A járványhelyzet elemi módon érinti a PIM dolgozóinak munkáját is, azonban a múzeum zárvatartása ellenére a gyűjteményi munka nem állt le. Sőt: vannak olyan területei, amelyek sokkal intenzívebbé és eredményesebbé váltak a vírusnak köszönhetően. A PIM muzeológusainak helyzetéről, jelenlegi munkáiról Kalla Zsuzsát, a múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettesét kérdeztük.

Forrás: Pinterest

Hogyan érintette a dolgozókat az újbóli bezárás?

Amikor ezen gondolkodtam, eszembe jutott Daniel Defoe Robinson Crusoe regényéből a kedvenc részem: a hős megmenekül, naplóírásba fog, és számvetést készít, megvizsgálja életkörülményeinek jó és rossz oldalát.

Alaposabban fontolóra vettem az életkörülményeimet, és nekiláttam, hogy írásban jellemezzem azokat. (...) Mivel kezdett erőt venni rajtam a csüggedés, azzal nyugtattam magam, hogy összevetettem jelenlegi életem jó és rossz oldalát. (...).

Azt írja például: rossz, hogy egy szörnyű lakatlan szigetre került, de ez jó is, mert a hajó legénységével ellentétben nem fulladt vízbe. Rossz, hogy egy lélek sincs, akihez szólhatna, de jó, hogy a hajó is a partra sodródott, amiben ott van minden holmi, amire szüksége lehet. Valahogy mi is így érezzük most magunkat: folyamatosan mérlegeljük a helyzetünk pozitív és negatív oldalait.

A múzeumi szférát elemi módon érinti a járványhelyzet, de nagyon fontos, hogy az egész társadalmi környezethez viszonyítva valós arányaiban lássuk a saját állapotunkat. 

Mennyiben más az őszi bezárás hangulata a tavaszihoz képest?

Nagyon más. A tavaszi hullámban azon aggódtunk, hogy vajon tudunk-e értelmes munkát végezni úgy, hogy el leszünk szakítva a tárgyaktól. Féltünk, hogy a karantén teljes leállást, valamiféle bénultságot jelent majd. Aztán gyorsan bebizonyosodott, hogy az adatbázisainkat, a digitalizált anyagainkat távolról is el tudjuk érni, így sokféle hasznos tevékenységet találtunk magunknak. 

Felismertük azt is, hogy annak ellenére, hogy a múzeum kapuja zárva van, a gyűjteményeinket virtuális módon meg tudjuk mutatni. 2015-ben indult el a virtuális kiállítás programunk, amit akkor még archiválási céllal indítottuk, azonban most a rendelkezésünkre állt ez az eszköz arra, hogy virtuális kiállítások formájában adjunk hírt magunkról a közönségünk számára.

A második hullám sokkal bonyolultabb helyzetben talált minket. A nyarunk lényegében elveszett, hiszen a pihenés helyett pótoltuk azokat a gyűjteményezési munkákat, terepszemléket, amiket a tavaszi karantén alatt nem tudtunk elvégezni. Nyáron nagyon aktívan elindultak a szerződéskötések, a konkrét szerzeményezés, az anyagok leltározása, és ez a mai napig tart.

Fotó: PIM/Birtalan Zsolt

Gyűjteményezési szempontból milyen volt ez az év?

Nagyon sikeres gyűjteményezési évet zártunk: végre meg tudtunk venni olyan műtárgyegyütteseket, hagyatékokat, amelyek régóta a látóterünkben voltak. Ez persze annak is köszönhető, hogy elképesztő nagy számú, hosszú heteken át tartó terepmunkát végeztek a kollégák, a teljes lezárásig azon igyekeztek, hogy lakásban lehessenek és könyveket listázzanak, kazettákat hallgassanak, értékek után kutassanak a néha rendezetlen, legteljesebb összevisszaságban eléjük kerülő anyagokban. Hiszen bármelyik dobozból előkerülhet egy fontos kézirat vagy egy ritka, eredeti fotó, publikálatlan levél, akár versszöveg. Nem könnyű ez a munka, hiszen az olykor évek óta lakatlan, fűtetlen, rendezetlen helyiségekben kell kutatnunk rejtett, nélkülünk veszendőbe menő kincsek után.

Ennek az évnek a különlegessége az is, hogy nagyon sok értékmentő akciót sikerült véghezvinnünk. Olyan anyagokat óvtunk meg a pusztulástól, amelyek máskülönben méltatlan sorsra jutottak volna. Ha nincs ez a járványhelyzet, akkor erre talán nem jut ennyi idő, hiszen a kiállításrendezés, a rendezvények, az aktív kutatószolgálati tevékenység a gyűjteményben dolgozók munkaidejének jelentős részét köti le.

A PIM relikviái a raktárban (Fotó: PIM/Birtalan Zsolt)

Mennyiben jut több idő a gyűjteménnyel foglalkozni most, hogy nincsenek kiállítások?

Az a furcsaság, hogy azzal, hogy bezártak a kiállításaink és nincsenek rendezvényeink, tulajdonképpen ki is nyílt egy kis kapu: a palotatermek jelenleg teli vannak kéziratos hagyatékokkal és egy, a kanadai New Brunswickból érkezett emigráns sajtóanyaggal, amiken nagy erőkkel dolgoznak a kollégák. Ha gyűjteményi szempontból nézzük, akkor végül is nem is olyan nagy baj ez a vírus: végre van lehetőség a nagy rendrakásra és mindenféle revíziós munkákra. A nyilvántartási területen felhalmozódott hátralékokat most le tudjuk dolgozni.

Több idő jut a tárgyakra, és örvendetesen fellendült a hagyatékokra fókuszáló munka: tavaly több jelentős hagyaték, valamint szórvány (Móricz Zsigmond, Móricz Virág, József Attila, Nagy László, Várkonyi Nándor, Kányádi Sándor, Hubay Miklós, Lénárd Sándor, Bella István) is érkezett, ezek feldolgozása is felgyorsult. 

De persze ez sem teljesen igaz, hiszen nehéz nagy és jelentős szervezést, igénylő feladatokat végezni úgy, hogy a kollégák naponta betegszenek meg vagy kerülnek karanténba, hogy tulajdonképpen még a másnapot sem tudjuk pontosan megtervezni…

Kéziratrendezés a PIM egyik palotatermében (Fotó: PIM/Gál Csaba)

Milyen munkarend szerint dolgoztok most?

Fokozottan kell figyelnünk egymás egészségére és a járványügyi szabályok betartására, ezért a munkaszobáinkat, ahol “normál időkben” többen dolgoznak, felváltva tudják használni a kollégák. Jelenleg váltott munkarendben dolgozunk, az időnk felét távmunkában, a másik felét a múzeumban töltjük, és munkanapnak használhatók a tömegközlekedés szempontjából kedvezőbb hétvégék. Ez kicsit más, mint a tavaszi rend, ahol törekedtünk a teljes lezárásra. De persze azt is látni kell, hogy hónapokon keresztül nehezen működik a klasszikus home office. Egy muzeológus nem tud teljesen elszakadni a gyűjteménytől, neki a tárgyak jelentik az inspiráló közeget.

Hogyan lehet dolgozni a műtárgyakkal, kéziratokkal, ha azok nincsenek tapintható közelségben?

A Digitális Bölcsészet Központtal fut például egy közös projektünk, amely során megpróbálunk létrehozni Kiss József levelezéséből egy digitális textológiai kiadást. Ezeket a kéziratokat digitalizáljuk épp, ami nem a puszta átgépelésüket jelenti, hanem egy izgalmas platform létrehozását, amely láthatóvá, sőt “tapinthatóvá” teszi ezeket a kéziratokat. A végeredmény egy olyan felület lesz, amelyen egyszerre látszik maga a gépelt szöveg és a kézirat, valamint a jegyzetek is. Ez a projekt is bizonyítja, hogy a kéziratok esetében ma már létrehozható egy olyan digitális minőség, amely csaknem a valódi műtárgy élményét adja, sőt kutatási, olvasati szempontból jobb annál.

Bútorfotózás a fotóműteremben (Fotó: PIM/Birtalan Zsolt)

Hogyan zajlik a PIM-ben jelenleg a digitalizációs munka?

Ősszel felavattunk egy, a kor kihívásainak maximálisan eleget tevő digitalizáló labort, és fel tudtunk venni egy újabb kollégát is, aki nagyon magas szinten ért a műtárgy-reprodukciók létrehozásához, az archiválási folyamatok menedzseléséhez. A labor és az itt dolgozók tudása reményeink szerint lehetővé teszi majd, hogy  az elkövetkezendő hetekben, hónapokban egy olyan minőségű műtárgy-digitalizálás induljon be, aminek segítségével a pandémia időszaka alatt is folyhat a nyilvántartásba vétel – ami minden gyűjteményi munka alapja. A leltározás, revízió végső lezárásához persze fontos, hogy a tárgyat kézbe vegyük, de az alapadatok a digitális verzióról is felvehetők.

A Fotóműhelyben jelenleg a háromdimenziós tárgyakról, relikviákról, bútorokról készülnek reprodukciók, amelyek a nyilvános felületen elérhető katalógusunk felhasználhatóságán fog javítani, hiszen egy adott tárgyról már nemcsak a metaadatok, hanem a róla készült fotó is elérhető lesz. 

Az új digitalizáló műhely a PIM-ben (Fotó: PIM/Birtalan Zsolt)

Hogyan változtatta meg a járvány a múzeum önreflexióját?

Az irodalmi múzeumra sokszor úgy gondolunk, ami egyéni szerzők hagyatékait őrzi, hogy szerzőcentrikus gyűjteményezés folyik. Az utóbbi időben azonban nagyon sok olyan anyag bekerült a gyűjteményünkbe (ilyen például a Médiatárban a Nyitott Műhely felvételei), amelyek az irodalmi élet hálózatosságának feltárását segítik. 

A PIM számára fontos, hogy olyan anyagokat is gyűjtsön, amelyek a jelenünkről szólnak. Az irodalmi múzeum a maga eszközeivel a jelent is archiválja: nemcsak múltközpontú gyűjteményezés zajlik az intézményben. Éppen ezért olyan nagy öröm, ha még élő szerző képes átadni vagy eladni a munkásságának dokumentumait a múzeum számára.

Miként módosult a múzeumi dolgozók belső kommunikációja?

Míg korábban elsődleges volt a személyes kontaktus, és nagyon idegennek és személytelennek tartottuk a monitoron keresztül való érintkezést, addig ma már ez teljesen természetessé vált. A kényszer szülte ezt, de rá kell ébrednünk, hogy a szakmai beszélgetéseink jól működnek a virtuális térben is. Sőt: felismertük a csoportos online kommunikációban rejlő lehetőségeket. Szervezhetünk olyan műhelybeszélgetést, amelyekbe könnyedén be tudnak kapcsolódni kollégáink a város másik pontjáról vagy vidéken levő tagintézményeinkből is. Sok esetben könnyebb elérni egymást az azonnali cselekvést kívánó gondjainkkal, gyorsabban tudjuk közvetíteni a fontos napi tapasztalatainkat. Ez a módszer áthidalhatja a korábban kicsit körülményes kommunikációt azokkal, és azok között, akik nem a Károlyi-palotában dolgoznak. A személyes kapcsolattartás, a “terepszemle”, a raktár- és kiállításlátogatás természetesen továbbra is az együttműködés alapja marad, de jó látni, hogy egyre több a nem hierarchikusan, formálisan szerveződő közös munka, hanem lassan megtalálják a közös hangot a különböző tagintézményekben működő, hasonló projekten munkálkodó szakemberek.

Fotó: illusztráció (Pexels/Julia M Cameron)

Mennyiben jut több idő arra, hogy a muzeológusok bővítsék a már meglévő tudásukat?

Nagy csapás, hogy a könyvtárak bezártak, mert ez gátolja a kutatómunkát. Az viszont nagy szerencse, hogy a saját könyvtárunkat tudjuk használni, ami az elmúlt évben sok-sok friss hazai és nemzetközi muzeológiai szakirodalommal gyarapodott.

Lehetőség nyílt arra, hogy a kollégák, akik tudományos projekteken, forgatókönyveken, disszertációjukon dolgoznak, kutatószabadságot kapjanak. Mivel ezeket az időszakokat könnyebb most beiktatni, így több kiadvány és publikáció van készülőben. Készül a Székely Aladár-katalógus, a Rézbőrű volt az alkony kiállításhoz kapcsolódó szövegkiadás és egy katalógus is, valamint hamarosan megjelennek a Csáth-, az Ady-tanulmánykötetek is. Ha nem lett volna a vírus, akkor ezek valószínűleg későbbre tolódtak volna.

Restaurátorok dolgoznak az OSZMI-ban (Fotó: PIM)

Miben változtatta meg a vírus a tudásátadás módjait?

Azzal, hogy a programjaink, rendezvényeink, konferenciáink bekerültek az online térbe, sokkal nagyobb közönséget tudnak megszólítani, eleinte én is kicsit hitetlenkedve, majd egyre nagyobb örömmel hallgattam az év során a közművelődési területen dolgozók tapasztalatait, a számadatokat. Az elmúlt időszakban több olyan műhelybeszélgetésünk is volt, amelyek tökéletesen élvezhetők voltak a monitoron keresztül, és az is nagyon jó dolog, hogy ezekbe az online eseményekbe az ország bármely pontjáról be lehet kapcsolódni. 

A tudásátadásnak új módjai nyílnak meg, a kutatói adatbázisépítés mellé felcsatlakoznak a népszerű-ismeretterjesztő, sőt személyes hangvételű írások. A következő félévben tervezzük, hogy több könnyedebb hangvételű műtárgyismertető poszt jelenik meg az online felületeinken, ezek a jövőben kézzelfoghatóbbá, érzékletesebbé teszik gyűjteményeink legizgalmasabb darabjait. Keressük a lehetőséget arra, hogy a jelenlegi honlapunk struktúráján belül hozzuk létre ezt virtuális látványraktárat. Saját belső kommunkációnk javítására, az elszigeteltség feloldására tervezzük rövid, amatőr videók közzétételét a közös múzeumi felületeken – ami ebből a közönség érdeklődésére is számot tarthat, az minden bizonnyal nyilvánossá válik majd.

Ebből a sokféle tervből egy bizonyosan látszik: a vírushelyzet hatására intenzíven és sokoldalúan archiváljuk a jelent. A későbbi koroknak ezáltal sokkal pontosabb képe lesz majd arról, hogy 2020 körül milyen volt a muzeológia. 

Csoóri Sándor-műhelykonferencia az Irodalmi Magazinnal (Forrás: YouTube)

Mi az a terület, amiben nagyon sokat változott a szemléletetek a vírus hatására?

Nehéz erről gondolkozni, hiszen még benne vagyunk a folyamatban, szűk a perspektívánk stabil következtetésekhez, mérlegkészítéshez. De például elkezdtünk egy olyan munkacsoportban dolgozni, ami kifejezetten az ökológiai tudatosság kérdéseivel foglalkozik a múzeumon belül. Ha nincs a vírus, akkor a hétköznapi rohanásban aligha gondolkozhatunk olyan kérdéseken, mint a múzeumon belüli szelektív hulladékgyűjtés, vagy a raktárak, kiállítóterek optimális, hatékony és gazdaságos hűtése. Az utóbbi években kezdtünk el tudatosabbak lenni az állományvédelem, raktározás, szállítás területén is. Kísérletezünk azzal, hogyan lehet környezetbarátabb csomagolóanyagokat, tárolási módokat, fertőtlenítési lehetőségeket használni az intézményen belül. Örülök, hogy ezek a kérdések most kifejezetten előtérbe kerülnek, hiszen majdnem minden raktárunkban történt átépítés: nyáron kapott új tömörraktárat a Művészeti-, Fotó- és Relikviatárunk, megújultak az átmenő raktáraink, és az OSZMI-ban is épp zajlik egy raktárépítési projekt.

Kéziratok savtalanítása (Forrás: PIM)

Mit gondolsz, hogyan változtatja meg a kiállításnézési szokásainkat a járvány és az, hogy annak hatására egyre több kiállítás válik online elérhetővé?

Azt gondolom, hogy a jelentősen megnövekedett online fogyasztás hatására a percepciónk fog változni: már most látszik, hogy növekszik az igényünk valós időben-térben zajló eseményekre. A bezártság és az online tartalmak ráébreszthetnek minket, mire jó az egyedül vagy társaságban, de mindenképpen privát tapasztalatként megélt kiállítási élmény, egy inspiráló közegben zajló belső párbeszéd, a hétköznapiból való kiszakadás, a látványban való elmélyülés. Ennek nem konkurenciái az online kiállítások – arra azonban kiválóan alkalmasak, hogy felkeltsék az érdeklődést, hogy a látogatást megelőzően vagy később segítsék a ráhangolódást vagy a látottak felidézését, feldolgozását.

Fotó: illusztráció (Pexels/Una Laurencic)

Hogyan változik ennek hatására a kiállításrendezés?

Azt gondolom, hogy a tárgyakhoz való viszonyunk fog változni, és valószínűleg ez egy régi dilemmára tesz majd pontot. Hosszú ideje zajlik a muzeológiában egy – talán nem is igazi – vita, aminek tétje a műtárgy szerepe a kiállításokban. Míg hagyományosan egy kiállítás teli volt műtárgyakkal, sokszor csak ebből épült fel a tárlat, addig mára a látogatóközpontszerű, erős vizuális effektekkel megtámogatott, a látványra erősen építő kiállítások vonzzák elsősorban a látogatókat.  Én azt gondolom, hogy a pandémia hatására a kiállításrendezésben a műtárgyak ismét visszakerülnek a fókuszba: talán nem olyan dózisban, mint ahogyan a 19. században volt, de szerepük a kiállításokban felértékelődik. 

Mi a legfőbb tanulsága ennek az évnek?

Furcsa év volt ez, ahol a szakmai, technikai, adminisztratív, jogi, kommunikációs kihívások szinte egybefolyóan követték egymást. Én azt érzékeltem, hogy körülöttem a gyűjteményekben a kollégáim sokszor minden erejüket megfeszítve álltak helyt, ezért éppen a “frontvonalban” dolgozók rettenetesen elfáradtak mind fizikailag, mind lelkileg, emberileg. A keretek nélküli, a tervezhetőség hiányában sokszor spontán zajló gyűjteményezés, a hagyatéki szemlék, beszállítások, az állományvédelmi kontroll fenntartása mellett a fegyelmezettség, az elkötelezettség adott erőt ahhoz, hogy egyben tartsák magukat.

Használunk az adatbázisépítésben egy szakkifejezést, a “felelős muzeológust” – ez az szakember, aki egy-egy  gyűjteményegység nyilvántartási adataiért felel.  Az itt dolgozók többségére igaz, hogy a gyűjteményükhöz legalább annyira kötődnek mint a családjukhoz, barátaikhoz, ez az életük. Nem a járvány egy éve, hanem hosszú és rögös évtizedek tapasztalata mondatja velem, hogy legyen bármilyen kilátástalan a helyzet, az itt dolgozók megtalálták, megtalálják a módot arra, hogy szeretettel és professzionálisan gondozzák a rájuk bízott a gyűjteményt.

Kocsis Katica