A párizsi Magyar Műhely folyóirat szerkesztőségi levelezése a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárát gazdagítja. A lap alapító szerkesztői, Nagy Pál, Papp Tibor és a hetvenes években hozzájuk csatlakozó Bujdosó Alpár közgyűjteményünkben helyezték el hatalmas és impozáns levelezésüket, számos hagyományos formájú és vizuális költeményükkel együtt. 2018-ban pedig Parancs János költő hagyatéka is az irodalmi múzeumba került. A PIM kiemelkedő jelentőségű emigrációs irodalmi gyűjteményében ez a korpusz elsőrangúan reprezentálja az avantgárd művészeti törekvések képviselőinek szerkesztői gyakorlatát, irodalom- és művészetelméleti tájékozottságát, ezáltal jól nyomon követhető a folyóirat története, valamint a köréje csoportosuló alkotók baráti kapcsolatai és szembenállásai.

Parancs János és Nagy Pál az olasz dolomitokban, 1959. októberében. (Forrás: PIM)

Parancs János is az alapító szerkesztők egyike, a Sorbonne-on francia nyelvet és irodalmat, valamint matematikát hallgatott. Hazatérését követően Nagy Pállal évtizedeken keresztül tartó, intenzív levelezést folytatott (162 db Nagy Pálnak írott levél maradt fenn), amely alaposan dokumentálja kettejük egyre inkább eltérő élethelyzetét, a véleménykülönbségeket, a környezet befolyásoló hatalmát, ugyanakkor barátságukat is, ami mindezek ellenére megmaradt, egészen Parancs János 1999-ben bekövetkezett haláláig. 

Ennek a barátságnak Nagy Pál külön fejezetet szentel (Parancs János hazatérése) Journal in-time című, háromkötetes önéletrajzi visszaemlékezésében. 

„Parancs hazamenetele felborította a szerkesztőség egyensúlyát. A két legkitartóbb, legkoncepciózusabb szerkesztő, Papp Tibor között és köztem kezdettől fogva ő volt a mérleg nyelve.” 

Erről így vall Nagy Pál öt hónappal később, 1965. febr. 22-én barátjának írott levelében: 

„Eltelt néhány hónap hazameneteled óta, körülbelül látjuk, milyen hatással volt a lapra, s személy szerint ránk. Ami a lapot illeti, hazameneteled, egyáltalán: kiválásod katasztrofális volt. Hárman csináltuk a lapot. Hárman határoztunk a legfontosabb ügyekben. Hárman vallottuk életcélunknak az irodalom valamikénti művelését. Hárman bármi árat hajlandók voltunk megfizetni. Három lábon már a szék is megáll. Most ketten vagyunk Tiborral. […] A lapon mindez így nem látszik meg, annyira már egyenesben vannak a dolgok, hogy magától még gurul az egész, de idegileg teljesen kivagyunk”.

Nagy Pál levele Parancs Jánosnak, 1965. február 22. (Forrás: PIM)

A Belügyminisztérium III/III-as ügyosztályának „érdeklődését” személye és tevékenysége iránt Parancs sem kerülhette el:

„Nemcsak szállítóvállalattal hazaküldött csomagjait, könyveit vetették alá tüzetes vizsgálatnak […], hanem őt magát is. A politikai rendőrség zaklatta, gyakran behívták őt, arra akarták rávenni, hogy adja oda (szerezze meg) a Magyar Műhely előfizetőinek névsorát. Később kerek perec megmondták neki, hogy a nyugati út ára: a névsor. De Parancs inkább otthon maradt.” 

Parancs János két évnyi műszaki rajzolói kényszerpálya után a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában kapott muzeológusi állást, itt dolgozott 1966-tól ’74-ig, majd a Magvető Könyvkiadónál szerkesztőként 1975-től egészen 1992-ig. 1997-es – betegsége miatt történt – nyugdíjba vonulásáig az Új Ember katolikus hetilap főmunkatársaként publikált. Kormos István, akivel még Párizsban ismerkedtek meg, Budapesten is hű barátja maradt. 

Parancs rendhagyó, versbe szedett önéletrajzi visszaemlékezését hívom segítségül az ő huszonéves kori létállapotának megidézésére: 

Parancs János ekképp számolt be két egykori szerkesztőtársának az irodalmi múzeumban folyó munkájáról:

„Március elsejétől a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozom. Teljesen véletlenül kerültem ide, akkor, amikor nem is számítottam már arra, hogy jobb helyre kerülök. Annyit jártam tavaly a minisztériumban eredménytelenül, hogy untam már; de úgy látszik mégis sikerült. […] Kéziratokat rendezek, leltározok, s később – gondolom – kiállítások rendezésénél is segédkezni fogok. A munkamegosztás elég jó: délelőtt kézirat-rendezés, délután pedig valami tudományos munka: kiállítás rendezés, valami kutatás, cikk-írás, stb.”

Parancsot hazamenetele után először a folyóirat által szervezett nemzetközi költészeti találkozóra, az Atelier I-re engedték ki, 1967 februárjában.
Később két-három évente kijutott Franciaországba, több alkalommal részt vett a Magyar Műhely Találkozókon, valamint Nagy Pál szintén meglátogatta őt budapesti tartózkodásai idején. 

Négy évvel hazatérése után Parancs igen borúlátóan ítéli meg az értelmiségi létmód hazai lehetőségeit, az egykori közös lapszerkesztést pedig ideális állapotként jellemzi: 

„Idehaza az emberek többsége – csak az értelmesebbekről lenne szó – vagy idegbeteg, vagy meghülyítette a pénz és a pozíció, vagy – és ez is gyakori – a feleség. Néha az az érzésem, hogy ebből a szempontból nézve, Párizsban paradicsomi ártatlanságban éltünk (s mégis milyen pocsékul éreztem magamat), és néhányan igazi barátságban éltünk. Nem tudom, hogyan éltek most, de nekem meggyőződésem, hogy kevés emberrel fogom már úgy megértetni, megérteni magamat, mint veletek. No, de nem folytatom a szerelmi vallomást.”

Parancs János a címben kiemelt, 1969. szeptember 17-én írott levelében világosan megfogalmazza költői ars poeticáját, s azt, szerinte mi is az irodalom tétje. 

Ezúttal Parancs szemszögéből szeretném felvillantani ezt a művészetelméleti vitát. Az alapkérdések tisztázását tartja a legfontosabbnak: vagyis azt, hogy az írók, költők miről, hogyan és miért írnak, amit kiegészít a célcsoportra vonatkozó kérdéssel, vagyis kinek írnak. 

„Indirekt módon úgyis választ ad minden író erre a három kérdésre, mert megkerülni nem lehet őket, jobb hát ha tudatosan szembenézünk velük. […] A három alapkérdés egyformán lényeges, mégis – érzésem és véleményem szerint – titeket a »hogyan?«, engemet meg a »miről?« és a »miért?« foglalkoztat inkább. Azt hiszem, jelenleg itt térnek el az elképzeléseink, rögtön az alapoknál. Számomra semmi nem változott; Párizsban is a »miről?« és a »miért?« érdekelt, s akkor úgy tűnt, titeket is. […] az irodalom engemet csak másodsorban érdekel, fontosabb számomra a megváltás, a már-már metafizikai üdvözülés (franciául pontosabb, tágabb értelmű szóval: le salut), vagyis az életem. Persze ettől még írhatok rossz verseket és ti jókat; de megfordítva is lehet. Ez a kiindulás.”

Parancs János levele Nagy Pálnak, 1969. szept. 17 (Forrás: PIM)

Ezen a ponton megjelenik egy esztétikán kívüli, általa metafizikainak, de nevezhetjük létfilozófiai, teológiai vagy spirituális kategóriának is, amely minden vallás és hitrendszer központi kérdésköre, a kereszténységnek is egyik alapelve. Ezáltal a szépirodalmi alkotást magasabb dimenzióba helyezi, itt már nem „a szép, ami érdek nélkül tetszik” kanti tételénél járunk, hanem az emberi megváltás lehetőségét latolgatja. 

A 20. században pedig megfigyelhető az esztétikum egyfajta valláspótlékként, a spirituális jóllét biztosítékaként való felfogása, párhuzamosan a tradicionális vallások, az egyházak és a hitélet jelentős meggyengülésével. 

A művészet, ezen belül az irodalom mindig is kapcsolatban volt a transzcendenciával, az ember lelki és érzelmi életével, a modern korban pedig még inkább felértékelődött ez a szerepe. Ahogy a természettudományos világkép bizonyos kérdésekre, jelenségekre nem képes megnyugtató, illetve egzakt válaszokat adni, úgy az embernek az ebbe a világképbe nem illeszthető aspektusa a művészet, az esztétika szférájában tud leginkább megnyilvánulni, kifejezésre jutni.

Mikes Kelemen Kör összejövetele (Vaeshartel), Hollandia, 1963. szeptember. Parancs János, Nagy Pál, Márton László, Szakál Imre, Papp Tibor (Forrás: PIM)

Parancs felhívja a figyelmet a műhelyesek francia kultúrába való beágyazottságára, s arra, hogy ezt a körülményt mint interpretációs korlátot, meghatározottságot tudatosítsák magukban. 

A hermeneutikai irodalomelméleti irányzat egyik nagy felfedezése az értelmezési horizont jelentőségének hangsúlyozása, amely alapvetően alakítja a befogadás attitűdjét. 

„Mit írnál, ha Amerikában, Nyugat-Németországban, Angliában élnél? Tudniillik ott is rendkívül értelmes – és mástermészetű – dolgokat írnak. Gondolj csak az amerikai prózára például. Szóval, nem hiszem hogy egyetlen megváltó út lehetséges, mert azt sem hiszem, hogy kizárólag a franciák vagy kizárólag a strukturalisták írnak érvényes dolgokat. Lehetséges, hogy megneheztelsz érte, de valamit még mondanom kell: mindent, ami nem francia irodalom, francia szűrőn át láttok, francia szemszögből, s ez félrevezető. Mi is szűrőn át látunk mindent, de legalább tisztában vagyunk azzal, hogy szűrőn át látjuk.”

Azzal sem ért egyet, hogy a hazai irodalom nincs szinkronban a kortárs világirodalmi áramlatokkal, valamint túlhajtottnak érzi a formai újítások és az experimentalizmus jelentőségének hangsúlyozását irodalmi megközelítésükben. 

„Ami pedig a modernséget és a kísérletezést illeti – mégse tudom abbahagyni itt az elvi vitát –, nem tartom annyira fontosnak, mint ti. Lehet hogy tévedek és teljesen hamis nyomon járok, de véleményem szerint a filozófiai megalapozás, a gondolati-tartalmi megújulás nélkül nem sokat ér az egész. Mert nézd csak, Pilinszky mi újat hozott formailag? – szinte semmit. És Nemes-Nagy? Weöres Sanyika is csak látszólag hozott; hiszen mindent csinál: a legklasszikusabb formákat a dadaizmussal, lettrizmussal keveri. Viszont mindegyiknél fölfedezhető, hogy a filozófiai mondandóra, a pontosságra ügyelnek, vagyis, ha forma-bontásra vállalkoznak is, belülről kezdik el, a gondolat, a tartalom felől.”

A 20. század második felének legjobb magyar költőit emeli ki, s számomra érvelése azt bizonyítja, hogy egy-egy irodalmi alkotás remekmű voltát mi sem mutatja meg ékesebben, mint az, hogy számos különböző értelmezési nézőpontból és elemzési módszerrel lehet hozzájuk közelíteni, nem csupán bizonyos befogadási módok számára nyitottak. Mind a megformáltság, mind a téma tekintetében hagyományőrző és újító tendenciák egyaránt megfigyelhetők bennük. A tartalom és a forma elsődlegességének vitáját nem kívánom eldönteni, úgy vélem, a kettő visszahat egymásra, együtt jár, egymásból következik.

Ez József Attila-kézirat a Parancs János-levél utolsó, 53. lábjegyzetéhez kapcsolódik. József Attila francia nyelvű versét Parancs János publikálta, a Petite Jeanette – Kicsi Jeanette című fogalmazványra egy József Jolánnak 1927-ben írott levél szövegében talált rá. (Forrás: PIM)

Nagy Pál válaszlevele eddig nem került elő sem a tőle, sem a Papp Tibortól, sem a Bujdosó Alpártól származó gyűjteményi egységből, sem Parancs János hagyatékából, azonban egyéb nyilatkozataiból és könyveiből megismerhető az ő irodalomszemlélete is. 

Nagy Pál az avantgárdról vallott nézeteit legvilágosabban egy pozsonyi konferencián fejtette ki 1998-ban. Az Avantgárdról avantgárdra című előadásában, amit a Neoavantgárd a magyar irodalomban, a hatvanas évektől napjainkig című tanácskozáson adott elő, kifejti „különvéleményét” a neoavantgárd fogalom használatával kapcsolatban: „abszurd és használhatatlan a neoavantgárd terminus, amelyet egyébként Szabolcsi Miklós ültetett át a magyar irodalomkritikába és irodalomtörténet-írásba az olasz marxista irodalomkritikából.” A Magyar Műhely avantgárd értelmezése a következő: „minden kornak megvannak a maga modernjei (és konzervatívjai); megvannak modernizmusának avantgárd és radikális avantgárd irányzatai, alkotói. […] Az avantgárd […] elsősorban alkotói-művészi magatartás, hozzáállás. A »neoavantgárd« szóösszetételben eleve ott lappang a pejoratív konnotáció: az ismétlés, az utánérzés, a redundancia neo által jelzett esete”. Itt jól érzékelhető a műhelyeseknek az irodalomkutatóktól és művészettörténészektől eltérő előfeltevése, interpretációjukban az avantgárd nem stílusirányzat, még kevésbé irodalom- vagy művészettörténeti korszak, sokkal inkább attitűdöt és szemléletmódot jelent. Tulajdonképpen ő sem csupán a formáról beszél, hanem egyfajta hozzáállásról a világgal és annak dolgaival kapcsolatban.

A Compagnie Française d’Impression nyomdában, 1970-es évek. Papp Tibor és Nagy Pál. Itt dolgoztak félállásban, kétheti beosztással, itt szedték ki a Magyar Műhely számait is. (Forrás: PIM)

A különböző nézőpontok, a másféle fontossági sorrend ellenére a barátság mégis meg tudott maradni. 

Ennek érzékeltetésére álljon itt egy idézet Parancs János egy évvel később, Nagy Pálnak és francia feleségének, Emilienne Deschamps-nak szóló leveléből. Az ebben említett kéziratok a Magyar Műhely szerkesztőségétől szerzeményezett első gyűjteményi egységet (147 tétel analektát) jelentik, amit Parancs János párizsi útja alkalmával kapott az irodalmi múzeum. „S még valami: megérkeztek a kéziratok is. Épp ma hoztam át a Kulturális Kapcsolatok Intézetétől a múzeumba. Valószínűleg küldünk köszönő levelet is, és ha kell – biztosan kell, tehát elkészítettem – a tartalomjegyzéket is küldjük. S mi van még? Sajnálom hogy nem éltek itt vagy hogy én nem tudok ott élni, mert hát végülis egészen jól ki tudunk jönni egymással a nézeteltérések ellenére is.”

Sulyok Bernadett