Online elérhetővé vált a Magukra maradt bútorok című kiállítás finisszázs-kötete. A kiadvány öt szerző prózáját, valamint a tárlat egy-egy fotóját tartalmazza. A füzetről és a kiállításról a tárlat kurátorával, Zeke Zsuzsannával és a finisszázs-programok szervezőjével, Zöllner Annával beszélgettünk.

Milyen céllal jött létre ez a kiállítás?

Zeke Zsuzsanna (ZZs): A PIM életműtárlatain rendszeresen szerepelnek olyan enteriőrök, amelyek az író közvetlen környezetét rekonstruálják személyes tárgyai, bútorai segítségével, de korábban még nem csináltunk olyan kiállítást, amin kizárólag csak bútorokat mutattunk volna be.

A Magukra maradt bútorokban ötvenöt bútor szerepelt, ebből pedig mindössze egy volt, ami nem a saját gyűjteményünk darabja. A kiállítás tehát arra is alkalmas volt, hogy a látogató elé tárjuk: a Relikviatárunkban szép számmal szerepelnek asztalok, székek és egyéb használati tárgyak is. Több mint 80 írótól több mint 300 bútor van a PIM gyűjteményében, amelyeknek nagyobb része vidéki emlékmúzeumokban látható. Továbbá ez a kiállítás a bútorok restaurálásának elfogadott elveiről és a PIM gyűjteményezési stratégiájáról is szólt.

A kiállítás egyik enteriőrje (Fotó: Gál Csaba/PIM)

Mi volt a kiállítás legfőbb mondanivalója?

ZZs: Azt szerettük volna megmutatni, hogy egy használati tárgy hogyan juthat el odáig, hogy végül kiállítási tárgy váljon belőle. A különböző termek különféle tematika köré csoportosultak.

Először egy installáció fogadta a látogatókat, amelyben különféle székeket lehetett látni raktárszerű elrendezésben, polcokon kiállítva. Ezzel szerettük volna érzékeltetni, hogy milyen sokszínű a PIM bútorgyűjteménye: a különféle írók egykori tulajdonában levő székek különböző korokból származnak, sokféle stílusúak. Némelyik bútor arra is rámutat: egy irodalmi múzeum számára nem az iparművészeti kvalitásuk, hanem az adott szerzővel való összekapcsolhatóság bír értékkel. 

Ebben a teremben szerepelt Kányádi Sándor Tárgyak című verse is, ami szépen summázta a kiállítást. „A tárgyak lassan fölveszik / vonásaink, szokásaink. / Hozzánk lényegül ágy és asztal, / bensőnket őrzi, kitapasztal.” – tehát eljuthatunk odáig, hogy a tárgy tulajdonosa és a tárgy szinte eggyé válik. Bizonyos íróinkról többet megtudtunk a bútoraik által, másokról pedig nem: ez a kérdés kifejtődik a kiállítás többi részében.

A kiállítás első termében látható installáció (Fotó: Gál Csaba/PIM)

Hogyan tudtátok megmutatni egy-egy tárgy kontextusát?

ZZs: Szerettük volna, a bútort visszahelyezni a saját korába, ezért olyan fotókat raktunk melléjük, amelyeken az adott szék vagy asztal használat közben, az író környezetében látható. A falakra pedig olyan idézeteket válogattunk levelekből, naplókból és interjúkból, amelyekben az írók saját bútoraikról beszélnek. Mivel egy letisztult kiállításban gondolkodtunk, ezért szóba sem jöhetett, hogy enteriőröket vagy régi szobabelsőket rekonstruáljunk.

Mi volt a személyes kedvencetek a kiállításban? 

ZZs: Csinszka késő biedermeier fotelja, ami Lázár Ervin neorokokó karosszéke mellett lett kiállítva: így együtt a restaurálási alapelvek változását is hűen mutatják. A jelenleg elfogadott nézet szerint a múzeumi tárgy restaurálásnak nem feladata a használhatóság visszaállítása, sem a tárgy eredeti küllemének rekonstruálása. A cél főként az állagmegóvás, így Lázár Ervin egykori székének hasadékát sem fogjuk teljesen eltüntetni. A szakadások, kopások, karcolások, tintafoltok mind-mind részei a tárgynak, a használat nyomai teszik egyedivé.

Csinszka karosszéke esetében azonban más a helyzet. Tudjuk, hogy Csinszka a szalongarnitúrát, amelynek ez a szék is a része, 1917-ben hozta fel Csucsáról Budapestre. A lakásban lévő szalon berendezésekor kékre kárpitoztatta, Ady halála után pedig vitte magával a Márffy-házasságba is, ahol időről időre új kárpitot kapott. A garnitúra egyes részei a 70-es években Márffy Ödön második feleségétől kerültek a Petőfi Irodalmi Múzeumba, még az Ady Emlékmúzeum megnyitása előtt. Ady és Csinszka lakásának rekonstruálásakor az volt az elfogadott koncepció, hogy törekedni kell az eredeti állapot visszaállítására, ezért ezeket a bútorokat nyugodt szívvel visszakárpitoztatták kékre, hiszen Csinszka memoárjai, levelei alátámasztják, hogy Adyék 1917-ben a Veres Pálné utcai lakásban is kéken használták. Ez ma már nem elfogadott nézet, kiállítások kedvéért nem kárpitoznak át bútorokat.

Balra: Lázár Ervin egykori karosszéke és Csinszka kékre kárpitozott fotelja, jobbra a sarokban a Nagy László által készített szék. (Fotó: Gál Csaba/PIM)

Zöllner Anna (ZA): Számomra a legfontosabb tárgy Nagy László széke volt: ez igazi kuriózum, hiszen ezt a bútort az író tervezte, és saját maga is készítette el a cseresznyefájukból. Nagyon izgalmas, hogy e széken keresztül teljesen más szemszögből látjuk Nagy Lászlót. De különösen szerettem azt a sarkot is, ahol Nemes Nagy Ágnes íróasztala és Ottlik Géza tükre került egymás mellé. Ez az installáció szép utalás a két szerző barátságára. 

Milyen programok kapcsolódtak a kiállításhoz?

ZA: Nagyon szerencsésen alakult, hogy sokféle programot tudtunk a kiállítás mellé szervezni, sokféleképpen meg lehetett közelíteni azt. Egyszer egy lakberendező bloggert, Varga Juditot hívtuk meg, aki a design felől közelített a tárgyakhoz.

ZZs:  Lovay Zsuzsannával is tartottunk egy közös tárlatvezetést. Ő az Iparművészeti Múzeum Bútorgyűjtemény Főosztályának vezetője, és neki köszönhetjük a bútorokhoz tartozó szakszerű tárgyleírásokat is. Az ő vezetésén az egyes bútorok iparművészeti értéke, annak jelentősége került előtérbe. Kollár-Klemencz László pedig úgy kalauzolta körbe az érdeklődőket, hogy közben mesélt arról is, hogy az ő saját környezetében mennyire vannak jelen a tárgyak, hogy mennyire ragaszkodik hozzájuk. A vezetést követően a múzeumnak ajándékozott egy műanyag széket, azt, amelyik A műanyag kerti székek élete című kötetében is előkerül. Továbbá volt olyan alkalom, amikor a szépirodalmi szövegeken volt a fókusz: két színész olvasott fel a kiállítótérben. 

ZA: A kiállításban nagyrészt már nem élő szerzők tárgyait láthattuk, de szerettük volna a kortárs irodalmat is behozni. Ezért jött az ötlet, hogy kérjünk fel öt szerzőt, és nézzük meg, mit tudnak kezdeni a kiállított anyaggal. Első körben csak annyit mondtunk nekik, hogy jöjjenek el, nézzék meg a kiállítást, és válasszanak egy olyan bútort, ami nekik fontos vagy ami megragadja őket, és írjanak egy prózát.

A kiállítás azt is megmutatta, hogyan néznek ki ezek a tárgyak a PIM raktáraiban (Fotó: Gál Csaba/PIM)

Milyen szövegeket kértetek tőlük?

ZA: Csak annyi volt a megkötés, hogy prózában gondolkodjanak. Az már rájuk volt bízva, hogy ez a novella a tárgy fiktív életrajza lesz-e, vagy olyan írás, amiben a bútor is szerepel. És nagyon jó, hogy így tettünk, mert egészen különböző, sokféle hangvételű szöveg született. 

Mi alapján választottátok ki a felkért szerzőket?

ZA: Próbáltunk különböző korú, különböző ismertségű írókat megkeresni. Zsuzsival első körben összeszedtünk 10-15 nevet, aztán ezt a listát szűkítettük.

ZZs: Fontos volt az is, hogy olyan szerzőket keressünk meg, akik más kiállításaink programjain nem szerepeltek még. És az is, hogy legyen köztük elsőregényes szerző és már ismertebb író is.

A finisszázs-program is e szövegek köré épült.

ZZs: A finisszázs a kiállítás első tervéből indult ki: én először úgy képzeltem el, hogy a bútorokat különféle módokon megmozgatjuk: elforgatjuk, belógatjuk a térbe, a falakon pedig kortárs szerzők bútorok ihlette szövegei szerepeltek volna. Erre a PIM terei azonban nem voltak alkalmasak, sokkal nagyobb belmagasságra lett volna szükség. Végül a kiállítás koncepciója is más irányba fejlődött. Örülök, hogy az első gondolat azért részben megvalósult, a kortársak a finisszázs-programon mégis ott voltak.

ZA: Sok szöveg úgy nyerte el igazán az értelmét, ahogy azt a szerzője előadta a finisszázson. Az eseményen Afronauta (Szabó János) hang drumon játszott, ami remekül passzolt a szövegekhez, segített a felolvasásokban elmélyülni.

A finisszázsra felkért alkotók felolvassák a műveiket, Afronauta hang drumon játszik (Fotó: Gál Csaba/PIM)

A finisszázsból azután végül egy kötet is született, ami online elérhető a PIM honlapján.

ZA: Annyira jól sikerültek ezek a szövegek, hogy szerettük volna, ha lesz az eseményből egy kézzelfogható, maradandó változat is. A kiadvány egyelőre online olvasható, de a járvány után tervezzük, hogy nyomtatott formában is elérhetővé tesszük. A kiállításnak van egy szép és gazdag katalógusa is, ez a finisszázs-kötet stílusában és letisztultságában is azt követi le. 

ZZs: A katalógus még a kiállítás ideje alatt jelent meg, tematikája leköveti a kiállításét. Egyfelől népszerűsítő kötetnek szántuk: számos szépirodalmi szöveg, sok idézet szerepel benne, gazdag fotóanyag illusztrálja. Másfelől van egy tudományos oldala is: kurátori szövegek, szakmai írások és Várady Szabolcs megnyitószövege is olvasható benne. 

Milyen szövegek szerepelnek a finisszázs-kötetben?

ZA: Márton László Az asztal monológja című szövege egy igazi nyomozós szöveg, amiben sok utalás van arra, hogy kinek a konyhai asztala szólal meg, de végül mégsem derül ki. Nagyon szerettem e szöveg izgalmát. Mán-Várhegyi Réka Nemes Nagy Ágnes karosszékéről írt a Néma hullámban. A szöveg bravúrja, hogy a stílus és a mondatszerkesztés valahogy kimondatlanul visszaadja a szék formáját és finom vonalait.

ZZs: Márton László szövegét én is nagyon izgalmasnak tartom: amikor először olvastuk, rögtön elkezdtünk nyomozni a Relikviatárban, hogy kinek az asztala lehet. Regős Mátyás Az ember, aki eltűnt a székből című novellája Lázár Ervin székéről szól, ez a szöveg is nagy kedvencem. Itt is főleg az tetszett, ahogy a szerző megjelenítette a novellát a finisszázson, de az elbeszélés nagyon jól passzol Lázár Ervin székéhez, miközben az író alakját is kedvesen megidézi.

Márton László felolvassa a szövegét a finisszázson, 2020. február 28-án (Fotó: Gál Csaba/PIM)

ZA: Fehér Boldizsár Senki ne mozduljon! novelláját Kosztolányi Dezső könyvespolca ihlette. A szövegben úgy szerepel, hogy ez az egyetlen bútor, amit a háború alatt nem vittek el. 

ZZs: Valójában nemcsak ez az egy bútor maradt, de az Kosztolányiné memoárjából is kiderül, hogy amikor ő a háború után visszatért otthonukba, feldúlva találta azt, és minden értéket elvittek belőle. A könyvek és könyvespolcok viszont nem kellettek senkinek, ezért feltételezhető, hogy a polc akkor még egyben volt. Később a család egy barátja megvette, egy ismerősükhöz került, ő kettéfűrészelte, majd, amikor már neki sem volt rá szüksége, akkor felajánlotta a múzeumnak.

Fehér Boldizsár felolvassa a szövegét a finisszázson (Fotó: Gál Csaba/PIM)

ZA: Az ötödik szöveg Szaniszló Judit Schutzpass című novellája, amelynek főszereplője Szerb Antal íróasztala. Judit elmondta, hogy neki a bútor ormótlansága tetszett meg: nagy és fekete darab, ami kicsit elkülönülve állt a kiállításon.

ZZs: Ennek az asztalnak nincs nagy története, ami érdekes, hogy nem tudjuk, hogy eredetileg hogy nézhetett ki. Úgy tűnik, mintha egy fiók hiányozna belőle, de ha felhajtjuk a lapját, akkor egy írógép pont elfér az üres helyen.

Milyen fotók illusztrálják a szövegeket?

ZA: Alapvető szempont volt, hogy a kiállítás néhány enteriőrje is bekerüljön, ezzel mintegy emlékezve az egész tárlatra. Láthatunk fényképet magáról a finisszázsról is, de az egyes bútordarabok is bekerültek. Úgy gondolom, hogy az olvasók számára mégis azok a fotók a legizgalmasabbak, ahol a megidézett szerzőket látják otthonaikban, a hétköznapi életükben. Márton László szövege nem egy konkrét bútorról szól, így itt a fotókkal is játszottunk: több íróról is tettünk be képeket, amint az íróasztaluknál ülnek.

Márton László novelláját illusztráló fotók (Móricz Zsigmond, Déry Tibor, József Attila és Szabó Lőrinc az íróasztaluknál)

Milyen formában marad még meg ez a kiállítás?

ZZs: A katalógus és a finisszázs-kötet mellett hamarosan a kiállításból készült virtuális sétatúra is elérhetővé válik a honlapon, aki nem láthatta a kiállítást, utólag még online megtekintheti..

Kocsis Katica