Mészáros Zsolt, a Művészeti, Relikvia- és Fotótár muzeológusa a 18–19. századi magyar és európai férfidivat főbb jellemzőibe, típusaiba és kialakulásának történetébe avatja be az olvasót.

Karinthy Frigyes Capillária című fantasztikus regényében a főhős a következőképpen írja le az európai férfiak ruházatát az óceán alatti birodalom uralkodónője számára:

„nagy vonásokban, úgyszólván egyenruhát hordanak, egyszerű szabású burkot, melynek hiva­tása elrejteni a férfi meztelenségét meg a test vonalait, minél gazdaságosabb módon: e célra öt cső szolgál: egyikbe a derekunkat, kettőbe a karunkat és kettőbe a lábunkat dug­juk bele. Ezeket a szürke vagy fekete szövetből (soha másszínűből) készült csöveket két darabbá varrják össze, kabáttá és nadrággá”.

Szatirikus jellemzése hű tükre annak az álta­lános képnek, amely mindmáig él a modern polgári öltözködésről: monokróm és egyhangú. Az urak megelégszenek azzal, ha jobban néznek ki az ördögnél. Szász Zoltán is azt fejtegette A szerelem című munkájában, hogy a férfiak nem a küllemükkel hódíta­nak. Kaffka Margit erre csak annyit felelt a Nyugat hasábjain: „Micsoda ludak hitették ezt el velük!” 

Előkelő urak a századfordulón, A Hét, 1899. január 15. (Arcanum Digitális Tudománytár)

Mind a nők, mind a férfiak számára fontos volt a férfiak jól öltözöttsége, amelynek mérté­két, az anyagiak mellett, nemcsak a hódítási vágy, hanem a személyes ízlés és érdeklődés, az etikett, valamint a társadalmi versengés és érvényesülés is megszabta. A férfielegancia éppúgy foglalkoztatta az írástudókat, mint a női. Irányításában uralko­dók, előkelőségek, színészek, filmsztárok, énekesek, sportolók vettek részt, vagy az olyan stílustanácsadók, mint Mangold Béla Kolos, aki számtalan cikket, kötetet írt a témában, sőt külön lapot indított Férfi divat (1899–1908) címmel. 

Reklámcédula – férfidivat, Koller és tsa. divatház, 1929 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Viszont óva intettek a külső túlzott gondozásától, mert a munkán, önuralmon, közéleti működésen alapuló, modern férfiesz­ményt nem tartották vele összeegyeztethetőnek. A Színházi Élet férfidivat-melléklete, az Ádám (1934–1938) beharangozója jó példája ennek. Egyfelől megbízható útmutatót ígért az olvasónak, másfelől pedig azt, hogy „nem lesz dandy, nem lesz zsúrfiú, nem lesz divatfi, nem lesz sofőrtípus sem, hanem férfi lesz a talpán. Akinek a gomblyuká­ban azért mindig ott lesz egy szál virág, mert nem tagadja, hogy tetszeni akar Évának”. Ádám elindul..., Színházi Élet, 1934/31. szám, 84. oldal (Arcanum Digitális Tudománytár)

A francia forradalom után Londont tekintették a férfidivat központjának, mintaként pedig az angol gentleman öltözködését, amely kitűnő szabást, minőségi szöveteket és visszafogott színeket jelentett. A másik, szintén a Brit-szigetekhez kötődő idol a dandy volt.

Dandy’s Toilette Dress’d, 1818 (Library of Trinity College Dublin)

E férfitípust, melyet a walesi herceg, a későbbi IV. György király jóbarátja, George Brummell (1778–1840) nevéhez kapcsolták, azonban szintén ellentmondásos megítélésben részesült a 19. század folya­mán. Egyrészt a kifinomult öltözködés mesterének és a szellem arisztokratájának, másrészt üresfejű szépfi­únak tartották. A hazai közbeszédben inkább negatív értelmezése terjedt el a reformkortól kezdve, olyan tulaj­donságokat kapcsolva hozzá, mint piperkőc, léha, öntelt, naplopó. Alakváltozataiként használták az uracs, ficsúr, gigerli kifejezéseket. A karikaturisták előszeretettel ábrá­zolták lehetetlen, kirívó gúnyában, ami ellentétben állt az igazi úriemberről vallott elvekkel, vagyis, hogy legyen diszkrét és komoly. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy az eszményekhez képest az egyéni gyakorlatok többféle tapasztalatot és identitást tükröznek. A modern közép- és felsőosztálybeli férfiöltözködés sokszínűbb és gaz­dagabb volt a valóságban, mint elsőre gondo­lnánk. Megjelenésüket írott és íratlan szabályok, szemé­lyes ízlés és ambíció együtt formálta. Ennélfogva nemcsak a dandy, hanem a hétköznapi, tehetős ember életéből sem hiányzott a ruhadarabok válogatása, próbálgatása, kiválasz­tása, mint ahogy Szép Ernő írja Ádámcsutka című regényé­ben:

Férfidivatüzletben, 1917 (Fortepan)

„Ti nők, ha eljönnétek velem a szabóhoz és néznétek ott velem az urakat, mikor válogatják a kék szövetet, meg a szürkét, meg a drappot, éppen úgy mint ti a Bécsi utcában, mikor a segéd leönti elétek egymásután azokat a végtelen végeket”.

Barabás Miklós: Nemzeti divatkép, az Életképek műmelléklete, 1846 (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A kabátból, mellényből, nadrágból álló öltöny, ha nem is látványosan, de fazonjában, részleteiben, színeiben a női divattal összhangban módosult az évtizedek során. Vannak persze állandó elemek, mint az 1890-es évek óta jelen levő vasalt él a szövetnadrágon, de érkeztek közben új szoká­sok, új ruhadarabok, új kiegészítők a régiek mellé vagy azok helyére. Sőt, az olyan alapdarab, mint a kalap esetén, egy­azon időben, számos fajta létezett a piacon. Ruhaválasztásnál ezért mindig figyelembe kellett venni az évszakot, a nap­szakot, az aktuális trendet és az alkalmat. Egy társasági gavallér gardróbjának össze­tételét érzékelteti Harsányi Zsolt Whisky szódával című bestsellerének az a jelenete, amelyben a szépreményű főhőst kiokítja barátja a szük­séges beszerzendők felől:

„Először is egysoros szmo­king, kemény inggel. Fehér szmoking is kellene alapjában véve, de félidényre már nem érdemes, az idén megleszünk anélkül is. […] Aztán kell frakk, divatos, szárnya három centiméter hosszú térdhajtás alatt. Aztán kell zsakett, hozzá csíkos nadrág és két mellény, fekete és galamb színű, az utóbbi háromszögletes tervezetben. Aztán kell egy sportruha kiránduláshoz, vidéki hétvégékre, satöbbi. Vadászruha nem kell, mert Tihamér közölte, hogy sohasem vadászott életében, és ezentúl sem szándékozik. De kell aztán hat rend ruha, általános használatra, három könnyebb, három nehezebb. Kell könnyű felöltő, valami jó Burberry-anyagból, kell egy sötétebb átmeneti kabát, a cégnek van egy remek matrózkék anyaga, és kell egy komoly télikabát. Kell egy gyűrhető, jó szal­makalap, dél-amerikai fonás. Kell szürke vagy barna utcai kalap, kell fekete puha, amely a kétsoroshoz hordható, kell cilinder. Kell azután két tucat ing, rávarrott gallérral, részint egyszínű, részint mintás puplinból és dèjalene-ből. Harisnya, zsebkendő. Kell világos ruhá­hoz való cipő, kell fekete, kell lakkcipő és kell eszkarpen [estélyre való könnyű, kivágott cipő]”.

A vékonypénzűek, ha nem is álmodhattak ilyen nagyvilági készletről, szintén nagy felhozatallal szembesülhettek a számukra megfizethetőbb áruházak ruhaosztályain.

Számolócédula, 20. század eleje (Magántulajdon)

Az úriember outfitjénél, a fekete és szürke párosán túl, játszottak még a fehérek, a kékek, a barnák, a zöldek árnyalatai. Emellett nem szabad elfeledkezni a csíkos és kockás minták különböző variánsairól, a halszálkától a pepitán át az Eszterházyig. A stíluskalauzok a nyakkendőnél és a zsebkendőnél engedélyeztek élénk színeket.

Számolócédula, 20. század eleje (Magántulajdon)

Ugyanakkor ezt is az adott korszak fogyasztása befolyásolta, mert a 19. század közepi divatmetszeteken lila, arany­sárga, kasmírmintás mellények tűntek fel, az 1890-es évektől pedig a színes ingek tet­tek szert nagy népszerűségre a vásárlók körében. Érdemes még röviden utalni a magyar nemzeti férfiviseletre, amely a hazai kulturális és politikai emancipációs törekvésekhez kapcsolódva a reformkorban, majd a kiegyezést megelőző évtizedben ihletett országos mozgalmat, illetve díszmagyarként élt tovább, ünnepélyes alkalmakhoz kötődően. Gazdag ékítményeivel, pompás anyagaival, szemet gyönyörködtető kiegészítőivel és színeivel tovább árnyalja a 19. századi európai férfiöltözetről alkotott képet. Arra figyelmeztet, hogy a férfias külső kialakítása idő és földrajzi hely szerint változott, amellett, hogy a társadalmi osztály és az életkor is aktívan közreműködött benne.

 Ady Endre mellénye (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Krúdy Gyula zsebtükre (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Mészáros Zsolt