Petőfi Sándor vitathatatlanul a XIX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb költője, a különböző történelmi időszakokban azonban más-más képet közvetítettek róla a nyilvánosságban. Ha áttekintjük az 1950-es évek tankönyveit, újságcikkeit, tanulmányait, láthatjuk, hogy munkáinak egy erősen szelektált részét közölték, elemezték. A korabeli felfogás szerint Petőfi elsősorban forradalmár volt, aki az 1789-es francia forradalom irodalmát olvasta. Természetesen azokban a kemény években is voltak kutatók, akik a közfelfogásnál mélyebben látták át az életművet, cikkemben erre is igyekszem példát hozni.

(Forrás: PIM Könyvtár)

Rendkívül fontos számba vennünk a szövegkiadásokat, hiszen egy ilyen munka a kiadó és a sajtó alá rendező véleményét mutatja meg arról, akinek a műveit kiadja. Érdekes jelenség például, hogy a Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége és a Partizánbarátok Szövetsége 1948-ban kiadta Petőfi Sándor Az apostol című elbeszélő költeményét, mégpedig a szerzői autográf felhasználásával. Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Petőfinek ez a munkája saját szorongásait fogalmazza meg forradalmi szerepvállalásával kapcsolatban.

(Forrás: PIM Könyvtár)

Sajnos a vizsgált időszakban főképpen nem ilyen szövegkiadásokkal találkozhatunk. Elsőként vegyük szemügyre Barabás Tibor válogatásában a Franklin Könyvkiadónál évszám nélkül (az előszóból megtudjuk, hogy 1949-ben) megjelent Petőfi Sándor Forradalmi versek című könyvecskét. A szerkesztő előszavához Rákosi Mátyás mottóját választotta: „A népi demokrácia nemcsak örököse, de továbbfolytatása és befejezése mindannak, amit 48 hősei, Kossuth, Petőfi, Táncsics célul tűztek ki.” Barabás Tibor bevezetőjének az utolsó bekezdését idézem: „Történelmi elégtételünk, hogy Petőfi vértanúhalálának századik évfordulóján, újra a haladás, a szabadság – Szovjetunió vezette – táborában áll, küzd és alkot a magyar.” Aligha valószínűsíthető, hogy Petőfi politikai nézeteinek a Szovjetunió tábora felelt volna meg. A tájékozódás miatt érdemes górcső alá venni a kötet tartalmát, hogy érzékelhessük a szerkesztő válogatásának tendenciáit Petőfi nyolcszázhatvan-valahány verséből:

A tartalomjegyzékben szereplő címek végén a mondatfajták típusa jelöletlen maradt, ezért szerepelnek az írásjelek szögletes zárójelben. A versek sorrendje nem egészen egyezik a későbbi kritikai kiadásokban használt sorrenddel, mivel a sajtó alá rendező még nem vehette kezébe a Petőfi Összes Művei III. kötetét, mert az csak 1951-ben jelent meg. Ezért a Jött a halál címűt gondolta a költő legkésőbbi alkotásának. Azóta kiderült, hogy a Szörnyű idő Petőfi Sándor utolsó verse.

Most egy olyan irodalomtörténész cikkeit és könyveit vizsgáljuk meg, aki az ötvenes években, 1956-ban és a börtönből való szabadulása után is foglalkozott a nagy költő és forradalmár életével, pályájával. Fekete Sándor 1950-ben jelentette meg A márciusi fiatalok című munkáját, amit Horváth János, Petőfi első monográfusa túlzott forradalmisága miatt bírált.

(Forrás: PIM Könyvtár)

1951 és 1956 között nem annyira Petőfi esztétikájával, mint inkább napi politikával foglalkozott. Fekete saját maga írja Petőfi forradalma című könyvének őszinte előszavában: „Petőfiről, 1848-ról írhattam, amikor csak kedvem tartotta”.

A fiatal irodalomtörténész 1956-ban a forradalmárok mellé állt, amit a kormány börtönnel és munkanélküliséggel büntetett. A börtönben töltött ideje során jobban megismerte Petőfi költészetét, mint korábban, és meglátta a forradalmár költő életművében megtalálható bizonytalanságokat, kétségeket is. Ezt a következőképpen fogalmazza meg 1998-ban:

„Ismét végiggondolva a költő életét és életművét, rá kellett jönnöm, hogy ebben az olykor szimpla nyárspolgárnak ábrázolt, vagy egysíkú, örökké lelkes forradalmárnak kikiáltott ifjú lázadóban mennyi szorongás, félelem, reáliákból táplálkozó üldöztetési komplexus feszült, s mennyi eszmei kétely halmozódott fel benne, s hogy a »beteges« válságkorszaknak minősített Felhők-periódus egyáltalán nem kivételes mozzanat fejlődésében.”

(Forrás: PIM DIA)

 Az MTA Irodalomtudományi Intézetének nyitottságát dicséri, hogy ez a börtönviselt, 56-os kutató ismét visszakerülhetett a tudományos vérkeringésbe és folytathatta Petőfi-tanulmányait.

Mindenképpen érdemes megemlíteni az 1956-os forradalom idején átalakult Petőfi Párt tevékenységét és résztvevőit, melyről a Valóság 1956. novemberi számában olvashatunk. A lap mottója: A néppel tűzön-vízen át, azaz egy Petőfi-idézet, s a cikket egy Szántó nevű újságíró jegyzi. A rövid írás legfontosabb része a következő: „A Nemzeti Parasztpárt megváltoztatta nevét, mától fogva Petőfi Párt néven kívánja szolgálni a magyarság és parasztság ügyét. – Míg a szovjet kormány csapatait Magyarország egész területéről ki nem vonja, a kormányban nem vállalunk képviseletet.”

Veres Péter, ismeretlen felvétele, 1956. július 1. (Forrás: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A párt élére nem választottak elnököt, hanem az irányítást egy szellemi, irányító testületre ruházták. Az irányító testület tagjai között találjuk Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Veres Péter nevét is, tehát a korszak legkiválóbb írói csatlakoztak ehhez a szocialista rendszer ellenében munkálkodó párthoz. 1956 után jó időre el is tiltották műveiket a megjelenéstől.

Az 1950-es Szabad Nép január 11-i számában egy nagyon érdekes cikket olvashatunk az akkor az Operaházban bemutatott János vitéz című operaelőadás kapcsán. A cikk szerzője sajnos csak monogrammal jelzi nevét: I. J. Az említett cikkíró visszautal egy 46 évvel korábbi előadásra, mely ugyancsak a János vitéz volt. Akkor ezt a darabot háromszázszor játszották el. Mi volt ennek az oka? – kérdi a szerző. Röviden idézve a cikkből: ”a népi téma, és az egészséges zene”. A szöveget Bakonyi Károly dolgozta át, a dalszövegeket Heltai Jenő írta, a zeneszerzője Kacsóh Pongrác. „Petőfi költészetének merész szárnyalását” a századelő „burzsoá” szemléletéhez és „kispolgári világához idomították.” Az előzmények után, amikkel kicsit igazságtalan volt az újságíró, rátér a kortársi bemutatóra: „Az Operaház a Városi Színház újjáépített színpadán a János vitéz felújításával kezdte meg vendégjátékát. Ez a felújítás ezúttal szó szerint értendő, mert a daljáték szövegét is, zenéjét is felfrissítették, hogy a mai kor igényével szóljon a ma közönségéhez. A szövegkönyvet Karinthy Ferenc dolgozta át, s tisztította meg a Petőfire ráaggatott cikornyától, sallangoktól, a műmagyarkodástól, az érzelgősségtől.” Zenéjét az Operaház karnagya, Kenessey Jenő modernizálta, így átalakult Kacsóh Pongrác munkája.

 (Forrás: Digitális Tudománytár)

Különösen érdekes volt számomra a napilap 1956. márc. 15-i Örök március című cikke. Meglepő, hogy a hosszú felvezetésben nem Petőfi szerepével foglalkozik a cikk írója, hanem a (vérnélküli) forradalom kultuszával:

„Március 15, amely a magyar történelemben már mindörökké a »bilincsoldó tavasz« jelképe, újra ránk köszöntött. Ez a nap a kegyeletes és erőt adó megemlékezés napja, s a nemzeti büszkeségé: annak a forradalomnak, annak a nagy nemzeti szabadságküzdelemnek születésnapját köszöntjük március tizenötödikében, amely százegynéhány évvel ezelőtt egész Európa szabadságharcos népeinek reménysége volt.” Az utolsó fordulat arra utal, hogy nem Magyarországon tört ki 1848-ban a forradalom először, tudjuk, hogy Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban előbb megtörtént ez a negyvennyolcas politikai esemény, ugyanakkor nálunk bukott el utoljára. A következő bekezdésben az ismétlés retorikai eszköze erősíti fel a bizakodást:

„S reménysége a megtiport magyar népnek, amellyel csaknem száz éven keresztül igyekeztek elfelejtetni március 15-e igazi értelmét. De március tizenötödikén a nemzet legjobbjai mindig azzal a rendíthetetlen hittel emlékezhettek meg 1848-ról, hogy március 15-e eszméjén sem a terror, sem a hazug tömjénezés nem fog, nincs erő, amely kiölhetné a népből a jogaiért és a szabadságáért harcoló nemzet igazságát.”

(Forrás: Digitális Tudománytár)

Feltehetően annak köszönhetően, hogy a Nemzeti Parasztpárt az 1956-os forradalom idején átalakult Petőfi Párttá, a Népszabadság 1957. január 1-i számában, ami lényegében egy rendkívül hosszú (24 oldalas) szám volt, egyetlen szó sem esik Petőfi Sándor születési évfordulójáról. A korábbi számokban is feltűnően huzamos ideig csak híres világirodalmi szerzőktől hoznak le műveket. Az említett szám első oldalán kizárólag magyar festők által alkotott képekkel emlékeznek meg a költő születéséről. Egyetlen költeménye sem került bele ebbe a számba. Petőfi neve egyébként még egyszer előfordul ebben a számban, egy Heinrich Heinéről szóló cikk bevezetőjében.

A vidéki napilapok kevésbé voltak tisztában az 1956-os forradalmárok Petőfi-kultuszával és azzal, hogy ez mennyire zavarta a Népszabadság szerkesztőit. A Fejér Megyei Hírlap 1957. március 16-i száma közli Cseterki Lajos ünnepi beszédét, és kiemeli annak egyes részleteit. A cikk címe is a politikus szövege: „1848 örökségét nem engedhetjük elárulni, meghamisítani”, az alcím pedig: "Díszünnepség a Városi Színházban nemzeti ünnepünk alkalmából". A cikk leadjében nem úgy, mint a Népszabadság előbb említett számában, idézik Petőfit: „Pirosló arccal és piros zászlókkal, a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság”.

Ugyancsak a szerkesztő emelte ki Cseterki beszédéből a következő részt: „A népszabadság, a nemzeti függetlenség lobogóját Kossuth és Petőfi szellemében a magyar munkásosztály, s annak leghűségesebb fiai, a kommunisták emelték magasra.” Itt tehát „átvették” az 1956-os forradalmároktól a Petőfi-kultuszt. Elítélő megjegyzést tesznek a szóban forgó írásban az 1956-os forradalom támogatóiról.

A beszéd utáni műsorban itt, vidéken adtak elő Petőfi-verseket, a Respublicát, az Egy gondolat bánt engemet… címűt, és Leonyid Pervomajszkij Petőfi Sándorhoz című darabját Radó György fordításában. Az ukrán szovjet irodalom képviselői közül a legjobban Leonyid Pervomajszkij nevét ismerjük. Tőle jelent meg magyarul a háború végén az első szovjet vers (Petőfi Sándorhoz, 1945 január 29-én az egyik debreceni újságban) és az első magyar nyelvű szovjet verseskötet (Budapesti levél, 1945). Zalka Máté ösztönzésére fordította nagy költőnket és adta ki 1938-ban az első ukrán nyelvű Petőfi-kötetet.

Az 1950-es években Petőfi alakja politikai elkötelezettségtől függetlenül érdekelhette az olvasókat, éppen ezért a korabeli propaganda szívesen használta föl Petőfi egykori kijelentéseit, cikkeit aktuális politikai kérdések alátámasztására.

 Ratzky Rita