg Lüke, tán egy kis vigasztalást adhatnál süllyedt állapotomban, bárha tudom, nem szereted a lelki klinikákat. De tőlem csak tűrd el egy darabig az érzelmek hullámveréseit, hidd el, szeretlek, ragaszkodom Hozzád, s ennyit meg lehet engedni egy volt írónak, aki még nem kerülte el ugyan a teutónok tarkólövését végleg, de máris várja a muszkák fejtető-lövését. [Kiemelés – S. B.] Egyre kevesebben maradnak körülöttem, Te légy azok között, akik végig mellettem maradnak.” (Balatonakarattya, 1944. jún. 18.)
Egyik júliusi levelében arról számolt be, hogyan vészelte át Óbuda bombázását, megtapasztalva az emberi kiszolgáltatottság új változatát:
„Jól sejtetted: pénteken utaztam Pestre a lányommal, a légitámadás után, azonban a vasárnapit, az igazit, Óbudán éltem át […], s hozzá nem is az óvóhelyen, hanem fönt a lakásban. Minek részletezzem: nyolcszáz bombázó kavargott odafönt, bombák, légiaknák süvöltöztek, mennydörgött az egész világ, rengett a ház, nyikorgott, csörgött, lengett és reszketett minden megmozdítható tárgy. Akkora volt a vész, hogy végül már a kabátomat is fölvettem. Azt hittem, sohasem kerülök ki onnét elevenen. Ezek után tisztelem az óvóhelyet, kukoricázni egyáltalában nem tanácsos. A véletlen hatalma vérfagylaló, egérnyi gyengeségünk rémítő. Eleddig ilyesmiről nem is álmodtam. És a romok, a tűzvész, a fekete égbolt, a jajgató nép… Szakértők mondják, hogy a front ehhez képest ringlispíl.” (Balatonakarattya, 1944. júl. 12.)
Kodolányi János előad a balatonszárszói Magyar Élet-táborban, 1943. aug. 23., Bérci László felvétele (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Szabó Pál, Kodolányi János a szárszói konferencia hallgatói közt, Balatonszárszó, 1943. aug., Bérci László felvétele (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A következő levélrészlet Kodolányinak a háborúból való kiugrásra tett kísérletben játszott szerepére utal, amit a Magyar Testvéri Közösség tagjaként tett. A Közösségről fentebb már esett szó a lillafüredi írói értekezlet kapcsán. Ez egy alulról szerveződő, öntevékenységre épülő mozgalom volt a két világháború között. A megközelítőleg 4-5000 sejtszerűen szervezett tagja révén kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett a parlamenti és parlamenten kívüli pártokban, társadalmi szervezetekben, intézményekben. Alapelvként utasították el a magyar szuverenitást veszélyeztető törekvéseket, így a német, majd a háború után a szovjet birodalmi politikát. Faragho Gábor vezérezredes, a csendőrség és a rendőrség főfelügyelője a hasonló célokért küzdő Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője volt, neki kellett megszervezni a fegyverszüneti delegációt. Megbízta Kodolányit, hogy készítsen a szükséges politikai és társadalmi intézkedéseket számba vevő memorandumot. Kodolányi ebben két kulcskérdést járt körbe: az egyik, hogy a magyar elit képes-e félelmein és fenntartásain túllépve együttműködni a Szovjetunióval, a másik, hogy képes lesz-e ezt a fordulatot a magyar társadalomra támaszkodva végrehajtani.
„Meg kell csinálnom egy memorandumot bizalmas használatra az ország mindenféle állapotáról, kül, bel, katonai, földkérdés, ipar, sajtó, oktatás stb. Nem afféle tudományos mű, csak a saját egyéni véleményem ezekről a kérdésekről. Mindez a háború végvonaglására való tekintettel.” (Balatonakarattya, 1944. aug. 13.)
A kommunista diktatúra első koncepciós persorozatának áldozatai a Közösség és a Függetlenségi Mozgalom szereplői voltak, 1947-ben a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával ítélték el őket. A kommunista párt hatalmi stratégiája folytán a Közösség köréhez tartozó írók, így Kodolányi János is kimaradtak ugyan a perből, de a nemzeti szuverenitásra épülő gondolataikat haladásellenessé, reakcióssá minősítették.
Várkonyi Nándor olvas, 1940 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Még a világháború alatt írt utolsó levelét Várkonyinak 1944. október 2-án küldte Balatonakarattyáról, nem sokkal a nyilas hatalomátvétel előtt.
„Irtózom a hatóságilag szabályozott levelektől. […] Jól belenéztem az ország verklijébe, s megpróbáltam közös programra bírni a legfontosabb embereket, hogy ezekben a halálos napokban egységesen cselekedjenek, s legalább tárgyalóképes fél lehessünk. Sok nemes erőfeszítést láttam, sok jó magyart, sok elfecsérelt energiát és sok kétségbeesést. Amit tudtam, megtettem. Az idők azonban egyre sötétebbek, elvesztettem minden reményemet. Vannak helyek, emberek és érdekek, amelyeken minden józan ész s minden jó szándék makacsul megtörik. Sohasem hittem volna, hogy a Vas fiai részleteiben is ennyire pontos jóslat. […] Csordák, ménesek és nyájak, szekerek ezrei, esőben vánszorgó családok, rendetlenség, pimasz cinizmus, zűrzavar és zabráló sógorok. Lesújtó dolgok ezek. Pest is tele van menekültekkel, hajléktalanokkal, a hivatalokban durván s félvállról intéznek mindent, a drágaság elviselhetetlen. […] Jucka lányomat egyszerűen Pestre rendelték munkaszolgálatra. Hogy nem ott lakik? Hazugság. Hogy nincs, aki etesse? Hogy a szülei Akarattyán laknak? Nem igaz. S így tovább. Egyszerűen nem eresztettem. Most várom a következményeket. – Az emberinek nevezhető élet legelemibb vonásai is elvesztek már. […] Az ereszcsatorna éjjel-nappal kopog, mint egy temetési menet posztóval bevont dobja. Igen valószínű, hogy megismétlődnek a márciusi napok. Szálasi még jó lesz pajzsnak és hátvédnek. Ne lepődj meg, ha egy napon váratlanul beállítok Hozzád! Ne részletezzük ezt. – Süket duma világszerte, elsivatagosodott lélek, tetszhalál s azután!! […] Ennivaló van még, de úgyis elviszik egyszer. Vagy ezek, vagy azok, vagy amazok. A kert bőven fizetett. Hideg tárgyilagossággal nézem, mint aki elszakadt ettől is. Elkívánkozom ebből a világból, magam sem tudom, hová. Agyon vagyok zaklatva, dúlva. […] Egy hétig reggel-este vertek bennünket bombákkal, baj nem történt nálunk, de egész kerületek megszűntek létezni. Láttál már ilyet? Ne kívánd látni! – No, de kitelt a hatóságilag engedélyezett fél ív. Isten áldjon Benneteket!”
1944 őszén, a front közeledtével Balatonakarattyát a polgári lakosságnak el kellett hagynia. Ifj. Kodolányi János Balatoni vadludak című memoárjában így emlékezett vissza erre az időszakra:
„Anyámék összecsomagoltak, a katonaság szekerekkel beszállította őket Veszprémbe, s ott egy megüresedett házban helyezte el őket. Anyám nem akart ott maradni, addig érdeklődött, míg talált egy teherautót, amelynek a vezetője vállalta az utat Budára. Mielőtt elérték volna a várost, majdnem a fronton találták magukat. Azokban az órákban zárult össze Buda felől az ostromlók gyűrűje. Valóban majdnem az utolsó pillanatban jutottak át egy még nyitott résen, s tudták elérni a Hidegkúti úti otthont. Leírhatatlan lett az öröm, apám is hazajött, mindnyájan újra együtt voltunk.”
Kodolányi János, 1940-es évek közepe (magántulajdon)
Befejezésül következzék néhány részlet Kodolányinak a főváros náci és nyilas uralom alóli felszabadítása után, valamikor 1945 tavaszán írt (dátum nélküli) első, Várkonyinak szóló leveléből.
„Buda, II. Hidegkúti út 31/b
Édes Eggyem! A Poklon túl vagyunk, s mind élünk. Apokaliptikus pusztulás, nyomor. Piszok a városban és az emberekben. Akarattya elpusztult, egyéb veszteségünk nincs. Hősileg viselkedtem s nem sikertelenül, de most már lelkileg súlyos állapotban vagyok. Élményeim borzalmasak, tapasztalataim sivárak, a jövő reménytelen.
Fiam rendőr. Lányom kertész. Magam semmi sem vagyok […]. Hétfőn kocsin átvergődtem Pestre, s beadványt intéztem ügyemben a Nemzeti Bizottsághoz. Talán sikerül igazoltatnom magam.
Két hónapig bujkáltam. Ha elkaptak volna: rögtöni főbelövés a fegyverszüneti puccs írásos előkészítése miatt. Óbudán megmenekültem. Olvasd el újra a Zárt tárgyalást, ha megvan még. Prófécia volt.
Mentsetek ki innen!!! Pécsre akarok menni mindenáron. Könyörgök Neked, ments meg! Dolgozni akarok még. […]
Élelem nincs, orvosság nincs, közlekedés nincs, biztonság nincs, munka nincsen, pénz nincs, ez a nicsevo világa. […]
A mérleg: elveszett ország, nyomor, Budapest romjai, Pesten 180 000, Budán 40 000 halott, ötezer kivégzett magyar tiszt, csecsemők sírjai. […]
Nem tudok többet írni. Barátságunk szentségére kérlek, vigyetek el innét Pécsre, gyermekkorom városába, barátaim városába. Aztán külföldre megyek. Aludni nem tudok, ha behunyom a szemem, félelmetes vízióim vannak. Minden fáj. Minden, ami volt, s ami van, és lesz. Dolgozni szeretnék, s tudnék is más környezetben. Ez meggyógyítana. Érzem, életem nagy műveit ezután írhatnám meg. Tele vagyok kész művekkel s olyanokkal, amilyenekről legfeljebb álmodtam. […]
Isten Veletek. A szó szoros értelmében: legyen Veletek, ahogy eddig is volt, érdemünkön felül. Ölellek. Csakhogy megvagy! Ó, vén Lükém, de messze is van tőlünk minden, ami egy évvel, nem, fél évvel ezelőtt oly közel volt, hogy szinte megfoghattuk! De messze vagy most Te is. Ölellek.
Jánosod
Még valamit a veszteséglistára: a Fejedelem kézirata, egész levelezésem, fiam disszertációja elveszett. Mindegy. Csak a hitem maradt volna meg.”
Kodolányi János első levele Várkonyinak a főváros ostroma után, Buda, 1945 tavasza, gépirat autográf tintaírású rájegyzésekkel (MNMKK PIM, Kézirattár)
A levélben említett Fejedelem megmaradt részletei a Sorsunkban jelentek meg folytatásokban 1943-ban és 1944-ben, ezt adták ki könyv alakban 1996-ban Ojbarsz futása címmel.
Kodolányi János és Várkonyi Nándor, Pécs, 1955. szept. (magántulajdon)
A művek, melyek csírája ekkor fogamzott meg benne, a mitikus tetralógia regényei. Az 1946-ban íródott és 1948-ban megjelent Vízöntő, melynek címét később Vízözönre változtatta, az 1949-ben írt Új ég, új föld, mely 1958-ban látott napvilágot. Ezt követően született az Én vagyok 1950–51 folyamán, melyet cenzúrázatlan változatban csupán 2002-ben adtak ki, végül Az égő csipkebokort 1953-ban fejezte be, és 1957-ben publikálták.
Sulyok Bernadett
Bibliográfia
Kodolányi János bevezető előadása, in: Szárszó – Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata, Budapest, Magyar Élet, 1943, 7–11, 7.
Kodolányi kapcsolatrendszerét a Magyar Testvéri Közösség és a Magyar Függetlenségi Mozgalom képviselőivel az alábbi tanulmány részletesen bemutatja: Szekér Nóra: Kodolányi János és a magyar függetlenségi gondolat, in: A válságtudattól a megvilágosodás lehetőségéig – Konferenciakötet Kodolányi János születésének 120. és halálának 50. évfordulója alkalmából, szerk. Sulyok Bernadett, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, 2021, 112–136.
Ifj. Kodolányi János: Balatoni vadludak, Budapest, Szent István Társulat, 2007, 37.
