Az evés alapvető létszükséglet, eszünk jókat is meg rosszakat is, aztán van olyan, hogy éhezünk. Az íróink pedig mindezt megírják. Az evésről, ételekről szóló szépirodalmi szövegek mennyisége bizonyítja, hogy a téma nemcsak kiapadhatatlan ihletforrás, de irodalmilag is jól használható, sokféle jelentést sűrítő költői lehetőség. A PIM új kiadványa, a Nyelv babérral idézetek százával bizonyítja mindezt. A kötet szerkesztői Nagy Ágnes és Szilágyi Judit voltak, utóbbival beszélgettünk az antológiáról.

A kötet előzménye az Írói fogások – Terítéken az irodalom című kiállítás.

Eredetileg ez a tárlat E. Csorba Csilla ötlete volt, és sok évig készültünk rá. Amikor elkezdtem a témával foglalkozni, akkor biztosan tudtam, hogy nem szeretnék sem gasztronómiatörténeti, sem irodalomtörténeti kiállítást csinálni. Engem a gasztroszemiotika érdekelt, ami lényegében azt vizsgálja, hogy mit kezdenek az irodalmi szövegekben az étkezéssel, az ételekkel, az ételleírásokkal. Ez már adott egy jó rendszerezőelvet, de ahhoz, hogy a kiállítás létrejöjjön, a legfontosabb a jó a szövegek gyűjtése volt. Legalább húszan-huszonöten voltunk a múzeumban azok, akik folyamatosan szedték össze az ide vonatkozó irodalmat. Ez a hatalmas anyag adta végül e mostani kötet alapját is.

Írók, költők tányérjai (Móricz Zsigmond; Esterházy Péter; Weöres Sándor; Térey János; Petőfi Sándor; Cserna-Szabó András; Németh László; Mészöly Miklós és Polcz Alaine; Kiss József; Takács Zsuzsa; PIM, ill. magántulajdon)

Milyen rendszerezőelv alapján helyeztétek egymás mellé ezeket a szövegeket?

Egy ideig abban gondolkodtunk, hogy kronologikusan rendezünk, hiszen abból is nagyon sok minden láthatóvá vált volna. Kivehető lenne, hogy milyen óriási időt fognak át ezek a szövegek Janus Pannoniustól kezdve egészen a kortársainkig, és látszana az is, hogy a 2000-es évek környékén milyen nagyot robban ez a téma. Aztán végül a tematikus csoportosítás mellett döntöttünk. A szerkesztői munka izgalmas játék is volt: nagyon élveztük amikor egymás után olvastunk bizonyos, egymástól időben távollevő szövegeket, és láttuk, hogy azok hogyan perelnek egymással, vagy éppen erősítik egymást. 

Fotó: Gál Csaba/PIM

Mondasz ezekre néhány konkrét példát?

Gyűjtöttünk egy nagy adag disznótor-szöveget. Amikor ezeket időrendbe szerkesztettük, akkor egy izgalmas dolog rajzolódott ki. Az első ilyen szövegünk Krúdy Disznóölés a Margitszigeten (ami végül terjedelmi okok miatt mégis kimaradt a kötetből), amelyben egy nosztalgikus visszaemlékezés tárul elénk. Majd jön Molnár Ferenc Disznótor a Lipótvárosban című írása, amelyben egy asszimilálódó zsidó család disznótort rendez az első emeleten. És ez a téma eljut egészen azokig a kortárs szövegekig, például Petri György, Ladik Katalin vagy Simon Márton műveiig, amelyekben egy poétikai nézőpontváltást érhetünk tetten. A kívülálló pozícióból eljutunk a teljes azonosulásig: maga a lírai alany lesz a disznó, az áldozat. 

Nagyon sok szöveg tekinthető irodalomtörténeti tisztelgésnek. Mikszáth Kálmán A pénzügyminiszter reggelije után következik Schein Gábor Megleszünk itt! regényének az a részlete, amelynek egyik jelenete ugyanezt a témát dolgozza fel. Móricz Zsigmond Tragédia című írását Bencsik Orsolya Több élet című szövege gyakorlatilag szó szerint parafrazeálja. Ezeket még nagyon sokáig lehetne sorolni.

Móricz Zsigmond és családja leányfalui házuk teraszán ebédel, 1937 (ismeretlen felvétele, Fortepan)

Melyek a legfontosabb tematikai egységei a kötetnek?

Több mint 300 idézet és körülbelül 200 szerző került be ebbe az irodalmi szöveggyűjteménybe. Ezek gyűjtése óriási csapatmunka volt, és ahogy szaporodtak a szövegek, jól kivehető volt, hogy bizonyos művek húznak egymáshoz. Így alakultak ki aztán a témák.

A kötet elejére mintegy nulladik fejezetként került Az evésről való beszéd. Ezekben a szövegekben az írók reflektálnak az irodalom és a gasztronómia kapcsolatára. Például ide került Szabó Lőrinc Gyomrok szövege, amelyben a költő megeszik egy szendvicset és ettől valahogy rendeződik a világ. 

Hamar kirajzolódott egy szakrális vonulat is. A Gyomor fénye fejezetben azokat az írásokat gyűjtöttük össze, amelyekben az étel szent öröme, az evés mint imádkozás vagy mint ünnepi szertartás jelenik meg. 

Nagyon gyorsan világossá vált, hogy az éhezésről rettentő sok szöveg van. Ezen belül persze megint csak sokféle mű van: olyanok, amelyek egy szociális-társadalmi helyzet rajzát adják, de a börtönirodalomban is kulcstéma az éhezés. Elég csak megemlíteni Faludy György recski élményeit megörökítő művét, vagy Bodor Ádám A börtön szaga című írását.

Érdekes, hogy amit a legkézenfekvőbb témának gondolnánk, az evés és az étel öröme, abból születik a legkevesebb irodalmi szöveg. A vegytiszta örömködés nem termékeny. Azt láttuk tehát a gyűjtés során, hogy az irodalmi szövegekben az evés és az étel sosem önmagáért való dolog, csak egy eszköz, amin keresztül valami másról is lehet beszélni.

Hosszú fejezet lett viszont azoknak a szövegeknek a gyűjteménye, amelyekben az írók ételeken keresztül a nemzeti identitásról, a nemzeti hovatartozásról beszélnek. Az utolsó téma pedig a halál: hogyan függ össze az evés, az étel és a halál. Sok olyan irodalmi szöveg van, ahol ez egybecsúszik.

Konyhai eszközök magyar írók háztartásából (Páskándi Géza vaslábasa; Móricz Zsigmond pálinkásbutykosa; Thurzó Gábor diótörője; Bodor Ádám kenyérpirítója; olajtartó a Madách család tulajdonából; Gulyás Pál tarkedlisütője; Tamási Áron kávédarálója; Csinszka ezüst cukortartója; Krúdyék kuglófformája; Esterházy Péter édesapjának ezüst tojástartója és kiskanala; Parti Nagy Lajos diódarálója; Örkény István tábori csajkája; Füst Milánék dizájntermosza; Zelk Zoltán sörnyitója; PIM, ill. magántulajdon)

Hatalmas fotóanyag is illusztrálja ezt a kötetet.

Ezek többsége a PIM gyűjteményéből származik. Ugyan a szövegekkel törekedtünk a teljes magyar irodalmat lefedni, a fotóanyag azonban természetesen csak egy szűkebb időintervallumot fog át. Ezek a képek viszont nagyon élvezetesek és hitelesek, az irodalom nagy alakjait privát szituációkban látjuk, ahogyan főznek vagy esznek. 

A fotók egy része pedig a relikviatárgyakat örökíti meg. Ezek is nagyrészt a PIM tulajdonában vannak, a múzeum ugyanis gyűjt íróinkhoz, költőinkhez kapcsolódó tárgyakat is. Így a mi gyűjteményünkben található például Madách olajtartója vagy az Ady-lakás néhány konyhai tárgya is.

Krúdy Gyula és családja óbudai otthonában vendégekkel, 1930 (Ismeretlen felvétele, PIM)

Cserna-Szabó András utószava zárja a könyvet.

Az irodalomtörténetet és gasztronómiatörténetet olvassa egymásra az ő szövege, amennyiben arról ír, hogy milyen sokat köszönhet a gasztronómia az íróknak. És valóban: nagyon sok író végzett alapkutatásokat vagy írt szakácskönyvet. Ignotus, Magyar Elek Ínyesmester, Bächer Iván, Petri György, Aczél Géza, Fehér Béla, Szécsi Noémi és maga Cserna-Szabó is. És szól arról is, hogy milyen fájóan hiányzik a mai napig a magyar gasztronómia történetének teljes feldolgozása.

Ha egy irodalmi szövegben ételleírás van, akkor azt lehet olvasni forrásként is. A történészek számára azért izgalmasak ezek az írások, mert belőlük lehet a gasztronómia történetére is következtetni. Gvadányi József Egy falusi nótáriusnak budai utazása című írásából például kiderül, hogy a gulyás elkészítéséhez csak borsot használnák, minthogy a 18. század végén még nem volt általánosan elterjedt a pirospaprika. Ezek az irodalmi szövegek tehát árulkodnak egy adott kor táplálkozási szokásairól, trendjeiről, kulturális szintjéről. 

Kosztolányi Dezső és családja – Bicsérdy Béla tanait követve – nyersétel-diétás ebédjüket fogyasztják, 1927 (Tolnai Világlapja)

A nagy kötethez tartozik egy kis kiadvány is. 

Nagyon sok olyan irodalmi szöveg van, amelyek létező, ténylegesen elkészíthető ételek leírását tartalmazzák, ezeket gyűjtöttük egybe ebbe a füzetbe. Például Esze Dóra burgonyás zsemléje, Kaffka Margit diós süteménye – ezek a legnépszerűbbek, többen már meg is sütötték őket (és posztolták is a PIM Facebook-oldalán.) Az én kedvencem Bodor Ádám házi sajt receptje, amelyet a szövegben másfél mázsa tehéntúróból készítenek.

Miben áll e kötet jelentősége?

Voltak már ehhez hasonló tematikus kötetek, például Réz Pál Irodalmi szakácskönyve vagy az Alibi kiadvány, viszont ezek ma már nem fellelhetőek, és az elmúlt húsz évben nem is készült hasonló, miközben a téma most lett igazán népszerű.

Egyébként sokat hezitáltunk azon, hogy milyen típusú szövegeket közöljünk. Végül arra jutottunk, hogy rövid vagy rövidebb idézetek legyenek, igazodva a kor olvasási szokásaihoz. Érezzük ennek a buktatóit, persze, de azt reméljük, hogy ezek a szövegek további olvasásra buzdítják az embereket, hogy az idézetek alapján kedvet kapnak arra, hogy elővegyék a teljes műveket is.

Kocsis Katica