Hogyan alakul át egy valamikori ütközet helyszíne a közösségi emlékezet szimbolikus elemévé? Mi kell ahhoz, hogy egy csatatér a kulturális örökség tartós elemévé váljon? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a segesvári tömegsírok fölé emelt emlékmű kapcsán irodalomtörténészekkel, régészekkel, hadtörténészekkel - konferenciákon, tanulmányokban és természetesen a fehéregyházi összecsapás terepkutatásai során is. A válasz egyértelmű:  a történeti csataterek régészeti kutatásának fontossága a mikrotörténetek megragadásában áll.

A történeti csatatér jelentősen különbözik az eltemetett, régészeti jellegű kulturális örökségi helyszínektől, jellemzően a településektől, temetőktől. Úgynevezett "összefüggő lelőhelyen kívüli leletegyüttes", hasonló az utakhoz, bányákhoz vagy megművelt területekhez.

Egy-egy híres csata helyszíne soha nem a földben rejlő emlékek miatt fontos: kulturális kontextusa, az általa felidézett dicső vagy tragikus történet teszi nevezetessé. Ha az egykori összecsapás emléke a közösség önazonosságának, identitásának fontos része, ott a csatahelyen később emlékművet emelnek, ami alkalmat ad a rendszeres megemlékezésre.

A csaták hatalmas területén belül általában a saját oldal elesetteinek vagy egy-egy meghatározott, kiemelkedő személyéjének sírja fölé emelték az emlékműveket, ezért a síremlék és az esemény emlékművének fogalma gyakran összeolvadt.

RÉVÉSZ Imre után KÁDÁR Gábor: Petőfi a táborban, 1899 körül

Magyarországon az 1848–49-es honvéd emlékművek sorsa jelzi, hogyan alakítják át a csaták emlékművei a kulturális tájat, egyfajta  közösségi térfoglalás látványos jeleiként - s ezáltal maguk is formálják az állandóan átalakulásban lévő társadalmat.

A kiegyezés utáni években döbbenetes gyorsasággal emeltek kőemlékeket a csak emlékezetben megjelölt tömegsírok és sírkertek fölé, majd a szabadságharc 50. évfordulójára, az országos ünnepségekre szinte minden ismert csatahelyen szobor kerül a honvédsírokra. 

Két-három generáción túl a honvédemlékművek eredeti jelentése elhalványult, jelentésüket vesztik. A csataterek emlékhelyeinek szerepét átveszik a kulturális nacionalizmus közösségi ünnepeinek helyszínei - a városok, falvak centrumában álló szobrok, emléktáblák.

Miért lehet most aktuális a lassan eltűnő csataterek régészeti kutatása? Az egyik ok a régészet változó szemléletmódja, amely a statikus tárgyak leírása mellett a régészeti adatokat mint egykori események jeleit fogja fel, és a különböző cselekvésmódokra koncentrál. Így került előtérbe a háborúk és konfliktusok régészete is. Antropológiai megközelítéssel: a szembenálló feleknek nem csak a taktikai és technológiai különbségei érdeklik a régészetet, hanem magát a háborút egy számos elemből álló kulturális mintázatnak tekinti, ahol a katonák felszerelése és helyzete, a csaták lefolyása, a hadvezetés, az összecsapások módja mind a társadalom tükörképei.

DUNKY fivérek: A fehéregyházi emlékoszlop felavatási ünnepélye, 1897. (Forrás: Digitális Képarchívum)

A leletek muzeológiai bemutatásának nagy lehetősége, hogy a csaták egésze olyan mikrotörténetek sorára bomlik, amelyek alig maradnak fenn az emlékezetben. Néhány kiemelt hős narratívája elfedi a részletek tömegét. A csataterek kutatása ebből a nézőpontból hatalmas lehetőséget rejt magában.

A régészet éppen ezt a kiaknázható kincsesbányát tárja fel, ezeket a mikrotörténeteket fogja meg és lehetőséget ad arra, hogy az a Pierre Nora által leírt folyamat, ahogy a történelemben elvész a személyes emlékezet, visszafordulhasson és a tárgyak történetéből újra személyes, egyedi emberi sorsok váljanak.

Reményeink szerint a terepkutatások nyomán ezeket történeteket-tárgyakat mutathatjuk be a Petőfi Irodalmi Múzeum támogatásával létrejövő új kiállításon, Fehéregyházán, a Petőfi Múzeumban.

Kalla Zsuzsa

A szöveg az „Ahol az élet pusztul / És a halál terem” című, Petőfi halálának 170. évfordulójára szervezett emlékkonferencián hangzott el 2019. júliusában.

A témához kapcsolódó, „Ki mondaná, hogy e hely csatatér?” című kiállításunk 2020. május 1-jéig látogatható.