Az erdélyi irodalom korszakos alakjának sokrétű könyvhagyatékáról, annak különlegességeiről és hátteréről Török Dalma muzeológus blogbejegyzését olvashatják.

Sütő András hagyatéka örökösei akaratából ajándékozás útján került a Petőfi Irodalmi Múzeumba 2016-ban. A könyvállomány legnagyobb része dedikált, de a kézjegyet nem tartalmazó kötetekkel is a romániai magyar könyvkiadásnak állományunkban még fellelhető (1950-es/60-as évekbeli) hiányait sikerült pótolni. A hagyaték megőrződési körülményeihez hozzátartozik, hogy Sütő András lakását érintette az 1970-es árvíz, melyben levelezésének és könyveinek egy része is végzetesen rongálódott. A megmaradt és múzeumi kezelésre átadott könyvanyag kb. 1200 kötetre rúg, és mind összetételében, mind pedig a dedikációk szövegei révén jól szemlélteti a Sütő által vitt irodalmi és kisebbségi értelmiségi szerepek komplex összefonódottságát, ugyanakkor sok információval járulhat hozzá a próza- és drámaíró kapcsolatrendszerének feltérképezéséhez, miközben kortörténeti adalékkal is bőven szolgál.

Sütö András Vita Zsigmonddal az útnak indító nagyenyedi kollégium udvarán (Forrás: PIM)

Ami a gyűjtemény tematikus összetételét illeti, megtalálható benne az erdélyi magyar irodalom összes számottevő alkotása, a korabeli pályakezdőket felvonultató Forrás-sorozat, számos Erdély történelmét (politika- és kultúrtörténetét) tárgyaló összefoglaló munka, dokumentálható vele használójuknak a nemzet- és nemzetiségkoncepciók iránti érdeklődése, az erdélyi kisebbségi közügyek melletti mindenkori elköteleződése, találni benne diaszpóra-történeti könyveket. A dedikációk tanúsága szerint Sütő nemcsak a kor alkotóival, hanem az erdélyi irodalom mértékadó anyaországi értelmezőivel (Czine Mihállyal, Pomogáts Bélával, Görömbei Andrással) is jó viszonyt ápolt. Ez feltehetően annak is köszönhető, hogy a témához való reflexív hozzáállása és elkötelezettsége erős lévén, megfelelően tudta orientálni őket, ezért alapoztak segítségére.

Az állomány fő tematikus csomópontjai tehát a régiótörténet (a székelység története, a román-magyar kapcsolatok alakulástörténete, a kisebbségi traumák – pl. a szárazajtai vérengzés – története), a közelmúltat (a szocializmus évtizedeit) feldolgozó legkorábbi kísérletek sokféle műfaja a politikai esszétől a riporton át a memoárig, s a legbőségesebben reprezentált publicisztikáig. Részét képezi egy kontingensnyi román nyelvű dedikált szépirodalom, a korszak befutott nagy öregjeitől (pl. Eugen Jebeleanu) Sütőnek a román Írószövetségben betöltött funkciójából adódó ismeretségein keresztül a politikai disszidensekig (Mircea Dinescu). A szépirodalmi részben – saját szűkebb pátriájának alkotói mellett – a többi határon túli régió irodalma is képviselve van, ideértve az emigrációs magyar irodalmat.

Mint egy emlékező beszélgetésben fogalmaz, gyermekkorának falusi közegében a könyvekkel való első találkozás egy csodavilággal való érintkezés erejével hatott rá (szórványmagyar környezetéből adódóan e csoda kiemelt vonatkozása a nem rontott nyelv tapasztalata). Miután a továbbtanulásra kiválasztottak közé került, első könyvtár-élménye a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium impozáns gyűjteménye lett. Alkotói profiljának alakulása szempontjából egyaránt fontos, hogy – a többi ösztöndíjashoz hasonlóan – már kiválasztásának szempontja is összekapcsolja a kultúrát (és ezen belül az irodalmat) a közösség szolgálatának parancsával; valamint az is, hogy ez az oktatási környezet rendszeres írás- és olvasásgyakorlatok révén tett természetessé számára egy, a befogadás/asszimilálás és az alkotás/megosztás műveleteit párhuzamosan működtető attitűdöt.

Hogy a kollégiumi időben használt olvasmányfüzet – értelmezésgyakorlatok – rutinját felnőttként is megőrizte, arról nem csupán a kéziratos hagyatékban található jegyzettömbök tanúskodnak, hanem a fedélbelsőn, előzéken olvasható, fél-, olykor egész oldalas bejegyzések is. A megjegyzetelt kötetek között van Németh László 1927 és 1943 közötti esszéinek gyűjteménye (Sorskérdések), az erdélyi magyarság két világháború közötti politikatörténetét tárgyaló munka éppúgy, mint Vaclav Hável politikai esszéi (A kiszolgáltatottak hatalma). A könyvre, mint gyűjtőszenvedély tárgyára irányuló igény nem élt benne, a maga vonatkozásában munkaeszközként kezelte. Ugyanakkor a közösségi megmaradás szempontjából szimbolikus jelentőségűnek – a kollektív tudás egyik megtestesítőjének – tekintette, s ez az erdélyi könyvtárak (úgy is, mint tárgyállományok) ádáz védelmezőjévé tette.

„A provincializmus egyebek között az arányérzék hiányát is jelenti. – írja 1958-as, Tűnődés magunk fölött című publicisztikájában – Másrészt pedig magának a provinciának – emberi problematikájának – a lebecsülését, menekülést a saját valóságunktól, hagyományainktól, történelmi emlékeinktől, nemzeti-nemzetiségi kérdéseinktől – a világtávlat nevében. […] Vissza – önmagunkhoz! Ez lenne hát az igazi lázadás a provincializmus ellen.”

Ez az „önmagunk”, amely szemléletét formálta, s amely saját írói hangjának, feladatának megtalálásához a kiinduló impulzusokat adta: a népi írók.

Választott csillagainak előbb szemléleti-esztétikai struktúrájával ismerkedett (tanulmányokat írt róluk, melyek tétje legalább fele részben az önmegértés kereteinek kidolgozása volt). Pályája későbbi szakaszán személyes kapcsolatba is került velük, s (amint azt dedikációszövegek jelzik) írói vállalására vonatkozóan visszaigazolást kapott. „Veres Péter például úgyszólván minden írásomra kicsi, zöld levelezőlapot küldött, sőt: hosszas levelekben is kifejtette a véleményét.” A PIM kézirattárában őrzött noteszek egyikében leírja a Németh Lászlóval történt 1970-es marosvásárhelyi találkozást, amikor a könyvtárában őrzött kötetpéldányok dedikációi keletkeztek. Illyés Gyula – akinek bekeretezett fotója marosvásárhelyi otthonának nappalijában függött – neki ajánlotta Lőtt lábú madár című versét, melyet hatvanadik születésnapjára autográf változatban is megkapott. Irodalomszemléletének értékpillérei természetesen leképződnek könyvtárában.

A marosvásárhelyi nappali részlete, Illyés Gyula fotójával (Forrás: PIM)

Sütő diákszerzőként kezdte a publikálást, s korán bekapcsolódott az erdélyi kulturális élet háború utáni újjászerveződésébe is, nyolcadikos gimnazista korában már a kolozsvári Világossághoz hívta későbbi mentora és atyai barátja, Balogh Edgár. A rendelkezésre álló dedikáció-anyagot az átfogott idősáv szempontjából tekintve látható, hogy a korai pályakezdés generációs értelemben is széles kapcsolati merítést tett lehetővé. A címzettnek a romániai irodalmi életben betöltött gyakorlati (lapszerkesztői) funkciói, formális (írószövetségi) tisztségei és szimbolikus pozíciója, nyitott szellemisége, másfelől magának a kisebbségi értelmiségi-olvasó közösségnek a méretei és zártsága egyaránt predesztináltak arra, hogy kiterjedt ismeretségi kört tudhasson magáénak. A dedikációk szerzői az életpálya perspektívájából az alábbi csoportokba rendezhetők:

• anyaországi példaképek, ihletők: Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter
• erdélyi tanítók, mentorok (az előtte járó erdélyi alkotógeneráció nagyjai): Jékely Zoltán, Horváth István, Balogh Edgár, Gáll Ernő, Méliusz József, Franyó Zoltán, Szemlér Ferenc
• szerkesztő-, alkotó- és bajtársak: Kemény János, Nagy Pál, Gálfalvi Zsolt, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Székely János, Lohinszky Loránd, Markó Béla, Kántor Lajos, Cseke Péter
• nyugati magyar szerzők: Thinsz Géza, Sulyok Vince, Méray Tibor, Györgyey Klára, Lökkös Antal
• román szerzők (alkotói tehetségét méltányló és intellaktuális szolidaritást kinyilvánító dedikációk

Az egyre sötétülő korabeli horizontokból következik, hogy a közösségi, képviseleti írószerepet – a kisebbségi létformáról adandó irodalmi tanúságtételt –választó alkotó az értelmiségi közeg számára mértékadó példaként funkcionál. A Sütőnek címzett nem formális dedikációk – és a többség ilyen – ezt az írói pozíciót jelenítik meg (bizonyos generációs/térségi hangsúlykülönbségekkel) és kanonizálják az ajánlás gesztusa révén is. Kirajzolódik bennük egy  szerepprofil, melyet a szerzők az őrláng, a [magyar megmaradás józan és határozott] védelmező[je]; a prés-viselő; a[z ébrenlétre intő, virrasztó, s az egész nemzetre is fényt vető] világítótorony, a[z egyetemes magyarság] lelkiismeret[e], a [szavak és javak] pásztor[a], az apostol fogalmaival írnak le. A felnövesztés retorikai gesztusának egyik érzékletes példája Czine Mihály dedikációszövege, mely fejedelmi párként aposztrofálja a címzettet és feleségét. A megbecsülés és méltánylás felhangjai mellett azt is észre kell venni, mekkora terhet ró ez a fajta kortársi viszonyulás nemcsak a személyre, akit megtisztel vele, hanem magára az irodalmi alkotásra is. Még akkor is így van ez, ha a felkenés gesztusához a dedikáló oldaláról szövetség-fogadalom kapcsolódik.

Sütö András otthonában Tarján Tamással beszélget (Forrás: PIM)

Cseke Péter és Kemény János a példa rá, hogy a dedikációk mennyisége nem egyenesen arányos a kapcsolat bensőségességével. A báró, akinek az erdélyi irodalom a Helikoni Közösség létrejöttét köszönheti, az 1970-es – 80-as években megélhetését, szellemi és emberi menedékét köszönhette az Igaz Szó című lap főszerkesztőjeként működő Sütő Andrásnak. A nyugati magyar írók ajánlásait egymás mellett olvasva az mutatkozik meg, hogy a (politikailag ellentétes) végeken, (de) kisebbségi, asszimilált helyzetben élőkben milyen erős a képviseleti írói szerep iránti affinitás. A kor lenyomata van abban, hogy a dedikációk szövege a közös élményekre utalás konkrétságától az allegorikus beszéd irányába tolódik el. Ez utóbbinak iskolapéldája Kányádi Sándor bejegyzése a Szürkület című kötetben: „Évának és Andrásnak, a védtelen vizeken egy padhoz láncoltak nyűgjével-nyomorúságával, a prédikátorok rendíthetetlen hitével és szeretetével küldi ezeket a fekete dallamokat Kányádi Sándor gályarab és az ő nagytiszteletű felesége Kolozsvár, 1978. novemberében.” A dedikációk által körvonalazott íróképhez hozzátartozik, hogy Sütő művek megjelenése fölött bábáskodik: Veress Dániel Mikes-kötetének nemcsak ihletője, de címadója is, s Jánosházy György is munkája (Rím és rivalda) keresztapjának nevezi.

Mindezek a példák jelzik, Sütő András irodalmi kapcsolatrendszerének a könyvdedikációk perspektívájából történő vizsgálata bővítheti az anyaországi befogadásnak az erdélyi magyar irodalmi életre vonatkozó ismereteit.

Török Dalma