Pályájának állandó kísérője az irodalom, különösen a kortárs. Sokrétű tevékenysége 2010-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban ért össze, ahol nemrégiben kinevezték a Médiatár főosztályvezetőjének. Benedek Annával beszélgettünk útkeresésről, hivatás(ok)ról és felmenőkről.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Kritikus, szerkesztő, tanár, muzeológus, nemzetközi referens, doktorandusz, főosztályvezető. Jó a sorrend? Hogyan indult a pályád?

Ilyesmi, igen. (mosolyog) Magyar–komparatisztika szakon tanultam Szegeden, majd rögtön egy rövid, de annál érdekesebb időszak következett az életemben. Frissen végzett egyetemistaként középiskolai tanári állást kaptam a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban. Ez egy kifejezetten jó tapasztalat volt, már csak azért is, mert huszonévesen a tőlem csupán néhány évvel fiatalabb diákok által napi szinten „megmérettettem”. Nagyon megszerettem őket és a tanítást is, azonban nem sokkal később saját gyermekeim lettek, és tíz évet gyesen töltöttem. Miközben otthon voltam, igyekeztem érdeklődésemhez, azaz a kortárs irodalomhoz kapcsolódó munkákba belefolyni: kritikákat, tudósításokat írtam, majd irodalmi portált szerkesztettem. Ehhez hozzátartozik egy aranyos történet is: 2000 környékén, a Litera e-mailben megkeresett egy szerkesztői állással. Mivel akkoriban még nem nézegettem napi szinten a fiókomat, sajnos csak két héttel később olvastam a levelet... Ma már jót nevetek rajta, hiszen szerencsére azért szerzőként is be tudtam illeszkedni ebbe a valamennyire már ismerős, baráti körbe. Néhány évvel később pedig teljesen váratlanul felhívott Balogh Endre, aki szerette volna rám bízni a prae.hu irodalmi rovatának szerkesztését. Tizenkét évig dolgoztam velük, izgalmas, gyakorlati kihívás volt. Közben viszont, ahogyan egyre nagyobbak lettek a gyerekek, el kellett döntenem, hol és milyen formában folytatom a munkát.

Ekkor került előtérbe a Petőfi Irodalmi Múzeum?

Tulajdonképpen igen, egy kis csavarral. Először még visszamentem tanítani a Kosztolányi gimnáziumba, majd egy barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Digitális Irodalmi Akadémiába (DIA) szerkesztőt keresnek. Őszintén szólva, ekkoriban még nem ismertem ezt a közeget, de foglalkoztatott a feladatkör, úgyhogy beadtam a pályázatomat. Ebben az esetben azonban én vártam sokáig a válaszra, olyannyira, hogy közben elkezdődött egy újabb tanév, ráadásul osztályfőnök is lettem. Még az év elején jártunk, amikor érkezett egy kedves e-mail Radics Pétertől, a DIA vezetőjétől, mondván, engem választottak a pozícióra. Nehéz, de valamiért egyértelmű döntés következett. 2010 őszén elbúcsúztam az osztályomtól, viszont kinyílt egy másik irodalmi út: betekintést nyerhettem a Petőfi Irodalmi Múzeum mindennapjaiba.

Hogyan vezetett ez az út a Médiatárba? 

A Digitális Irodalmi Akadémiánál ugyan szerkesztőként dolgoztam, de a programszervezés is foglalkoztatott, amire E. Csorba Csilla, akkori főigazgató is felfigyelt. Ő javasolta, hogy menjek át a Közönségkapcsolatok és Rendezvényszervezési Főosztályra. Visszatekintve, talán az Y-generáció sorozatom indította őt erre a döntésre, ami egy havonta jelentkező program, egyfajta olvasókör volt, melyben pedagógusok, szépírók és kritikusok cseréltek eszmét egy-egy kortárs vagy klasszikus kötetről, diákok társaságában.

Miközben már feladatkörömként folytattam a szervezési munkát, a DIA-s időszakomból továbbra is erősen foglalkoztatott egy gondolat. Nevezetesen, hogy milyen jó lenne, ha egy helyen elérhetővé válna a kortárs szerzőkhöz kapcsolódó összes információ, különösképpen a velük készült interjúk, hanganyagok. Engem a hang mindig elvarázsolt, egészen izgalmas dolognak éreztem. Az interjú műfaját pedig már korábbi munkáim kapcsán megszerettem: nemcsak rálátást kínál az író műveihez való viszonyára, egy-egy hosszabb beszélgetés alkalmával a kérdező és az alany között is kialakul egyfajta különleges hangulat. Úgy gondolom, a múzeumban valahogy mindannyiunk munkája összefonódik a másikéval, így előfordul, hogy valaki hosszabb utat tesz meg a céljáig. Ezért amikor a Médiatárban lehetőség nyílt arra, hogy kipróbáljam magam ezen a számomra egyre fontosabb területen is, éltem vele.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Milyen feladatokat kaptál kezdetben, és hogyan zajlik ma a tár munkája?

A nyugdíjba vonuló Nándory Nóra helyére kerültem, így az első feladataim az ő munkaköréből adódtak. A Médiatárnak van egy fizikailag létező gyűjteménye, ami kézzelfogható hordozókon, azaz orsókon, kazettákon elérhető, és van egy ma már kiterjedt digitalizált része is, Szabó Attila hangmesternek köszönhetően. Mivel utóbbi folyamat az érkezésemmel nagyjából egy időben kezdődött, így nagyrészt a digitalizált hanganyagok rendezésével foglalkoztam. Ez az élmény tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy milyen sokféle lehetőség rejlik egy ilyen gyűjteményben. Ha hallgatom valakinek a hangját, közelebb kerül maga az ember is hozzám. Tulajdonképpen itt váltam tanárból, szerkesztőből muzeológussá. Utóbbi szakmát ugyan külön nem tanultam, de az évek során elsajátíthattam, hiszen a Médiatár munkája a fizikai gyűjteménynek köszönhetően bizonyos szempontból a klasszikus muzeológiával függ össze. Emellett a beérkező hanganyagokat restauráljuk, szerkesztjük, elérhetővé tesszük más tárak, vagy a különböző kiállítások készítői számára. Illetve mi is készítünk új hanganyagokat, interjúkat a stúdióban. Ezek ugye inkább belső folyamatok, de folyamatosan dolgozunk azon, hogy minél láthatóbbá váljunk.

Egy pillanatra térjünk ki az egész pályádat végigkísérő irodalmi vonatkozás esetleges előzményére is. Gyermekkorodban a faladon függött egy különleges portré – talán nem árulok el nagy titkot, Benedek Elek volt a fotón. Befolyásolt téged valaha is a családi háttér?

Biztosan meghatározta az irodalmi érdeklődésemet, sőt az önképembe akaratlanul is beépült a felmenőim ismertsége. Azt azonban nem állítom, hogy álmomból felriadva is fel tudom sorolni az üknagyapám, vagy a dédnagypapám, Benedek Marcell műveit. Mivel az általános iskolában rengeteget kérdezgettek velük kapcsolatban, az egyetemen például már senkinek nem említettem a családi hátteremet, és azóta sem hangoztatom. A PIM Aranyhangok gyűjteménye kapcsán azonban volt egy igazán szép élményem: meghallgathattam dédnagypapám hangját, ami nyilván sokat jelentett. Ahogyan Benedek Elek révén a mesékhez való viszonyom is más talán. Azonban ugyanilyen mértékben hatással van rám az is, hogy édesapám, nagypapám, dédapám is fordított – főleg angol, amerikai és francia irodalmat –, így rengeteg szövegnél láthatom a nevüket. Emellett édesanyám szerepét is kiemelném, aki eredeti foglalkozása szerint régész, és nemcsak a munkája, a személyisége is fantasztikus. Vele sokszor viccelődünk azon, mennyire kiterjedt már a család. Az unokatestvéreimmel például nem is tudunk egykönnyen összegyűlni, inkább csak nagyobb csapatokban. A már említett Radics Péter szokta humorosan mondani, hogy nekem mindenki a rokonom. Valahogy így.

Mindent összevetve, a múlt és a jelen hangjai szépen összeértek a PIM Médiatárában, amelynek vezetését te vetted át Hegyi Katalin után. Távozásakor készítettél vele egy interjút, amiben elmesélte, pontosan olyan volt a tárral való közös munka számára, mint ahogyan előzetesen elképzelte.

Katiban megvan ez a nagyon ösztönös, jó fajta főnökség, amiből én rengeteget tanultam, és még szeretnék is a jövőben. Ő nemcsak hagyja, hogy az ember kibontakozzon, hanem ösztönöz is abba az irányba, ami felé menni, sőt olykor szerinte futni kell. Kifejezetten pedáns, abból a szempontból, hogy mindig tudta ki, mivel tölti az idejét – de közben azt is figyelte, hogy ő hogyan tudna segíteni minket a feladatainkban. Egyszóval komolyan vette az osztályát és a munkát is, miközben egy nagyon kellemes légkört teremtett számunkra. Esetemben például rögtön felismerte, mennyire érdekelnek az interjúk, így arra ösztönzött, hogy a gyűjteménynek e szegletében mélyedjek el, sőt, a doktorira is ő beszélt rá.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Melyik a legkedvesebb saját interjúélményed?

Elsőként inkább egy sűrű, de izgalmas folyamatot emelnék ki, az Arany 200 projektet, kétszáz, az évfordulóhoz kapcsolódó interjúval. Meghatározó még a Pomogáts Béla-anyag, amit Gáspár Gyurival közösen készíthettem, ő sajnos a tavalyi évben elhunyt. Ennél a beszélgetésnél ő volt a kezdeményező, engem később vont bele a folyamatba. Önállóan Krusovszky Dénessel interjúztam, akit személyesen ismerek és kedvelek. Valamint abszolút személyes kedvencemmel, Oravecz Imrével jelenleg is zajlanak a beszélgetések, vele Wirth Imre vette fel a kapcsolatot. Van abban valami különleges, amikor a Szajlán található otthona kertjében mesél neked egy számodra kiemelten fontos irodalmi személyiség. Ezért is szeretem az életútinterjúkat: nincs kifejezett határidő, időközben alakul, alakítjuk a beszélgetés ívét. Az is izgalmas persze, amikor egy már bekerült irodalmi hagyatékot egészít ki egy új hanganyag, mint legutóbb Tandori Dezső esetében. Ez mindig más megvilágítást, újabb értelmezést jelent.

Milyen érzés volt megtudni, hogy téged választottak ennek az izgalmas tárnak a vezetésére, és mennyiben más a főosztályvezető Benedek Anna?

Kati már régóta tervezte, hogy nyugdíjba megy, de aztán szerencsére mindig maradt és maradt. Először talán féltem a szereptől, de az ő példája nagyon erősen itt van előttem, és nem igazán változtatnék azon az irányvonalon, amit kiépített. A többiek is nagyon támogattak, sőt kifejezetten kértem őket, hogy jelezzék a problémákat, vagy ha esetleg aránytalanul osztom el a feladatokat. Kalla Zsuzsa gyűjteményi főigazgató-helyettes mondta kedvesen, hogy szerinte, akinek van már három gyereke, az valószínűleg ezt egy ilyen szerepben is tudja majd kamatoztatni. Hát, próbálom.

Eltekintve a megbízatás hosszától, hogyan látod a Médiatár jövőjét?

Rengeteg lehetőség és feladat van előttünk. A nemzetközi referens szereppel is összefügg például, hogy az itteni gyűjteményt több, akár külföldi helyhez is köthessük. A referensi munkakör lényege egyébként, hogy a különböző, külföldre látogató és utazó irodalmárokat koordináljam. Ezt a feladatomat nyilván megnehezítette a pandémia is, de a jövőben nagyon szeretném fellendíteni, és ennek mentén további kapcsolatokat kialakítani. Emellett fontos kérdés, hogy a már digitalizált állapotú felvételeket mire tudjuk felhasználni. Egy hangátírással, beszédfelismeréssel foglalkozó műegyetemi kutatócsoporttal már egyeztettünk annak kapcsán, hogyan válhatna a gyűjtemény még inkább kereshetővé és dolgozunk azon is, hogy megújuljon a Pimmédia felülete.

Fontosnak tartom, hogy egyre több mindent tudunk közzé- és elérhetővé tenni, hiszen manapság már rengeteg dolog működik önállóan az online térben. Gondoljunk csak a virtuális kiállításokra, amelyek legtöbbször médiaanyagokból állnak össze.

Jó érzés, hogy van arra igény, hogy az emberek elérjék ezeket az információkat. Mi pedig igyekszünk minél több, önálló projektbe is belevágni.

Demeter Anna