E. Csorba Csilla az egyetemi évei után került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol négy évtizede dolgozik. 1996-tól a múzeum főigazgató-helyettese, 2005 és 2016 között főigazgatója volt az intézménynek. Az indulásról, a szakterületének megtalálásról, szemléletének alakulásáról és ars poeticájáról Török Dalma kérdezte.

E. Csorba Csilla előtt több pálya is nyitva állt: jogot végzett édesapja ügyvédként képzelte el, a vegyész nagybácsi hatására azonban lehetett volna kémikus is. Francia szakos gimnáziumba járt, kiváló tanárnőjének köszönhetően nagyon megkedvelte ezt a nyelvet. Aztán a döntés végül hirtelen született meg: történelem-francia szakra ment, hogy később tanárrá válhasson.

Az egyetemi évek alatt a történelem vált számára fontossá: nagy tanári egyéniségekkel találkozott, akikkel jó kapcsolata alakult ki. A professzorok közül kiemelkedik Szabad György alakja, aki a 70-es években 19. századi történeti diákkört is indított, amelynek E. Csorba Csilla lett a vezetője, valamint ennek kapcsán ismerte meg a férjét, Erdődy Gábort is. 

Szabad György ajánlásával került a PIM-be. Komoly vizsgaszerű felvételin kellett megfelelnie, majd a beiktatásakor fel kellett esküdnie, hogy elkötelezetten és legjobb tudása szerint fogja szolgálni az intézményt. „Máig úgy érzem, hogy ez nem volt hiábavaló dolog, hiszen ennek az eskünek volt egy belső tartalma”.

A PIM-ben már ekkoriban is nagyformátumú személyiségek dolgoztak. A legnagyobb hatással Baróti Dezső személye volt rá: ő nyugati példák mentén értelmezte, hogy mi az irodalmi kiállítás, annak feladatát interdiszciplinárisan is meg tudta fogalmazni. 

A másik fontos „mentor” W. Somogyi Ágnes volt E. Csorba számára.

A gyűjtemény ismeretét és szeretetét, a feldolgozás módszertanát tőle sajátítottuk el. Ő volt az, aki megértette velünk, hogy miért fontos, hogy egy muzeológus a műtárgyak közelében legyen, megtapinthassa, láthassa azokat, valamint rávilágított, milyen lehetőségeket ad az ember számára egy-egy hagyaték ismerete, feldolgozása.

1977-ben az Ady Endre születésének 100. évfordulójára emlékező kiállítást W. Somogyi Ágnes rendezte. „Ági olyanfajta vizuális invenciókkal fogott neki ennek a munkának, ami korábban nem volt jelen az irodalmi muzeológiában. Páratlan volt, hogy kortárs képzőművészeket is bevont ebbe a diskurzusba. Akkor jött létre az úgynevezett Ady-oltár, így egy konkrét mű létrejöttét is megtapasztalhattuk”. Az Ady-évforduló meghatározó volt abban is, hogy E. Csorba szűkebb szakterülete a fotótörténet lett. Ebben az évben került a múzeumba Székely Aladár hagyatékának jelentős része, amelynek feldolgozása Csillára várt. 

A 80-as évektől kezdve a múzeumban dolgozott Flesch Bálint is, általa pedig azok a kortárs képző- és fotóművészek is a PIM közelébe kerültek, akik akkor alakítói voltak a művészeti életnek. Ahogy E. Csorba visszaemlékezik: ez számára nagyon új volt, egy avantgárd társasággal találkozott. A kapcsolati hálónak köszönhetően több alkalommal kortárs művészek performanszai nyitották meg a kiállításokat, olykor pedig részt vettek a tárlatok vizuális anyagának létrehozásában is. 

A hetvenes években gyakran járt a Magyar Fotóművészek Szövetségébe (akkoriban a Magyar Fotográfiai Múzeum teljes anyagát itt őrizték), ahol kisebb ösztöndíjakkal támogatták a kutatásait. Ennek köszönhetően 1977-ben E. Csorba nyithatta meg a Műcsarnok Székely Aladár-kiállítását, majd a Tegnapok és holnapok árján tanulmánykötetben megjelenhetett az Ady-ikonográfiája is.

E. Csorba Csilla elmondta, a fotó Székely Aladár művészetén keresztül vált igazán fontossá a számára. „Székely Aladárt az alázata és a szerénysége miatt szerettem meg, elámultam, hogy milyen elkötelezetten állt a munkához”. 

A kilencvenes években muzeológiát is tanított.

A muzeológia nagyon komplex tudományág, ami semmilyen módon nem foglalható táblázatokba és nem lehet könnyen meghatározni. A műtárgy szeretete azonban alapvető. Úgy gondolom, ezek komplex látása, kezelése, feldolgozása, közzététele és a közösséggel való megismertetésének a legszélesebb módozatai éppúgy az irodalmi muzeológia része, mint a tudományos feldolgozásuk.

Állítja, hogy „ez a fajta diszciplína addig él, ameddig a nyelvnek és az irodalomnak súlya van a társadalom életében. Nekünk azon kell dolgozni, hogy ez a fajta igény minél tovább megmaradjon ebben a társadalomban és ne nyomhassák el a világ minden pontjáról érkező külsődleges ingerek”.

E Csorba Csilla négy évtizede dolgozik a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A legfontosabb a közösség volt: enélkül nem maradtam volna itt. Olyan egymásra figyelő, kreatív csapat dolgozik itt, akiktől sokat tanultam és akik nélkül nem nagyon tudtam elképzelni az életemet.

A PIM olyannyira az élete részévé vált, hogy bármikor, csukott szemmel és sötétben végig tud menni az összes termen. „A falak tapintása is benne van a kezemben”.

Az interjú teljes terjedelmében itt hallgatható meg: