Blogbejegyzésünkben Sulyok Bernadett tanulmányának második részét adjuk közre, melyben a 20. századi magyar epika egyik jelentős képviselője mítoszregényeinek filozófiai paradigmájáról, az őt ért főbb hatásokról és írói-gondolkodói koncepciójának összefüggéseiről olvashatunk.

Kodolányi monumentális tetralógiája egy általános XX. századi remitologizációs tendencia része, amely önálló vonulat mind a kultúrtörténet, mind a világ-, mind a magyar irodalom területén. Kodolányiéhoz hasonló törekvések figyelhetők meg Hamvas Béla tradicionalizmusában, eszképizmusában, Weöres Sándor egyedi lírájának mitológiai vonatkozásaiban, Várkonyi Nándornak az archaikus kultúrák történetét kutató vizsgálódásaiban, Vatai László protestáns egzisztencializmusában.

Lipták Gáborné, Kodolányi János és Kodolányi Jánosné Csőszi Matild, Lipták Gábor felvétele, Balatonfüred, 1958 (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Kodolányi könnyen kötött és bontott ismeretségeket, a költők közül Szabó Lőrinccel való barátsága a legmélyebb és legtartósabb. Kettejük, valamint Szabó Lőrinc felesége, Mikes Klára sűrű levélváltásából állította össze a Ne panaszold magányodat! című kötetet Horányi Károly. 1934-től közös szerkesztőségben dolgoztak a Magyarország napilapnál, Szabó Lőrinc mint segédszerkesztő, valamint az ugyanebben az évben alakuló Válasz folyóiratnak is munkatársai lettek. 1941 elején megszakították egymással a kapcsolatot, mivel merőben másképpen ítélték meg a német kisebbség politikai szerepét, a német és a magyar nemzetiség dél-magyarországi helyzetét. Két év után, 1942 novemberében a Lillafüreden rendezett írókonferencián kibékültek, ám az említett nézetkülönbség fennmaradt köztük.

Kodolányi így számolt be Szabó Lőrincnek 1949. május 25-i levelében szakirodalmi tájékozódásáról az archaikus kultúrák világában:

Hogy mivel foglalkozom? Vallástörténettel elsősorban, indogermánokkal, ural-altájiakkal, sémitákkal s effélékkel. Mítoszokkal, animizmussal, manaizmussal, totemizmussal. Frobeniusszal, Bernatzikkal, hátsóindiai sohasem-hallott unikum-népekkel. Itt díszeleg a teljes Goethe, Schiller, Heine, Byron és Schopenhauer. Ha elfogynak a könyveim, Várkonyi küld Pécsről. No és hatalmas levelezésben vagyok nevezett Várkonyival ősemberről, protohomoról, mutációról, történelemelőtti népvándorlásokról, kelta, etruszk mítoszokról, tudatról és altudatról s efféle mulatságos dolgokról.

Nagy hatással volt Kodolányira Vatai László Dosztojevszkijről szóló könyve, A szubjektív életérzés filozófiája (1942), melyben a szerző így jellemzi az orosz író módszerét: „szubjektív átélésében a legapróbb részletekig analizálta az embert.” Vatai értelmezésében Dosztojevszkij úgy jelenik meg, mint aki legmélyebbre pillantott a modern lélek zűrzavarába, a kultúra és a civilizáció tragikus meghasonlásába, és legtisztábban fogalmazta meg az autonóm ember alakját. Elméletében szembeállítja az autonóm embert az archaikus emberrel, a civilizációt a kultúra fogalmával. Az autonóm ember felbukkanását a XIX. századra teszi, aki elszakadt a természettől, és elvesztette kapcsolatát a transzcendens szférával, kultúrájának szimbólumrendszere felbomlott, kiürült. Civilizációja viaskodik a természettel, le akarja győzni, külső világát egyre több dimenziójúvá igyekszik tenni. Kodolányi Vatai nyomán a kultúra mellett teszi le voksát, szembeállítva a civilizációval, amit csak a külső formát érintő, technikai fejlődésnek tart.

Kodolányi János, Balatonalmádi, 1960. szeptember (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Világ- és létszemléletének alakulásában a legmeghatározóbb szerepet talán Várkonyi Nándor műve, a Sziriat oszlopai játszotta, amit még 1941-ben, kéziratban olvasott. Ennek hatására érdeklődése az őstörténet, a prehisztorikus idők, a csillagászat és az asztrológia felé fordult. Várkonyi állítása szerint a régi ember, az ún. homo magus sokkal többet tudott a világegyetem és az élet nagy titkairól. Kettejük levelezéséből kibontakozik a mitikus tetralógia keletkezéstörténete: az összes forrásmunkát megtárgyalták, amelyek alapján Kodolányi dolgozott. Az író olvasmányai felfoghatók előtanulmányokként, ezek nyomán alakította ki saját vízióját az adott korszak társadalmáról, világszemléletéről, ember- és istenképéről. Az író időközben elolvasta Várkonyi következő kéziratát, Az elveszett Paradicsomot is.

Kodolányi ugyancsak kéziratban olvasta Hamvas Béla hatalmas művét, a Scientia sacrát, amelynek tárgya:

az archaikus ember világszemlélete, gondolkodása, viszonya a Kozmoszhoz, a Földhöz és az emberhez […] az archaikus ember, akinek kora Kr. e. kb. 600-ban zárult le, nem mágikusan látott, mint mi mondjuk, hanem transzcendentálisan, azaz minden jelenség és minden tény okát felülről eredeztette. Szemléletében az anyag csak állapot, mégpedig a sorozatban a végső állapot. A társadalom sem alulról fölfelé, hanem fordítva épült s nem az alsó osztályokon nyugodott, hanem felülről függött, a beavatott istenkirály személye révén.

– számolt be lelkesen 1951. február 6-án keltezett, Várkonyinak írt levelében.

Szellemi rokonuknak tartható Weöres Sándor is Kodolányi 1949. október 17-én, Várkonyihoz írott levele alapján: „Kedvem volna kijelenteni, hogy három erős oszlopot látok a jövendő magyar szellemi életben, egyik a Te nagy műved, másik az én néhány új regényem, harmadik Weöres Sándor lírája”. Várkonyi válaszában megnevezi a negyediket: „Na befejezem, úgyis mint oszlop. Szerénység nélkül kívánom, hogy igazad legyen, annál inkább, mert suttyomban hasonlót gondolék, sőt negyediknek is kibazsaltam már Hamvas Bélát”. (1949. október 20.) Weöres Sándor költészetének egy jelentős vonulata ugyanazt a transzcendens, időn túli dimenziót szólaltatja meg, amit Kodolányi a regényeiben. Gilgames történetét ő már 1941-ben feldolgozta a megmaradt töredékek, a sumér-akkád eposz négy cseréptáblájának német és francia fordításai alapján.

Amikor Kodolányi az Én vagyok című regényét befejezte, egyik Ignácz Rózsának szóló levelében így vélekedett saját koráról:

Mióta Júdást megírtam, még csüggedtebb és reménytelenebb vagyok. Mert látom, hogy mindez kozmikus méretű, s az egész emberiség sorsához tartozó jelenség, valójában szétbomló mítoszok hullái között élünk, s az új mítosz még nem született meg. És azt is látom, hogy az új mítosz megteremtéséhez mi nem vagyunk elég erősek.

Pontos látleletet ad a mostani világkorszak, a Vízöntő emberének kaotikus világképéről, amelyben úgy tűnik, minden vonatkoztatási pont megszűnt, nincs mérce, amihez igazodni lehetne. Kodolányi és szellemi társai mégis megpróbálták a régmúlt kultúrák tradícióit saját korukra áthagyományozni, tanulságaikat megfogalmazni, testi-szellemi-lelki egységre épülő ember- és világképet (re)konstruálni.

A három János: Kodolányi János fiával és unokájával, Balatonakarattya, 1965 körül (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A mítoszi világkép és az univerzális hagyomány

Tüskés Tibor fogalmazta meg Regény és mítosz (1973) című tanulmányában, mi foglalkoztatja leginkább Kodolányit: az ember helye a világegyetemben. Kodolányi ifjúkorától olvasott finnül, németül, franciául, a mitikus tetralógia kedvéért igyekezett megismerni több ókori nyelvet, a görögöt és a hébert. Tüskés Tibor szerint azt akarta a modern regény műfajában megvalósítani, amit a maga idejében az archaikus eposz tett: ábrázolni az örök mítosz egyik megnyilvánulási formáját. Feltárta Kodolányi regényírási módszerét: műveit hosszú ideig építgette magában, az előkészületi időt a téma, a kor, az eszmék alapos tanulmányozása töltötte ki. Fejben a mű minden apró részletét kidolgozta, még a várható terjedelmet is megcélozta. Magát realista fantasztának, alkotói módszerét pedig fantasztikus realizmusnak nevezte. Várkonyi barátja írói stílusát mágikus realizmusnak nevezte.

Kodolányi e négy mítoszregényében az ún. örök emberi témákról alkotja meg saját vízióját: az emberi lélek mibenléte, az élet értelmének keresése, ember és transzcendencia kapcsolata, a kultúra eredete, a barátság, a szerelem, az önfeláldozás, az árulás érdekli.

E történetek filozófiai paradigmája a mítoszi világkép és az univerzális hagyomány. Kodolányi és a hasonlóan gondolkodók minden kultúrában az ősi magot, közös gyökeret keresték. Várkonyi a különféle szent szövegek, történetek tanulmányozása során rájött, hogy minden kultúrának eredendően van istenélménye, s minél messzebb nyúlunk vissza a múltba, annál tisztább, közvetlenebb ez az élmény. Bizonyos motívumok mindegyik kultúrában megjelennek, mint például az ősi boldog állapot, az Éden, illetve a bűnbeesés, vagyis az Éden elvesztése.

Kodolányi a valóságot a szubjektum alkotásának tekinti, az egyéni percepció primátusát hirdeti, ontológiai feltevése a szolipszizmus kifejtése: csak a személyes tudat, az „én” létezését ismeri el.

„Elgondolkoztam […] a minden népnél meglévő, vagy megvolt napimádatról, – ami aztán naphősökbe fordult, mint ahogy naphős Jézus is […] mindenfajta asztrológiában, a legősibbekben is a világ minden táján s kultúrájában a Nap mindig az Ént jelenti. Hasonlat-e ez? Nem hasonlat. Hanem annyi, hogy Nap »valójában« nem is létezik, hanem igenis, létezik az Én s ez az Én »vág ki« a világmindenség egyetemes sugárzásából Napnak nevezett objektumot […] az Én metsz ki a maga számára Napot, amiben önmagát szemlélheti […] az azonos Ének mindenütt ugyanazokat a szelvényeket metszik ki minden más területen is. E kimetszés eszközének, ollójának két szára pedig a tér és az idő. Ez sem objektív valóság. Tér nincs, – ezért van térgörbület […] Miben áll az ember világteremtő működése? […] az Én metszeteket készít a »valóságban« nem is létező világból, a Semmiből s a végtelenből, s ezeket szimbólumokkal jelöli meg […] Az Én teremt. Önmaga szemléletének legmagasabb foka s végcélja az, amikor egynek érzi és tudja magát a Kozmosszal, az Istennel. Halál sincsen, mint jól tudod Te is, csupán a tér-idő szimbólumainak megszűnése. De az én, mint egyetlen létező, objektív »valóság«, megmarad s új világokat teremt magának a végtelenségig, azaz a tér-idő határain kívül, az Istenben.”

– írta 1950. február 14-én Várkonyinak.

Kiindulási alapja a Semmi és a végtelen, amelyből a tudat metszeteket készít a tér és az idő koordinátáinak segítségével. Magáénak vallja a keresztény misztikusok törekvését az Istennel való eggyé olvadásra, számára a Kozmosz egyenlő Istennel. Einstein relativitáselmélete ennek fényében úgy is értelmezhető, hogy a tér és az idő a szubjektív érzékelés kategóriái, azaz nincs objektív valóság.

Kodolányi János Lipták Gábornak és feleségének dedikált kötete – Kodolányi többször vendégeskedett a népszerű ifjúsági író és neje balatonfüredi villájában (PIM Könyvtár)

Elválasztja a személyiség és az én fogalmát: személyiségünk (azaz a testi megjelenés, a gondolatok, érzések, cselekedetek) nem azonos az énnel, mert amíg a személyiség időben változó, mulandó, addig az én maradandó és örök. Feltételez egy egyetemes isteni Ént, amelynek az emberi személyiségek a sokféle megnyilatkozásai. Ez a felfogás Kennsbert Károly Misztika mint világnézet (1941) című könyvéből eredeztethető, amit Kodolányinak a felesége, Csőszi Matild ajánlott olvasásra. Kennsbert így definiálja a misztikus filozófia én-fogalmát:

Számunkra a lét annyi, mint öntudat s ha lenni akarunk, öntudatunkat ki kell emelnünk a halálraítélt személyünkből, hogy részese legyen a személytelen lét örökkévalóságának, az életnek. A személytelen lét, az egyetemes Én tudata az az állapot, amelynek tartalma mindaz, ami valóban van. Csak ez az Én van, öröktől fogva és örökké.

Ez az Én megismerhető, ha az öntudat képes elhagyni a szubjektivitás forrását, a személyiséget, és egyesül a határoltság nélküli, egyetemes öntudattal, amelynek a tudatában nincs elkülönült személyiség, mindenki egy.

Koncepciójában összekapcsolja a vallást és a tudományt, mondván, hogy a vallások kezdetben a mítoszi igazságokat mint tudományt tartották fönn. Az emberiség őstudásában a vallás és a tudomány még nem vált szét, a mítoszban egyesítve voltak jelen. A mítosz nem más, mint az ember szimbólumteremtő képességének a megnyilatkozása. Kodolányi szerint a mítosz az ember teljes értékű állapotának, a társadalommal, a természettel, a kozmosszal, a transzcendenciával való ideális kapcsolatának emlékét őrzi.

Koren Emil evangélikus lelkész Kodolányi vallási nézeteiről megállapította, hogy közel áll a gnoszticizmushoz, számos vélekedését onnan meríti. E szellemiség a Kr. u.-i első századok vallásos irányzata, mely szerint Isten az emberi lélek mélyén rejlő és szunnyadó isteni szikrából ismerhető meg. A beavatottak a mítoszok sajátos értelmezése útján eljutnak a belső kinyilatkoztatáshoz, amelynek igazságait csak ők birtokolják. A gnoszticizmus elsősorban a zsidóság, a kereszténység és a hellenizmus tanításait olvasztotta magába, erősen szinkretista jelleggel. A gnosztikusok kiindulópontja, hogy a teremtett világ jó rendje a rendetlenségbe zuhant alá, de a jó rend elemei elvegyülten tovább élnek benne. Ezeket az elemeket az embernek önmagában kell felfedeznie. Kodolányi egyenlőségjelet tett a keresztség és a beavatás közé, pedig a beavatás merőben más, mint az emberi megtérés.

Az író ismerte Jung koncepcióját a személyes és a kollektív tudattalanról, egyik könyvét Várkonyinak is ajánlotta:

Melegen ajánlom figyelmedbe Jung: A tudattalan pszichológiája c. ragyogó művét […] Jung a tudattalan és a transzcendens lelki funkciók vizsgálatával ugyanoda jut, ahová én a faji tudat és a személyes én elválasztásával jutottam…

Az ember eredetéről egy sem saját korában, sem napjainkban nem elfogadott elméletet tesz magáévá:

A fejlődéselmélet alkonyának tanúi vagyunk. Egyre több érv és bizonyíték szól amellett, hogy az ember önálló fajta, hogy bár az állati alakok típusára teremtődött, lényegesen elüt tőlük abban, hogy vallásos lény, s az Isten-élményt eredetével hozta magával, mint minden más fajtól megkülönböztető tulajdonságot.

A darwini evolúcióval szemben Edgar Dacqué (1878–1945) német paleontológus típustan-elméletét fogadja el, melyről Várkonyi Sziriat oszlopai című művében olvasott először. Eszerint az ember mint törzs nem egy fejlődési folyamat végső eredménye, hanem őstípus, mint az emlős-, hüllő- és kétéltűtípus, s már több földtörténeti korszakban létezett.

A neohermetizmus vagy tradicionalizmus irányzatán belül az asztrológiai gondolkodás képviselői csillagászati vizsgálódásaik nyomán az emberi kultúra múltját évezredekben mérik, sajátos naphónap-időszámítást alkalmazva: a világegyetem történetében az állatövi jegyek neveinek megfelelően, de hátráló sorrendben kozmikus világkorszakok követik egymást.

A Jehuda bar Simon emlékiratai (1957) című kötet szintén Lipták Gáboréknak dedikált példánya (PIM Könyvtár)

Ennek lényegét Szalai Éva tanulmánya a következőkben foglalta össze: a Nap minden évben kört ír le az égbolton, melynek során végighalad a 12 csillagképen. (Tulajdonképpen nem a Nap, hanem a Föld mozgásáról van szó, de mivel az asztrológiai világkép geocentrikus, ezért a Nap mozgásáról beszél.) A Nap útjának négy sarkalatos pontja van, ezek: tavaszpont (március 21.), őszpont (szeptember 23.), nyári (június 22.) és téli (december 22.) napforduló. A világhoroszkóp a csillagképeket veszi alapul, ezért a Nap a sorrenddel ellenkező irányban halad végig rajtuk. A csillagképek mindig ugyanott vannak az égbolton, de a négy sarkalatos pont nem mindig esik ugyanoda, mert az ekliptika (a nappálya) ferdeségének szöge a Föld forgástengelyének lassú elmozdulása miatt ezzel együtt változik, így a négy sarkalatos pont is eltolódik. Ez a precesszió, a tavaszpont tovahaladása. A Föld forgástengelyének elmozdulása 25 920 év alatt ír le egy kört, így a precesszió is ennyi idő alatt halad visszafelé az ekliptikán. Egy ilyen közel 26 ezer éves periódus a nagy napév. 2160 év esik egy állatövi jegyre, ezek a „világhónapok”, 72 esztendő pedig egy „világnap”.

A hagyomány úgy tartja, hogy amikor a precessziós mozgás következtében a Nap a delelőponton, legfelül, az Oroszlán jegyében jár, akkor van az emberiség ún. paradicsomi állapota, a világmindenség életét éli, rítusaival, szertartásaival ezt utánozza, ennek alapján állítja fel a maga hierarchikus társadalmi rendjét. Az ezzel ellenkező pont az éjfélpont, amikor a nap a Vízöntő huszonkilencedik fokára érkezik. Ilyenkor süllyed az emberiség minden tekintetben a legmélyebbre. Ha ezt a két kardinális pontot összekötjük, akkor egy függőleges tengelyt kapunk, amit azonban keresztez egy vízszintes tengely. Ennek van egy ún. leszálló pontja az alsó, sötét féltekére, ami a Bika jegyével kezdődik. A Bikát a Skorpióval összekötő tengely választja el a nagy napciklus világos félívét a Bikától a Skorpióig terjedő másik, sötét félívtől. A hagyomány szerint, amikor a Nap keresztülhalad a négy kardinális ponton (az Oroszlán, a Bika, a Vízöntő és a Skorpió alatt), akkor kozmikus katasztrófák pusztítják el a Földet, kultúrájának és lakosságának java részét. Amikor „tüzes jegyben” jár a Nap, akkor víz pusztítja el, amikor pedig „vizes jegyben”, akkor tűz.

„Ez az a »világszemléleti térkép«, amire Kodolányinál rá van rajzolva az epikus történet” – fejezi be az asztrológiai alapismeretek taglalását Szalai Éva. A mítoszi világkép szent számok, törvények és struktúrák rendjén alapul, melyre a világ, az élet, emberi jellemek és sorsok egész hálózata épül, az érzékelhető természet, a testi és lelki élet ritmusa mind e struktúrákat tükrözi. Ám a Nap említett precessziós mozgásának négy kardinális pontján még az égi erők öröknek, változatlannak hitt összhangja is megbomlik. Kodolányi első mítoszregényének, a Vízözönnek eredeti címe Vízöntő volt. Azért változtatta meg a későbbi kiadásokban, mert félreérthető volt. A regényben ábrázolt vízözön ugyanis nem a Vízöntő jegyében zajlott le, hanem annál mintegy hatezer évvel korábban, amikor a Nap a leszálló pontra, a Bika csillagképébe került. Ez Platón Timaiosza szerint Atlantisz elsüllyedésének ideje, ami a regényben megfeleltethető a távoli Aztlán eltűnésének. Az új, vízözön utáni világ a Bika-korszak (hérosza Gilgames – Új ég, új föld), ezt váltja fel a Kos-korszak (meghirdetője Mózes – Az égő csipkebokor), majd a Halak-korszak (melyben megtestesül Jézus – Én vagyok).

Kodolányi mitikus tetralógiájának teológiai hipotézise egy monoteista ősvallás és az ebből szétágazó politeista vallások feltételezése, amelyek esetenként harcra kelnek egymással, hegemóniára törekednek. Míg Mircea Eliade (1907–1986) román vallástörténész és filozófus A szent és a profán című könyvében a vallások, szakrális hagyományok teremtés után visszavonuló isteneit tartja a legfőbb istenségeknek, addig Kodolányi ennél is tovább megy: ő a minden potenciált magában foglaló, de még meg nem nyilvánuló Megnevezhetetlent. Isten-képzetéről így írt 1951. november 10-én kelt levelében Várkonyinak:

Jellemző, hogy a Genezis első mondata így hangzik: »Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.« Két szférára vált tehát az ősmag, egy szellemire és egy anyagira. Ez volt az első lépés, ez már teremtés volt. Innen kezdve érvényesült  a dialektika, a kettősség, tehát a rezgés, a sugárzás, a »harc« […] A második mozzanat: a világosság […] itt a tudat és a nemtudat világosságáról és sötétségéről van szó. […] A meg nem nyilvánuló Oknélküli Okot, a Megnevezhetetlent, a Mindent és a Semmit, akinek a jele az O, a nulla és az Omega, nem tudjuk megragadni. Megragadni csak az első okozatot s a többi oksorozat okát tudjuk. Ezt az urat nevezik az Idők Vénjének, a népmesében ősz öreg embernek, másutt Atyának, Teremtőnek, Úrnak […] Ez már antropomorf Isten […]”

Eliade megállapítja, hogy

Az uránikus struktúrájú legfőbb istenségek […] »Eltávolodnak« az emberektől, visszahúzódnak az égbe […] a kozmosz, az élet és az ember megteremtése után […] a földön hátrahagyják fiukat, vagy valamilyen demiurgost, aki befejezi a teremtés művét.

A legfőbb lény az emberektől elkülönülve él, és közömbös a világ dolgai iránt, eredeti rangját csak a pásztornépek között őrzi meg, amelyek egyistenhívők. A „messzi isten” kivételes szerepére abból következtet, hogy szerencsétlenségek alkalmából, mint végső oltalmazót, mégis őt hívják.

Sulyok Bernadett