Csáth Velencében I.
„Szidtuk az olaszokat és a halott Velencét, amelyet a világ minden bogarai megmásznak”
1908-ban, azaz 116 éve utazott el egyetlen külföldi nyaralására Csáth Géza. A nyári szünet utolsó napjaiban a Monarchia-beli Trieszten át az „Adria királynőjének” nevezett Velencébe vezetett a 21 éves orvostanhallgató útja, ami a századelőn Abbázia mellett az egyik legnépszerűbb üdülőhelynek számított a polgárság körében. De kivel nyaralt itt Csáth Géza? Mit evett, mit nézett meg? Mi tetszett neki, és mi bosszantotta? Mit szólt a tengerhez, és hogyan vélekedett az olasz nőkről? Molnár Eszter Edina kétrészes blogbejegyzéséből minden kiderül.
Velencei gondolások háttérben a lagúna vasúti hídjával, 1900 (Fortepan / Szalai Teréz / 130405)
Csáth Géza gyermek- és ifjúkorában rendszerint a Szabadkától mindössze nyolc kilométerre fekvő Palicsfürdőn töltötte a nyarakat, ahova 1897-től lehetőségük volt villamoson is eljutni, így amikor már kevésbé engedhették meg maguknak, hogy a hosszú meleg hónapokra villát béreljenek a fürdőhelyen, otthonukból is nap mint nap kijárhattak a tóhoz: a menetidő 40 perc volt. A kis Brenner Józsika számára a palicsi nyarak jobbára strandolással teltek.
Csáth Géza a palicsi mólón 1906-1907 körül szalmakalapban, társasággal (PIM, Művészeti-, Relikvia- és Fotótár)
1908 nyarán azonban immár fiatal felnőttként – az egyetem utolsó éve előtt, s háta mögött a Budapesti Naplónál zenereferensként eltöltött termékeny hónapokkal, valamint első novelláskötete, A varázsló kertje megjelenésével – az ugyancsak Szabadkán és Palicson eltelt hosszú hetek után külföldi nyaralást tervezett a szünidő utolsó hetére, méghozzá egyetemi barátjával, Rajz Sándorral közösen. Alighanem már a tanév során felvetődhetett az ötlet, de az utazás részleteinek kidolgozására már csak levél útján kerülhetett sor lakhelyeik, Szabadka és Orosháza között.
„Tehát légy szíves pontosan megírni a következőket: indulás ideje, útirány, meddig maradunk ott, más útitárs lesz-e, szállodát v[agy] egyéb lokális ügyet néztél-e, valamint a többi terveket, amiket előkészítettél. – Nagyon örülök az útnak, s elsőrangú pihenést és hangulatokat várok tőle”
– írja Rajz Csáthnak valamikor a nyár közepén. Sokáig azonban bizonytalan volt a megvalósulás a csupán részlegesen fennmaradt levelezés tanúsága szerint: egyfelől Csáthnak sürgősen bevétel után kellett néznie, hogy finanszírozhassa az úttal járó extra költségeket. Édesapja semmiképpen nem vállalhatta ezek fedezését, s ahogy a hasonló esetekben általában, vélhetően ellenezte is a soron kívüli, megterhelő kiadásokkal járó utazást. A fiatalember igyekezett az írásból pénzt teremteni, augusztus 10-én például Fenyő Miksához fordult: Délutáni álom című novelláját ajánlotta fel a Nyugat számára, amiért még a következő napokban szeretett volna 40 korona előleget kapni:
„E napokon, tudniillik, Budapesten leszek. Azért, hogy onnan Velencébe utazzam. Tisztában kell lennem az utazási budget-mmel, és éppen ezért kérem a választ olyan sietve: hogy igen-e vagy nem. Ígérem, hogy soha életemben nem fogok Velencéről írni – csak kapjak pénzt."
Cégjelzés Csáth velencei noteszében (PIM, Kézirattár)
A terv sikerült, a novella szeptember 1-jén, a Nyugat 1908/17-es számában jelent meg. Kosztolányi Dezső is próbált helyet keresni Csáth tárcája számára az ismerős lapoknál, s addig is felajánlott unokatestvérének további 40 korona kölcsönt azzal a biztatással, hogy az utat semmi esetre se halassza el. Másfelől Rajz Sándor alig több mint egy héttel az indulás előtt – némileg eltúlzóan – arról számolt be barátjának, hogy egy színésznő kedvéért felmerült benne az út lemondása.
„A múlt héten ez a terv lelkem mélyén kissé megingott. Orosházán színészek vannak, mégpedig elég intelligens és jó színészek. Egész ügyesen adnak modern darabokat is: Tatárjárás, Nagymama, Tanítónő stb. Ez utóbbi darabnál történt, hogy a Varsányira emlékeztető, jó termetű színésznő megnyerte tetszésemet. Velence v[agy] Varsányi? A szexuális poézis nekiment az artisztikus poézisnek, mint valami smokk mondaná. A döntés mostanig Velence, s gondolom meg is marad.”
Csáth Géza velencei útinaplója (PIM, Kézirattár)
A velencei utazásról, amelyre végül augusztus 21. és 28. között került sor, Csáth szűkszavú útinaplót vezetett egy apró jegyzetfüzetben, amelyet külön erre a célra vásárolt Zanetti Giovanni Szent Márk téri papírkereskedésében. Már a levelezésből is kiderül, hogy meglepő módon nem együtt terveztek Velencéig eljutni, ám a napló további részleteket is elárul. Eszerint Csáth augusztus 19-én érkezett a fővárosba, és csak 21-én utazott el a trieszti vonattal, a köztes időben ügyeket intézett és pénz után járkált.
„1908. augusztus 19. szerda. Reggel 5-kor indulás Szabadkáról. Az idő jó, kevés szél, nap. A MÁV azonban lassúbb, mint valaha.”
Ahonnan Csáth Géza útra kelt: a Rákóczi út végében a Keleti pályaudvar, 1905 (Fortepan / Deutsche Fotothek / Brück und Sohn / 277756)
A megbeszéltek szerint Rajz Sándornak egy nappal Csáth előtt kellett elindulnia, hogy az akkor már Pesten lévő barátjával nagyjából egyszerre érkezzen Velencébe: úgy tervezték, hogy a hajóállomáson találkoznak majd Csáth indulásának másnap reggelén. Annyi bizonyos, hogy más útvonalat választottak, Csáth Trieszten, Rajz pedig Fiumén át utazott, a Monarchia két kikötővárosából pedig mindketten hajóval jutottak el Velencébe. A külön utazás miértjére azonban a napló sem ad magyarázatot. Valószínűbb, hogy Rajz Sándor nem a főváros érintésével közeledett a tenger felé, mivel akkor a korábbi indulását és az érkezési időpontjaikat figyelembe véve ugyanazon a napon fél óra különbséggel kellett volna vonatra szállniuk a Keleti pályaudvaron, ami eléggé észszerűtlenül hangzik. Bár ekkoriban nem közlekedett a Nagyváradot a tengerrel összekötő Alföld–Fiumei Vasút gyorsvonata, amelyre akár otthon is felszállhatott volna Rajz, néhány átszállással azért így is eljuthatott Fiumébe Budapest kihagyásával. Az egyik lehetőség szerint, amennyiben persze otthonról indult, az Orosháza–Szeged–Bosznabród–Zágráb–Fiume útvonalon haladhatott. Márpedig a napló tanúsága szerint augusztus 26-án a hazaútra is különváltak (Csáth ekkor is Budapesten maradt), azaz Rajznak alighanem megérte a déli útirányt választania.
Ahol Csáth Géza először látott tengert. A trieszti kikötő 1910-ben (Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény / 95041)
„1908. augusztus 21. péntek. A déli vasút jó vasút! Kár volt ötkor kelni. ¼ 7–8, ez hosszú idő. […] A Balaton mérsékelten hat. Általában a tájkép szépségét nem a természet intézi, hanem az alkony és a hajnal. […]”
Csáth mindenesetre augusztus 21-én hajnali 6.25-kor indult a Keleti pályaudvarról Nagykanizsán át Triesztbe tartó vonattal, ahova este 8-kor érkezett meg. Szeretett volna még aznap továbbmenni Velencébe, de csalódottan vette tudomásul, hogy az esti órákban nem jár már hajó. Végül szobát bérelt egy központi szállodában, amelynek „elegáns, de némileg kátrány- és halszagú” szobájában a szomszéd pár mulatozása miatt nem sikerült jól az alvás. A „finom illatú” Trieszt másnap is csalódások sorozatát okozta még a szép és fiatal kofák ellenére is, ráadásul a reggelre megbeszélt velencei találkozás sem sikerült Rajz Sándorral.
„1908. augusztus 22. szombat. […] Nem tudok váltani! (Apró csalódások szóval.) Sehol trafikban nem árulnak noteszt. A trieszti kereskedelmi élet differenciálatlanabb, mint a pesti! A kávéházak nem elegánsak. A Memphis cigarette igen jó. A tenger színekben nem meglepő. A barbizoniak után semmi újat nem nyújt. Mint egy tucat Háry-féle kép! Vagy az Adria – levélpapirosdobozok teteje! A megérkezés keserű. Nincs Sándor! Nincs szoba a Cavallettóban! Senki se beszél németül; én is mindent elfeledtem. Borzasztó, ha véletlenül tükörbe nézek.”
A trieszti Canal Grande 1910-ben (Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény / 95045)
Rajz Sándor tehát valószínűleg 21-én a Keletiből reggel 7 órakor induló fiumei gyorsvonatra szállhatott fel valamelyik köztes állomáson. Eszerint este 8-ra már a fiumei mólón lehetett. Innen a hajó pedig perceken belül indult is Velence felé, ám menetrend szerint csak másnap, azaz 22-én reggel 6.15-kor érkezett a hajóállomásra, ahol a két fiatalembernek találkoznia kellett volna. Az útinapló szófukar sorai alapján ekkor tehát nem sikerült egymásra akadniuk, ami előbb kellemetlenséget, később kétségbeesést okozott Csáthnak, amikor azt a téves információt kapta, vagy talán inkább félreértette az informátort, hogy a fiumei hajó csak másnap reggel 6-kor érkezik. Este azonban szerencsésen egymásba botlottak a Szent Márk téren.
A szobafoglalás ugyan elsőre – még Rajz érkezése előtt – kudarccal végződött Olaszország legrégibb szálláshelyén, a közvetlenül a Szent Márk tér mögött található Hotel Cavallettóban (már 1200-ban is fogadóként működött, majd 1308-ban avatták szállodává), ám az előlegekből és kölcsönökből utazgató Csáth nem tudott lemondani a fényűzésről: előbb megebédelt a hotel éttermében, majd amikor este végre megtalálták egymást barátjával, megállapodtak, hogy másnaptól újra próbálkoznak a foglalással, egyúttal sürgönyöztek pénzért Kosztolányi Dezsőnek (a nyaralás első napján!). Összehasonlításképp: a hotelreggeli 1 lírába, a sürgöny 3 lírába került.
„1908. augusztus 22. szombat. […] Ebéd a Cavallettóban. Jerünk a városnak.
Először az embereket kell tanulmányoznom, azután jöhet csak a többi.
A léhaság, ami itt egyenlő a bölcsességgel, könnyű, légies áramokban üdíti a levegőt.
Jerünk a Szent Márk-templomba. Egészben kellemetlenül hat. De a részletek egytől egyig elragadóak. Még nem jegyzek meg semmit.
Azt mondják, hogy a hajó Fiuméból csak holnap reggel hatkor érkezik. Hol fogom megtalálni Sándort?
Eh, jerünk a Lidóra. Talán egy kis fürdő acélozni fogja az akaratot és az emlékezőtehetséget. Sohase hittem, hogy az olasz szavak ilyen nehezen jutnak az eszembe.
Jerünk a Lidóra.
Ez pompás volt. A tengerben fürdeni olyan szenzáció, amely maga megérte a nagy utazást. De kevés szép nő fürdik; vagy a nők megcsúnyulnak fürdőruhában?
A fürdőzenekar közepes. Szép tónus, de a karmester nem nagy lumen.
A Lido: egy darab nyugat. Itt már szolidak, európaiak a formák az építkezésben. Sok jól öltözött nő.
Este a San Marcón mindjárt találkoztam Sándorkával. Hamarosan összes témáinkat megbeszéljük.
Megállapodunk, hogy holnap a Cavallettóban veszünk új szobát. És sürgönyözünk Desirének pénzért. A sürgöny 3 lírába került, ez kissé rosszul hatott (s a hatás majd egy óráig tartott). De azután jól bemelegedtünk.
Szidtuk az olaszokat és a halott Velencét, amelyet a világ minden bogarai megmásznak.”
A következő részben végigjárjuk Csáthékkal Velencét, és Brenner Dezsőtől megtudjuk azt is, hogy bátyja milyen állapotban érkezett haza Budapestre. Ám addig is következzen egy részlet Csáth Géza egyik legszórakoztatóbb novellájából, a hosszú vonatutak szenvedéseiről.
Csáth Géza: Nyári utazás
(részlet)
Szégyen és csúfság, amit az embernek hosszú utazások alatt el kell szenvednie. A vasutak mindenkor lassan és óvatosan járnak, késések gyalázzák meg a türelmetlenségünket. Az útitársak jókedvűen beszélgetnek teljesen közönyös, ostoba dolgokról, és nem fáj nekik a rabság. Nem fáj. Reggel hétkor a fülke még hűs és barátságos; az ember könyvet vesz elő, újságokat, és reméli, hogy ez az egy utazása kín és szenvedés nélküli lesz.
De vagy egy óra múlva már meleg van mindenütt; a nap hetvenkedve, kellemetlen erős ragyogással süt a felhőtlen égen, és bemelegíti a kocsit.
A bőrpárnák, ülések átmelegednek, és fülledten párolognak, ami izzadást okoz és elbágyaszt. Most már a függönyöket oda kell vonni az ablak elé. Az olvasmány nem ízlik többé. A betűk értelmetlenül bukdácsolnak a szemeink előtt. Az újság a padozatra esik, széthullik, és sem erőnk, sem kedvünk nincsen, hogy fölemeljük. A függöny sárga szövete álmosítóan terpeszkedik az ablakon, és forróra melegszik a napsugaraktól. A por, amely belevette magát e szövetekbe, most apró parányokban szállani kezd, és megmérgezi a levegőt.
Fáradt, álmos, utazó emberek tüdejében jártak ezek a porszemek, és tizenegy óra tájára az embert tehetetlen unalom, kényelmetlenség és szabadságvágy érzésével oltják be.
Nem lehet soká kibírni… Hiába helyezkedünk az ülésen a legkülönbözőbb helyzetekbe, csakhamar tűrhetetlenné válik valamennyi.
A kocsifolyosón ingre vetkőzött kövér kereskedők állanak, szivaroznak és hangosan, szinte ordítva beszélnek. A vonat lassan bedöcög egy kis állomásra. És minden ok nélkül tíz percig ácsorog. A jókedvű, piros képű kalauz kedélyesen beszélget egy másik vasúti hivatalnokkal. Meggyet és sárgabarackot kínál egy sápadt, szeplős arcú kis parasztlány. Valamit csinálni kellene. Vegyünk barackot. Választok öt darabot, és egy koronát adok a kisleánynak. Nem tud visszaadni, elmegy az újságárulóhoz váltani. A kalauz ezalatt elvégzi a beszélnivalóját, észrevétlenül és fürgén a vonat mellé kerül, trombitál. A mozdony elindul. A kisleány szalad felém a váltott pénzzel. Lehajlok, a pénz mind kiesik a markomból. Van annyi erőm, hogy elmosolyodom, és intek, hogy legyen az övé.
Beleharapok a barackba, és örülök, hogy újra megyünk. Leveses a gyümölcs, de édesség és zamat nélküli. Szétfolyik a kezemen a ragadós lé. Kidobálom a gyümölcsöt az ablakon, de a kezemet többé nem tudom megtisztítani. Hiába áldozom föl a zsebkendőmet, a kezem ragadós marad, nem lehet sehová se letenni. Elhatározom, hogy a levegőben tartom, és így fogok ki a sors gazságán. Csakugyan kidugom a kocsiablakon mind a kettőt. Ez az állás azonban minden erőlködésem mellett is hamarosan roppant fárasztóvá válik. És még csak fél tizenkettő. Szerencsére egy kis kábult álmosság érkezik.
Elhelyezkedem valahogy az ülésen, és beleszédülve a szenvedésekbe, elhagyom magam. Minden állomás újabb bosszúságot okoz, és minden újabb indulás az öröm egy kis árnyalatát. Szégyenletes, szégyenletes szenvedés ez, és nem lehet rajta segíteni.
A többit nem is mondom el; éppen emiatt.
Amikor délután fél hat tájban azt mondták, hogy Maros-Tarcsáig „csak még egy óra” az út, megnéztem magam egy tükörben. A szemeim zavartan, fátyolosan csillogtak, és vérrel voltak aláfutva. Az arcom lesápadt az undortól, a szenvedéstől, a megaláztatástól. A hajam kócosan, szárazan csüngött le verejtékes homlokomra, a szájam szélein szomorúság és elkeseredés remegett. Darabokra volt szakítva minden vonás az arcomon, az álltól a halántékokig, mintha valaki rendszer és tudás nélkül rakta volna össze a csontokat, az izmokat, s föléjük a bőrt.
Ilyenkor nem lehet örülni a megérkezésnek. Gyula bácsit, aki a stájerkocsijával és a két fehér lovával vár, úgy csókolom meg, mintha a pisze, kövér állomásfőnök jönne elém. Nem tudok mosolyogni sem. Szerencsére derék nagybátyám nem kérdező természetű, és így néhány szóval részt lehet venni a társalgásban.
– Igen pompás lovak. – Szép földek! – Remek idő! – Kitűnően utaztam! – Köszönöm, mindannyian jól vagyunk!
[...]
Molnár Eszter Edina
Források
Rajz Sándor levele Csáthnak, 1908. június második fele, magántulajdon
Kosztolányi Dezső levele Csáthnak, 1908. július vége, augusztus eleje, MTA KIK, Ms 5785/165.
Rajz Sándor levele Csáthnak, 1908. július vége, augusztus eleje, magántulajdon
Csáth Géza levele Fenyő Miksának, 1908. augusztus 10. PIM, V. 3181/40/4.
Rajz Sándor levele Csáthnak, 1908. augusztus 11. magántulajdon
Csáth Géza velencei útinaplója, 1908. augusztus 19–29. PIM, V. 5911/2/8.
Szövegkiadások
Csáth Géza egybegyűjtött levelezése. Szerk.: Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály. Magvető, Budapest, 2022.
Csáth Géza: Úr volt rajtam a vágy. Naplófeljegyzések és visszaemlékezések 1906–1914. Szerk.: Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály. Magvető, Budapest, 2016.
Csáth Géza: Mesék, amelyek rosszul végződnek. Összegyűjtött novellák. Szerk.: Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály. Magvető, Budapest, 2023.
