Az Új vizeken... Írók és művészek Székely Aladár műtermében kiállításhoz kapcsolódó katalógus az életmű legfontosabb fragmentumait tárgyalja. A kötetről E. Csorba Csillával, a kiállítás kurátorával és a kötet szerzőjével beszélgettünk. 

Fotó: Birtalan Zsolt/PIM

Hogyan született meg ez a kötet? 

Az Új vizeken című kiállítás kísérő kiadványa ez a mostani katalógus, ami új szempontok szerint vizsgálja az életművet, és képet fest a korabeli fotográfia szerepéről is. 

Először egy kisebb méretű, puha fedeles kiadványban gondolkodtam, de a könyv tervezője, Fákó Árpád meggyőzött arról, hogy Székely Aladár születésének 150.évfordulója remek alkalom arra, hogy reprezentatívabb módon mutassuk be a fotográfus munkásságát. Így a képek most teljes oldalas nagyításokban, színhelyesen tárulnak az olvasó elé, ezáltal az oktatásban is kiválóan lehet őket használni.  

Fákó Árpád a nyolcvanas évek elején a PIM fotósaként dolgozott, az 1981-es Gépképírások című kiállítás alkalmával (amelyen számos Székely Aladár-portré szerepelt) több reprót is készített, amelyek otthonának különböző pontjain ma is fel-feltűnnek. A vele való együttes munka tehát egy időutazás is volt, a Székely Aladár-tiszteletünk összekapcsol bennünket.

A fotók nagy méretű, pontos és részletgazdag megmutatása albumszerűvé teszi ezt a kötetet, így Székely Aladár Írók és művészek című kiadványa folytatásaként is értelmezhető. 

Célom volt, hogy mind a kiállítás, mind a mostani kötet folytassa a Székely Aladár által megkezdett utat. Székely 1915 karácsonyára jelentette meg az Írók és művészek I. sorozatát, ő maga is tervezte a folytatást, de az nem készülhetett el. Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha elkészül a II. sorozat, azaz mi állítjuk össze a második kötet anyagát. A jelen képválogatás és maga a szöveg is ennél szélesebb merítést ad. 

2003-ban már írtál egy monográfiát Székely Aladár életművéről, amely a Vince Kiadó gondozásában jelent meg. Hogyan kapcsolódik ez a kiadvány a korábbi kötethez? 

A monográfia részletesebb volt, a mostani kiadványnál nem volt cél, hogy teljes képet adjak, inkább az életmű legérdekesebb fragmentumaira koncentráltam. Nem szerettem volna semmi olyat újra megírni, amit már a korábbi kötetben publikáltam: inkább az újdonságokra és érdekességekre koncentráltam. 

Ez a katalógus hangsúlyosabban foglalkozik Székely családi, baráti kapcsolatainak bemutatásával. Láttatni engedi feleségét, aki a családanyai szerepen túl részt vett a műterem vezetésében és fotózott is. Fiát, Lászlót kisgyermek korától. A családi szál mellett  előkerül Székely Adyhoz fűződő barátsága, Móriczcal való kapcsolata vagy más művészekhez fűződő közvetlen viszonya is. 

Móricz Zsigmond és felesége, Janka 1908 után, matt albumin (Forrás: PIM)

Az általad kiemelt fragmentumok közül az első a hagyatéknak a tárgyalása. Mit kell tudnunk erről az anyagról? 

A Székely Aladár-hagyaték 1977-ben, majd 1985-ben vásárlás útján került a PIM-be. Mivel ez az anyag szerencsésen egyben maradt, így sok aspektusból meg lehet vizsgálni. A katalógusban sorra veszem, hogy mi található a hagyatékban, és egyáltalán, hogy miből tevődik össze egy fotós hagyatéka. Azt gondolom, kevés szó esett eddig a negatívokról, valamint arról, hogy a századeleji műtermi fotózási mechanizmus hogyan nézett ki, mennyi időt vett igénybe egy kép elkészítése. 2003-ban, amikor megjelent a monográfia, nem éreztem szükségét, hogy a megváltozott képalkotási gyakorlatról beszéljünk. Ma azonban már olyan nagy a távolság a 20. század eleji fotografálási eljárások és a kortárs fényképkészítés között, hogy érdemes szólni e magas szintű tudást igénylő kézműves technika fázisairól, idejéről is. 

1977-ben a te feladatod volt a hagyaték feldolgozása. Mi volt az első benyomásod erről az anyagról? 

1977-ben ünnepeltük Ady születésének 100. évfordulóját, így a beérkező Székely Aladár-hagyatékot – különös tekintettel az Adyhoz kapcsolódó részét – viszonylag gyorsan kellett feldolgozni. Nekem jutott ez a szép feladat. Korábban nem gondoltam arra, hogy fotótörténettel foglalkozzam, de az a tény, hogy egyből egy ilyen nagy formátumú személyiséggel, művésszel sikerült találkozni, meghatározta a további érdeklődésemet is.  

A sok fotó láttán a kezdetektől érdekelt, hogy Ady Székely Aladárral közösen hogy építi fel a Költő imázsát. Székely Aladár fotói jóval eszköztelenebbek, mint a mai celebképek, nincsenek benne hókuszpókuszok, és mégis kidolgozottságukkal, egyszerűségükkel erősen hatnak ránk. Megindító volt számomra, amikor a kezembe foghattam azokat az üveglemezeket, amelyeket Székely Aladár is érintett, s amelyek „látták” Adyt, Babitsot stb. Úgy éreztem, mintha szoros kapcsolatba kerültem volna a fotókon látható személyekkel, hiszen hosszan a szemükbe nézhettem.

Már 1977-ben megjelent az Ady-fotók pontos adatokkal ellátott ikonográfiája, amelyhez Láng József irodalomtörténésztől kaptam sok segítséget. Az elmúlt évtizedek során a PIM több kiállításán szerepeltek  a Székely-fotók, számos kötet foglalkozott az oeuvre-rel, most pedig a Műcsarnok Kik vagyunk? kiállítása Székely Aladár portréjával indít. Azt gondolom, hogy a fotográfus pozicionálása megtörtént, és méltó helyre került a magyar fotótörténetben. 

Székely Aladár önarcképe 1905 körül, matt albumin (Forrás: PIM)

Habár a kötet nem a monográfia igényével született, mégis megrajzolod Székely Aladár pályaívét is. 

Szerettem volna röviden megmutatni, hogy milyen utat járt be az alkotó. A korai képei is sok tanulságot hordoznak, számos jó kompozíciót találunk közöttük. Székely pályája Gyulán indult, s Orosháza érintésével hamarosan a fővárosba került. Gyorsan tanult, jól mozgott a társaságban,  elméleti és gyakorlati szinten is hamar elsajátította a legmodernebb tendenciákhoz igazodó fényképezés csínját-bínját. A Pályakezdés fejezetben a művészi attitűdjének jellemző vonásait villantom fel..  

Ugyanezt a pályaívet rajzolja meg a Cégjelzések, hátlapok fejezet is, a korai verziók a sztenderdizált ízlést követik, majd a művészi változást a hátlapokon is nyomon követhetjük, hiszen először Sassy Attila, majd Kozma Lajos, később Gara Arnold grafikusokkal tervezteti meg a fotók hátlapjára kerülő egyedi grafikát, cégjelzést.

Fotó: Birtalan Zsolt/PIM

Két fejezetben Székely Aladár különféle arcait tárod elénk: először fotográfusként, majd a családfőként ismerjük meg. 

A fotográfusról fejezetben elsősorban az önarcképeit mutatom be. Az önarckép többnyire nem véletlen műve, a művész ezt az arcát kívánja az örökkévalóságnak megőrizni. A korai időszakból származó önportréi még egy önmagát kereső, de nagyon motivált embert mutatnak, míg 1912-tól kezdve egy öntudatos polgár, a művészvilág által befogadott magabiztos személy néz ránk az önarcképekről. 

A kötet újdonsága a korábbi monográfiához képest, hogy a családot is behoztam a képbe. 2003 óta nagymértékben változott a történeti muzeológia szemlélete: megnövekedett a mikrotörténetek, az egyedi életutak iránti érdeklődés. Az, hogy a Székely család egy vidékről induló, zsidó származású, asszimilálódott művészfamília volt, plusz keretet ad Székely-jelenség értelmezéséhez. Izgalmas, hogy a családi képek is beállított, művészi igényességgel létrehozott portrék, amelyek sok esetben tanulmányként funkcionáltak. Székely maga is sok pózt gyakorolt el a tükör előtt, mielőtt azt használta az alanyainál.  

Székely Aladárné 1908 körül, eredeti negatívról készített digitális pozitív (Forrás: PIM)

A kötet Írók és művészek fejezetét lapozgatva mi magunk is úgy érezzük, mintha Székely Aladár eredeti albumát vennénk kézbe. 

Valóban, hiszen szerepeltetjük az 1915-ös Székely-album borítóját, valamint Ady és Ignotus ekkor közölt előszavait is. Ady szövege jól, Ignotusé kevésbé ismert, pedig a költő közvetlenül reflektált erre a korábbi (1908-as) írásra. Az általuk megkezdett párbeszéd pedig tovább folytatódik Kemény István most közölt előszavában, ahol a kortárs költő az Ady által felvetett kérdésekre reagál jelen korunk szemszögéből.  

Fotó: Birtalan Zsolt/PIM

Kemény István a kötet bevezetőjében ráébreszti arra is az olvasót, hogy milyen rengeteget változott a látás és a fotográfiához való viszonyunk az elmúlt 100 évben. 

Ezt a kérdést hosszan lehetne tárgyalni. Például már a kiállítás rendezése során során dilemmát okozott, hogy a 20. század eleji eredeti matt albumin pozitívok a mai szemnek kissé fáradtnak tűnnek, mivel halványabbak, mint amilyen képekhez mi szokva vagyunk. Ezek a megbarnult, kicsit megfakult fotók a szakmán túl kevéssé szólítják meg az éles képekhez szokott nagyközönséget. Az eredeti üvegnegatívokról készített digitális pozitívok esetében ügyeltünk arra, hogy a Székely Aladár által készített gyakorlathoz hűek maradjunk.

Kemény a jól ismert könyöklős Ady-képből indul ki, amit a huszadik század első profilképeként jelöl meg. Te miben látod ennek a fotónak a jelentőségét? 

Ez az a vizuális névjegy, amellyel Székely Aladár beiratkozott a 20. század nagy fényképészeinek a sorába. Ezen a felvételen már tetten érhető az ő ars poeticája: realista, nem szépelgő, az arcra koncentrál, ahol a póz egy költőt definiál. Székely Aladár ebbe az egy fotóba már belesűrítette azt, amit a kortársak a 20. századi költészetet megújító  Ady-jelenségnek éreztek.  

Ady Endre 1908 végén, zselatinos ezüst (Forrás: PIM)

Kemény Giorgio Vasarihoz hasonlítja Székely Aladár tevékenységét. Mennyiben vonhatunk a két életmű között párhuzamot? 

A festő, építész Giorgio Vasari nevét elsősorban azért ismerjük, mert a 16. század közepén megírta a legkiválóbb festők, szobrászok, építészek élettörténeteit. Ady arra utal a bevezetőjében, hogy alapvetően nekik, íróknak, irodalmároknak kellene portrét írni egymásról. Ezt a nehéz terhet veszi le róluk a fotográfus azzal, hogy lélekbe látó, realista arcképeket készít, s ezzel a közönségnek megmutatja, kik is ők valójában. Kortársai érzik jelentőségét, a Magyar Iparművészet folyóirat kritikusa fogalmazza meg, hogy Székely Aladár nemzeti portrégalériát hoz létre, s ezt a küldetéstudatot átérezve minél többeket kíván lencsevégre kapni. 

Fotó: Birtalan Zsolt/PIM

A kötetben két művészbarátság kerül hangsúlyosan előtérbe: Székely Adyval és Móriczcal való kapcsolata. Mennyiben összevethető ez a két viszony egymással? 

Székely Adyhoz fűződő kapcsolata másokéhoz nem hasonlítható: ez a barátság a fotográfus oldaláról a feltétlen tiszteletről, az őszinte csodálatról szól. Móricz Zsigmonddal is nagyon szoros a viszonya alakult ki, több évtizeden át fotózta őt és családját, 1908-tól kezdve egészen az 1930-as évek közepéig. Székely követte az író életében bekövetkezett  legfontosabb változásokat, s az arcvonások a boldog, s a komor pillanatok hű tükörképei.

Móricz Zsigmond és felesége, Janka lányuk, Virág születése után, 1909–1910 körül, ezüst alapú fénykép (Forrás: PIM) 

Külön fejezetekben tárgyalod az életmű utolsó időszakát. Mi változott ekkor? 

Székely Aladár pályája 1919 végéig szárnyalt, ezt követően is aktív a szakmai közéletben, a folyóiratokban publikál, s sok társasági fotót készít, utazik. Ugyanakkor más lett körülötte a közeg, sok barátja meghalt, külföldre távozott, újra kell teremtenie a működési kereteit, kapcsolati hálóját. Az 1920-as években lesz „udvari fényképész.”. 

 A művészeti ízlésben is új stílusok, új trendek hódítanak: divatba jön az újtárgyiasság, a Bauhaus elvei alapján működő képkészítés, s él még a piktorializmus is. Székely is halad a korral, de a húszas évek végén megbetegszik, és a kúrák miatt el kell távolodnia a műteremtől. Gisser Gyula lesz a segédje, valamint a felesége és a fia veszik át a műtermet. Fokozatosan Székely A. László lesz a brand továbbéltetője. Érezhetően ő is jó portréfotóssá vált volna, ha nem szól közbe a II. világháború. 

A kötet a Székely Aladárról készült művészi ábrázolásokkal zárul. Milyen arcot látunk ezeken a műveken? 

Székely A. László / Gisser Gyula felvétele?: Székely Aladár, 1935 körül, zselatinos ezüst (Forrás: PIM)

Székely László fotója, Pátzay Pál plasztikája és Aba-Novák Vilmos grafikája az idősebb mester arcát mutatja. Azt hiszem, hogy több képzőművész is megörökítette Székely Aladár vonásait, sokakkal állt közeli, baráti kapcsolatban, sajnos ezek a művek elvesztek vagy lappanganak. Kár, hogy pályája viszonylag korán, az 1930-as évek elejétől megtorpant, hiszen betegségei miatt nem tudott aktívan részt venni a műterem életében. Kiállítottuk az érdemeit a legmagasabb szinten elismerő díszes oklevelet, amelyet 1938-ban adományozott számára a Budapesti Fényképészek Ipartestülete. A kötetet Ady soraival zárom: „az élet összehozza az egymáshoz illőket” – Székely Aladár rátalált kora legnagyobb művészeire, s ők értékelték odaadó feléjük fordulását.

Aba-Novák Vilmos: Székely Aladár, 1923, rézmetszet (Forrás: PIM)

Kocsis Katica

A könyv megvásárolható a Líra boltokban, az Írók boltjában és a PIM shopjában.