2019-ben öt kulturális intézmény részvételével indult útjára a Lépcsőszeminárium beszélgetéssorozat, amelynek célja a kulturális és felsőoktatási intézmények között lévő kapcsolatok bemutatása, illetve pontosítása volt. A sikeres indulás óta a szervezők és a résztvevők is újabb lépcsőfokokat tettek meg, ennek köszönhetően már a program harmadik része kapcsán beszélgethetünk Sóki Diána múzeumpedagógussal. 

Induljunk rögtön a lépcsőtől. Mi a szerepe a program elnevezésében? 

Egyfajta összeköttetést, átjárást szimbolizál. Korábban a Nemzeti Múzeumban dolgoztam, ahol az átlagosnál is több lépcső kapcsolja össze az emeleteket és a tereket. Nem mellesleg a bejáratnál magasodik az az emblematikus lépcsősor, ahol ülni és beszélgetni biztosan nem csak számomra ismerős tapasztalat – azt hiszem már a Múzeum körúton elsétálva is vonzza a tekintetet a látvány. Mivel alapvetően a legtöbb múzeumépület műemlékvédelem alatt áll/műemlékvédelmi épület, így általában ezeknél is számolhatunk lépcsősorokkal. Azon kezdtem el gondolkodni, mennyire meghatározó tér lehet ma is egy-egy ilyen helyszín. Ezzel a saját kis elméletemmel egy időben, még 2018-ban Kádár Anna kolléganőmmel együtt meghívtak bennünket egy konferenciára az ELTE magyartanár szakos hallgatói, pontosabban az irodalomSZEMLÉLET életrehívói. Nagyon szimpatikusak voltak  a közösen kitűzött céljaik, így igen hamar összebarátkoztunk. Együtt találgattuk, hogyan lehetne a muzeális és a felsőoktatási intézményeket közelíteni egymáshoz, jobban bemutatni a dialógusban rejlő lehetőségeket. Az egyik szervezőnek, Budai Csillának is megtetszett a Lépcsőszeminárium elnevezés, ebből kiindulva kezdtük el megszervezni az első alkalmakat.

Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

Hogyan formálódott mindez gyakorlattá?  

2019-ben valósult meg az első, még kísérleti alkalmunk. A projekt kapcsán olyanokkal tudtunk és igyekeztünk együttműködni, akikkel kialakult már valamilyen jó kapcsolat. Nagyon jó volt látni, hogy több múzeumi csapat is megmozdult: a Kassák Múzeum, a Ludwig Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum is szerepelt az eredeti felállásban. Minden említett intézményhez csatlakozott egy ELTE-s, irodalomSZEMLÉLETes hallgató, aki a koordinálta folyamatokat. Emellett a beszélgetések állandó résztvevői egy múzeumpedagógus kolléga és egy középiskolai pedagógus voltak. Szerettük volna lépcsőkön ülve, fokról fokra átbeszélni a kapcsolódó témákat és kérdéseket, kialakítani egy közös módszertant. Ekkor tehát elsősorban kiállításfókuszú programokkal a tanárokat szólítottuk meg. Persze nem egy tipikus kerekasztal-beszélgetést kell elképzelni, minden alkalom elé becsempésztünk egy kis interaktivitást is: arra hívtuk a látogatókat, hogy jöjjenek be, nézzenek körül a kiállításokban, tegyünk fel és válaszoljunk meg együtt kérdéseket.

Ezek a kérdések mind egy-egy hasonló fogalmat jártak körül, vagy múzeumonként változó témával dolgoztatok?

Mindannyian a Hogyan? kérdésével közelítettünk a saját szakmai hátterünk, a kiállításaink felé. A PIM-ben a CSÁTH*A varázsló halála tárlat kapcsán egy alkotó életútján keresztül vizsgáltuk a szövegvilágot, eljutva egészen addig, hogyan érdemes nehezen megragadható témákról jól kommunikálni. A Magyar Nemzeti Múzeumban a tárgy. történet. etc. sorozat keretén belül alternatív látogatói útvonalakat jártunk be, a Ludwig Múzeum Mintázat és dekoráció című kiállításán a műalkotások segítségével vizsgáltunk társadalmi problémákat. A Kassák Múzeumban pedig a Kassák! című állandó kiállítás keretében a művészetben rejlő energiákat fedezhettünk fel. Nagyon izgalmas és feltöltő alkalmak voltak, azonban rájöttünk, hogy leginkább még szélesebb körben, az egyetemi hallgatók megszólítására lenne szükség, ezért a következő évben már erre fókuszáltunk.

Forrás: irodalomSzemlélet

Többes számban mesélsz már a kezdetek óta, de jól érzem, hogy te lennél a háttérben meghúzódó összekötő szál? 

Ez egy abszolút közös ötlet volt mind az egyetemi hallgatókkal, mind pedig a múzeumi szakemberekkel. Én tulajdonképpen megkérdeztem ki hogyan tudna, szeretne kapcsolódni, de igyekeztem inkább csak segíteni a folyamatot. Így egy picit talán széttartó, de izgalmas volt a kezdet, hiszen az adott program attól függött, hogyan közelítették meg és koordinálták a hallgatók a számukra még ismeretlen területen az adott munkafolyamatokat. Hozzáteszem, természetesen a múzeumok részéről olyan emberekkel kötöttem össze az irodalomSZEMLÉLETes csapatot, akikkel már volt közös együttműködésünk, tudtam, hogy aktív résztvevők lesznek. 

A második Lépcsőszeminárium mennyiben tért el az izgalmas elődjétől?  

Azzal, az egyébként nem váratlan helyzettel szembesültünk, hogy miután az irodalomSZEMLÉLET tagjai lediplomáztak, ők már a mindennapos munkájukban kamatoztatták a tehetségüket – így viszont kevesebb idejük maradt a programra. Mint említettem, tapasztalatként viszont pont arra jutottunk, hogy szélesebb körben szeretnénk megszólítani az egyetemi hallgatókat, így az átjáró és a lépcsőfokok a gyakorlatban is egy másik fejezethez vezettek. A következő évben már egyetemi oktatókat kértünk fel előadóknak, és a részt vevő múzeumok terén is változás történt: ezúttal a Kassák Múzeum, a Ludwig Múzeum, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum vett részt a programban, amely már nem csupán kiállításokhoz, hanem egy hívószóhoz, a változáshoz, egyúttal pedig a változás tárgyaihoz kapcsolódott. Ezt jártuk körbe a fotó, az idő, az érzékszervek, a hálózatok és az innováció mentén. Nem volt egyszerű dolgunk, hiszen a pandémia időszakában offline és online verzió lehetőségét is fenntartottuk, de igyekeztünk alkalmazkodni a kialakult helyzethez, valamint lehetőségünk volt egy záró, szakmai napra is a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központtal közös szervezésben.

Forrás: Rosta József / Magyar Nemzeti Múzeum

A már megtett lépcsőfokok tükrében jelenleg hogy látod a múzeumi és a felsőoktatási intézmények együttműködését?

A változásokon keresztüli együttműködés szerintem jól leírja a helyzetet. Jó volt látni, hogy a nehezen megszólítható hallgatói réteget egy tárgy és tér körüljárásával, az egymásra való reflektálással be lehet vonni a közös gondolkodásba. Ez ettől függetlenül egy nehéz műfaj. Az irodalomSZEMLÉLET megvalósítói például szerettek volna „kinevelni” egy olyan utánpótlást, akik akár a további programokat is segítették volna, de nyilván az ő életük is folyamatos változásban van. Így alakítják, alakítjuk a kapcsolatokat. Azt hiszem, tapasztalatként azt tudnám kiemelni, hogy az egyetemi oktatók bevonásával egymást, a résztvevőket is jobban meg kell ismernünk. Sokfélék vagyunk, így közösen meg kell találnunk, hogyan lehet egy platformra emelni a működést, összefűzni egyes részeket. Az irány már biztosan jó.

Tehát adott az út a következő, egyre sikeresebb szemináriumig. Mi várható az újabb lépcsőn?

Most ismét bővültünk, és újra kicsit átrendeződött a kép, jelenleg a csapat új tagjaként a Gödöllői Királyi Kastély és az MTA Művészeti Gyűjteménye is csatlakozott hozzánk. Utóbbi különösen érdekes, hiszen nem múzeumról, hanem gyűjteménnyel rendelkező intézményről beszélünk – itt a kapcsolódási pontot egy aktív, lelkes gyűjteménykezelő adja. A szemináriumok időpontjain is alakítottunk: egy tavaszi és egy őszi félévet is szervezünk, igazodva a hallgatók vizsgaidőszakához. Az idei témánk jól szimbolizálja, hogyan ért össze, értünk meg mi is egyre inkább a közös feladatra. Mindannyiunk számára fontos a fenntarthatóság, s a sok-sok kérdést is felvető, minket körülvevő fizikai valóság, tárgyi világ, mi máson keresztül érvényesülhetne jobban, mint a gyűjteményeket vizsgálva? Ami miatt ez mások számára is érdekes, izgalmas lehet, hogy nemcsak intézményi szinten „gyűjtünk”, hanem mi, emberek a személyes életünkben is ismerjük ezt a gyakorlatot. 

Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

Hogyan gyűjtünk ma?

Ez az igazán izgalmas, vizsgálandó kérdés. Hiszen vannak módszereink, stratégiáink arra, hogyan őrizzük meg a múltunkat, hogyan tervezzük a jelenünket, és hogyan alakítjuk a jövőnket. Természetesen a kérdésektől és a gyakorlatban sem tudjuk leválasztani azt az érzékelhető fizikai valóságot, amit mi valóságnak érzékelünk: tehát, hogy milyen otthoni vagy munkakörnyezetben dolgozunk, milyen tárgyak vesznek körül bennünket. Sajnos jelenleg, a szomszédunkban zajló háborús helyzet brutalitása erre mindennél élesebben felhívja a figyelmünket. A pusztulás megmutatja, mennyire fontos a fizikai valóság, a személyes tér, ami tárgyakon, elrendezésen keresztül alakítható. Adott egy tragédia, melyből sok egyéb következik: mit hagyunk hátra, mit viszünk, mit vihetünk egyáltalán? S mi marad utánunk? 

Mi, a múzeumi gyűjteményen keresztül szeretnénk megmutatni, milyen az emlékezés tárgyain keresztül szemlélni az életet és a múltat.

Fotó: Bogdándy Gábor / PIM

Említesz egy példát?  

A Műszaki és Közlekedési Múzeum például egy hatvanas évekbeli, hatalmas tárgyat, Magyarország első számítógépét őrzi. Megtudhatjuk, hogyan változott a technológia, mit értettünk akkor és mit gondolunk ma az adathordozókról. Hiszen az adat nem feltétlenül megfoghatatlan dolog, a tárolásából sok mindenre következtethetünk. Ebből rögtön felmerül a digitális adat, a digitális hulladék kérdése. Ez elvezetett minket itt, a múzeumon belül a hordozók tematikáig, mely a kéziratokon túl jelentheti Babits Mihály röntgenfelvételeken megőrzött hangját is, de izgalmas kérdéseket vet föl Jókai Mór A jövő század regénye című írása is, amely tulajdonképpen egy jövőt silabizáló sci-fi-iromány. Maga a hordozó, a papír és a hordozott tartalom is nagyon szépen rezonál arra, mennyire befolyásolja a technológia, és mi magunk is a körülöttünk lévő világot, akár az időjárást, a közvetlen környezetünket – így valószínűleg a PIM ezzel kapcsolódik a szemináriumhoz.  A végére említek egy kissé groteszk példát is: az MTA gyűjteményében található Kisfaludy Károly kézfejcsontja. Azt hiszem, ez is érdekes kérdéseket tartogat számunkra, például a kultusz és a gyűjtés, megőrzés kérdései kapcsán. 

Milyen emlékszemlélettel kezdődik majd a programsorozat? 

A tavaszi félévet április 27-én a Ludwig Múzeumban kezdjük, majd a további három alkalom az egymást követő szerdákon valósulna meg. Elsősorban azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a múzeum nem egyenlő a kiállítással, hanem egy izgalmas, tudásmegosztó tér, ami a folyamatos diszkusszió helyszíne is lehet, ahol rengeteg szakember összmunkája a jelentésteremtés. Nem egy szigorú értelemben vett intézményes rendszerről, hanem egy kötetlen hálózatépítésről gondolkodunk majd, amely inspirációs pont, remek gyakornoki helyszín lehet az egyetemisták számára. Szeretnénk a felszín alá ásni, megmutatni a raktárakat, a háttérmunkát, a múzeumok rétegeit.

Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

Nagy lépéseket tettetek meg az évek alatt. Ha visszatekintesz, hogy látod a magatok mögött hagyott tereket? Mi tudja mozgásban tartani a folyamatot?

Még korainak érzem a Lépcsőszeminárium helyzetre gyakorolt hatását vizsgálni, inkább úgy gondolom, már az is hatalmas siker, hogy bemozgatjuk, láthatóvá tesszük, milyen sokan, sokfélék vagyunk mi, múzeumok, és mennyire sokféle egyetem, hallgató tud kapcsolódni hozzánk. Szerintem ennek felismerése, kihangosítása most az egyik cél, mert akik ezt a szemléletmódot képviselik, azok tovább adják, megélik a jövőben is. Ami tovább viheti az eddigieket, ha tisztázzuk: a múzeum nem élményközpont, hanem egy izgalmas, feltöltő, inspiráló, párbeszédre hívó, tudást és az emberi gondolkodást bemutató tér.

Úgy látom, hogy az első alkalmak kreativitása éppen abból adódott, hogy az egyetemistáknak még nem voltak meg azok az erős, ráírt fogalmaik a múzeumra, amik bennem az évek során alakítják a múzeum képét. Ugyanakkor épp a viszonyítási rendszer és a párhuzamok miatt a múzeumi szakemberek közvetítő és transzparenciát teremtő szerepe valóban fontos, így én is tanulom, hogyan tudom láthatóvá tenni a folyamatokat. A hallgatók esetében adott egy nagyon ösztönző flexibilitás, de ott van az instabilitás érzése is, hiszen ez nem a megszokott mindennapi közegük – ebben tudunk mi segíteni, ők pedig kívülről mutatnak meg bennünket, ezért is fantasztikus velük együtt dolgozni.

Demeter Anna