150 éve született Székely Aladár. Az évforduló alkalmával megnyílt Új vizeken… című kiállítás ismert és eddig nem publikált képek segítségével mutatja be a művész személyes életét és a műteremben folyó alkotómunkát. A kiállított több mint száz fotón keresztül kirajzolódnak a Székely-dinasztia három és fél évtizedes működésének jellemző vonulatai is. A kiállítás kurátorával, E. Csorba Csillával beszélgettünk.

Hogyan született meg a kiállítás?

150 éve született Székely Aladár. Ez az évforduló adta az apropót, hogy bemutassuk az életmű leghangsúlyosabb részét, a portréit. A kiállításban szerepelnek a családjáról készített felvételei, a kor híres művészeiről készült fotói, valamint saját önarcképei is.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban nem először láthatók Székely Aladár fotói. Legutóbb 2009-ben készítettünk kiállítást a munkáiból Az ismeretlen(?) Székely Aladár címmel, amin a portréit nem, de a nemes eljárással készült városképeit, az utazásain készült itáliai fotóit, a nagybányai képeit, a csendéleteit, a reklámfotóit mutattuk be.

Milyen látvány fogadja az érkezőt?

A térbe belépve először magát Székely Aladárt látjuk óriási méretben, majd a fal másik oldalára kinagyítottuk azt a fotóhátlapját, amelyet Sassy Attila tervezett számára. Ez egy gyönyörű és sűrű szecessziós grafika, amin a grafikus megteremti a fényképész szecessziós alakját is. Ennek a hátlapnak a színvilága határozza meg a kiállítótér hangulatát is: a falak kékek és drapposak.

Mi a kiállítás koncepciója?

A kiállítás három szálon fut: végigköveti Székely Aladár életét, miközben van egy fotótörténeti és egy technikatörténeti vonala is.

Az élettörténetet 1893-tól indítjuk, amikor Székely Aladár megnyitja első műtermét Gyulán. Ezután nem sokkal később áttelepszik Orosházára, de 1899-ben már a fővárosban keres magának műtermet: a Mária Terézia tér 1. szám (ma: Horváth Mihály tér 1.) legfelső szintjén természetes fényben tud fotózni. Nem sokkal rá, 1902-ben a József körút 62.-ben nyit egy másik műtermet is, ami egy földszinti, előkelőbb tér. Itt villanyfény mellett készít felvételeket. 

Ebből a korai időszakból bemutatjuk a fotóhátlapjait, amelyek közül a legelső igazán egyszerű, majd ő is az előre megrendelhető, eklektikus tucatgrafikák közül választ. Ezek mellett szerepel a már említett Sassy-grafika, ami már egy későbbi időszakot idéz, ezt követi Kozma Lajos terve. A legkésőbbi hátlap az 1914-es, amin Gara Arnold barokkos, de a népi szecessziót is megidéző emblémája szerepel.

Ezek fölé válogattunk azokból a korai fotóiból, amelyek képet adnak Székely indulásáról. Ha fotótörténetileg tekintünk ezekre, akkor felismerjük azt az időszakot, amelyet még a 19. századból megismert hagyományos fényképkészítés fémjelez. A beállítások nagyon statikusokat, az alakokat bútorok között vagy festett hátterek előtt ábrázolják. Az arcok távoliak, idegenek, kevéssé evilágiak. E sorban látható többek között Székely Lesznai Annáról készített, harmóniát árasztó fotója is.

Lesznai Anna (Székely Aladár felvétele, 1910 körül, PIM Fotótár)

Mikor és hogyan változott meg Székely szemlélete?

Amikor Székely 1906-ban bejárta Nyugat-Európát az unokatestvérével, Rónai Dénessel, akkor találkozott az újfajta irányzattal. Ezeken a portrékon megszűnik a távolságtartás, az arc közel kerül, a fotós pedig igyekszik megragadni az alany valódi személyiségét,  gesztusait, mozdulatait, érzelmeit. Székely hazatérve ennek a realista irányzatnak lesz az úttörő képviselője. 1907-ben A Fényben megjelent programadó cikkében is azt hangsúlyozza, hogy „az ambíciózus fényképnemzedéknek végre eszmélni kell”.

Hogyan illeszkedik ez a szemlélet a kor milliőjébe?

Abban a korban járunk, amikor a művészet minden területén elindulnak az adott ág megújítását célzó mozgalmak. A Nyugat írói, költői, a Nyolcak festői is az újat keresték. Ha Rockenbauer Zoltán terminológiáját használom, aki azt mondta a Nyolcakra, hogy adyzmust hoztak a festészetbe, akkor Székely Aladár tevékenysége adyzmus a fotográfiában. 

A kiállítás címe, az Új vizeken… Adyra és arra a miliőre is utal, amiben mindenki az újat kutatta. Másrészt Székely Aladár úttörő tevékenységét is híven mutatja: a maga határozottságával, kiállásával úttörő jelensége volt az új szemléletű fotográfia elterjedésének. 

Ady és Léda (Székely Aladár felvétele, 1907, PIM Fotótár)

Mit tudunk a műterméről? Hogyan nézhetett ki?

Székely 1910-ben már a Váci utca 18. teljes felső szintjét ki tudja bérelni: ebben a szép szecessziós épületben alakítja ki az új műtermét, amelynek alaprajzát az egyik falon rekonstruáltuk. Ezen a helyszínen már megfelelő körülmények között tudta fogadni a nagypolgári és az arisztokrata vendégeit. A műterem a maga 96 négyzetméterével grandiózus volt, a tetővilágításának, nagy üvegablakainak köszönhetően pedig nagyszerű képeket lehetett készíteni természetes fényviszonyok mellett. 

Hogy az ide betérők mit láttak, csak töredékesen tudjuk. A felvételekről sejthető néhány részlet, de sajnos a műteremről nem maradtak fenn felvételek. Az egyik vitrinben viszont meg tudjuk mutatni a Rónai Dénes műterméről készült felvételeket, a  különböző stílusú enteriőröket az art decótól a biedermeierig. Feltehetően Székely Aladár műterme is hasonló hangulatú lehetett.

Székely Aladár önarcképe fiával, Lászlóval, (1916 körül, eredeti negatívról készült digitális pozitív, PIM Fotótár)

Milyen figura volt Székely Aladár?

Az írásaiból és az önarcképeiről képet kaphatunk személyiségéről. A középső terem hátsó falára a családjáról készített képek közül válogattunk, amelyeket korábban még sohasem láthatott a közönség. Ezek között szerepelnek az önarcképei is, amelyek egy öntudatos művészt és polgárt tárnak elénk: a férfi, akit látunk, jól öltözött, jó kiállású, és pontosan tudja magáról, hogy kicsoda. Ez az öntudatosság köszön vissza az írásaiban is: például az Írók és művészek című albumának bevezetőjében azt írja:

tíz-tizenkét éve annak, hogy első voltam fővárosunkban, a ki új szempontokból az arcképfotografálást művészeti feladatok szolgálatába állítottam.

Fontos célkitűzése volt, hogy megörökítse kora legnagyobb művészeit az utókor számára.

Milyen családi fotók szerepelnek még ezen a falon?

Ez a fal egy privát fotófal, ami ugyanakkor jól mutatja Székely portrékészítési elveinek gyakorlati megvalósítását is. Meggyőződésem, hogy a fotós sokat próbálgatta a különféle pózokat, beállításokat, és látható, hogy a családja tagjait is modellként használta. Ezek ugyan beállított képek, mégis van bennük egy kis játékosság, spontaneitás. Több képen megjelenik a felesége, Spiller Irén, akivel 1904-ben kötött házasságot, valamint 1910-ben született kisfia is. 

E falon kiemelt helyen szerepel az 1910-ben feleségéről és gyermekéről készült fényképe, ami egy egészen másféle stílusról árulkodik. Ez egy ún. festőies felvétel, amelyen az anya arcát különlegesen világítja meg a fény, a kontúrok elmosódottak, lágyak. 1910-ben Székely ezzel a képpel és más felvételeivel az első nagyszabású nemzetközi fényképkiállításon átütő sikert aratott, kollekciója aranyérmet nyert.

Ha megfordulunk, akkor újra a kiállítás technikatörténeti szála kerül előtérbe: itt az üvegnegatív műfajával ismerkedhetünk meg.

Az üvegnegatívok közül egyet állítottunk ki, azt, amelyik Csinszkát ábrázolja. Ezen a falon látható továbbá az erről a negatívról Székely által készített pozitív is, valamint erre a kiállításra mi is elkészítettünk egy digitális kópiát. Látható, hogy a korabeli fotó már megfakult, azonban az általunk előhívott felvételről képet kaphatunk arról, hogy Székely milyen részletgazdag és jó minőségű fotókat hozott létre a technikával. A baloldali terem vitrinjében ennek a fotótechnikai eljárásnak az eszközeit is kiállítottuk: a negatívokat tároló kazettát és a másolókeretet. 

Ebben a térben láthatunk még nyolc képet, amelyek a negatívokról készített digitális pozitívok nagyításai. Ezekkel szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen sok potenciál volt ebben a technikában. Az Ady Lőrincnét ábrázoló fotón látszik a leginkább, hogy szinte tapintható részletességgel vissza lehetett adni a különböző kelmék textúráját, az Ady-képen kivehetőek az arc legapróbb részletei, egy-egy felvételen pedig Székelynek a fénnyel zseniálisan bánó művészi látásmódja, emberábrázoló készsége érzékelhető. 

A bal oldali teremben Székely képzőművészekről, színészekről, írókról készült portréi kerültek. Mi alapján válogattál a hagyatékból?

Székely Aladár 1915 karácsonyára megjelentette az Írók és művészek albumát, amelyben 38 művész portréja szerepelt. Erre a kiadványra azt írta: első kötet, tehát feltehetően többet is tervezett belőle. A második már nem készült el, viszont én eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha megcsinálnám a második kötetét. A most kiállított művészportrék többségében olyanok, amelyek az első albumban nem jelentek meg. 

Az első egységben a Gulácsy Lajosról készített fotók fémjelzik Székely nagybányai kötődését. Most két Gulácsy-fotót láthat a közönség: az egyiken Rómeó alakjában látható, a másikon pedig, amint háttal A spiritualista festményét szemléli. E mellé installáltam magát a festményt is, ami a hagyatékkal együtt került a PIM gyűjteményébe. Ezen a falon még tetten érhetjük a gödöllői művészekhez fűződő viszonyát is: Körösfői-Kriesch Aladárral került először kapcsolatba, majd Mihály Rezsőt és Undi Mariskát, valamint a kiállításaikat is fotózta.

Gulácsy Lajos (Székely Aladár felvétele, 1910 körül, PIM Fotótár)

A következő egységben kosztümös, beállított képeket látunk híres színészekről, akiket Székely főként a műtermében fotózott, amint beöltözve, a szerepük szerint átlényegülve pózoltak a kamerának. Őket megint képzőművészek követik: például Szinyei Merse Pál, Kernstok Károly, Rippl-Rónai, Márffy Ödön, Czigány Dezső. 

Ezután egy nagy falat szenteltünk a Nyugat íróinak: itt szerepelnek többek között Babits, Ady, Kaffka Margit portréi. Ignotus már 1910-ben elismerően írt Székelyről a Nyugatban (egyébként ez az írása szerepel az Írók és művészek album előszavában is), majd a folyóirat két kiállított lapján látszik, hogy népszerűsítették, nyomon követték a pályáját. 

Hogyan került be Székely ezekbe a művészkörökbe?

Azt gondolom, hogy „kézről kézre” adhatták. Adyval szoros barátságot ápolt, vele feltehetően Bródy Sándor révén ismerkedhetett meg, mivel róla már egészen korán készített portrét. Aztán Adyn keresztül juthatott el az írókhoz, költőkhöz. De biztosan járt kiállításokra és színházba, koncertekre is.

Két barátság kap nagy hangsúlyt ebben a térben.

Igen, külön falon láthatók az Adyról és családjáról, valamint a Móriczról és családjáról készült fotográfiák. Ady először 1907-ben Lédával ment el Székely műtermébe, ekkor készült a szerelmüket megpecsételő felvétel, de a fotós Csinszkával együtt is többször megörökítette a költőt. Ady is írt egy bevezetőt az Írók és művészek c. kötetbe, Székely eredeti felkérőlevelét is olvashatják a látogatók:

Örök hálára köteleznél, ha a könyvhöz néhány bevezető sort írnál. Ne értsd félre és ne tekintsd szerénytelenségnek, a világért sem reklámot kérek, hanem néhány objektív sort egy ilyen képeket tartalmazó gyűjteményről.

Székely igazán a barátjának tekintette a költőt, aki otthon érezhette magát nála, sokszor el is járt hozzá. Két olyan kép is látható, ami feltehetően nem a műteremben, hanem Székely irodájában készült. 

Székely Ady mellett a legjobb kapcsolatot Móriczcal ápolta.1935-ig fotózta az írót, portréin az élet gondjaival küzdő, magába zárkózott, néha búskomor férfi tekint ránk.

A harmadik teremben a művészek egy része újra visszatér, mégis, mintha valami megváltozott volna.

Ady halála és a világháború visszavetette Székely pályaívét. Azonban mindazok, akik korábban jártak hozzá, a háborút követően újra visszatérnek hozzá. De valóban: jól látható, hogy mindenki életében történtek változások: Csinszkát már Márffy Ödön mellett látjuk, Babits Török Sophie-val áll a kamera előtt. Móricz Janka öngyilkosságát követően Simonyi Máriát veszi feleségül. Székely Ady múzsájáról, Lédáról egészen különleges portrét készít ebben az időben: Diósyné kedvenc kutyájával látható a képen. 

A következő fal pedig a nagybányai kötődését bontja ki. Itt szerepel egy 1926-os csoportkép, de Thorma Jánosról, a festőiskola akkori vezetőjéről is több portrét készített Székely. Látható továbbá két festői fotó, amit a nagybányai légkör inspirált: ezek a hallatlan műgonddal, nagyon sok odafigyeléssel elkészített nemes eljárású kópiák különlegesek az életműben.

Ezután pedig egy 1934-es, Bölöni Györgynek címzett levelet idézel a falon: „Már négy éve beteg vagyok és a műterembe nem járok be, a fiam vette át a vezetést”.

Székely Aladár 1930-ban megbetegszik, a fia fokozatosan átveszi a feladatait: ugyan a fényképeken még a Székely Aladár műterme felirat szerepel, ez már a brand. Székely Aladár neve azonban ekkorra már annyira ismert, hogy külföldi alkotók is ellátogatnak a műterembe, ha Budapesten járnak. Székely műteremben készült Ruggiero Ricci hegedűművész, Marinetti, Kokoschka, Sztravinszkij portréja is. 

Székely László is fényképezett híres alkotókat, például Kosztolányit vagy Kodályt, de emellett gyűjtötte a dedikációkat is, így sok felvétel aláírva szerepel a hagyatékban. A fiú fotóin már tetten érhetők a fotótörténeti változások is: a Bauhaus látásmódja, az új tárgyiasság elvei érvényesülnek ezeken a fényképeken. Az arc még közelebb kerül, a világítások izgalmasabbá válnak. Ezt a változást szerettem volna megmutatni négy olyan felvételen, amely közül kettőt még az apa, kettőt pedig már a fia készített. Székely László mesterien játszott a fényekkel, a megvilágítással, izgalmasak a beállításai. 

A kiállítás Székely utolsó nagy vállalkozásával búcsúzik.

Székely 1926-ban eldöntötte, hogy Ady emlékére létrehoz egy albumot. Lefestette az érmindszenti kúriát, emlékplakettet készített, elutazott Párizsba, hogy lefotózza azokat a helyeket, ahol a költő megfordult. Az albumba beválaszt hat Ady-portrét és a szülőházáról készített felvételt is, Móriczcal pedig írat egy szép bevezetőt. Nagyon sok példányt kinyomtat, a terjesztést is megkezdi, amikor kiderül, hogy Ady Lajosnak nem tetszik Móricz bevezető  szövege. Székely Aladárnak végül vissza kell vonnia a kiadványt. Amikor bekerült a múzeumba a hagyaték, akkor ennek az albumnak az elázott, sérült, tönkrement példányait is megtaláltuk.

Hogyan került a PIM-be a Székely-hagyaték?

A múzeum 1977-ben, Ady születésének 100. évfordulójának évében felhívást tett közzé, hogy a költőhöz kapcsolható műtárgyakat vásárolna. Székely feleségének örököseitől vette meg a múzeum a hagyatékot. Az anyagban száznál is több üvegnegatív szerepel, amelyek nagyon értékesek, ugyanakkor rendkívül sérülékenyek, ezért kész csoda, hogy túlélték a történelem viszontagságait.

Szerencse, hogy a múzeumi bekerülést követően még a múzeumban dolgozott Flesch Bálint fényképész, fotókonzervátor, aki szakszerűen tudta megoldani e negatívok tárolását. 

Milyen programok kapcsolódnak majd a kiállításhoz?

Tartott már tárlatvezetést Fejér Zoltán fotótechnika-történész, de érkezik hozzánk Nánási Pál, aki a mostani népszerű portréfotózás fényében beszél majd Székely Aladár képeiről. December 3-án lesz egy szimpózium a portréfotózás elmúlt 100-120 évéről, ehhez kapcsolódik majd egy beszélgetés Bartis Attilával. Tervezzük, hogy meghívjuk Flesch Bálintot is, aki szintén technikatörténetileg mesél a kiállított anyagról, valamint Baki Pétert, a kecskeméti Fotográfiai Múzeum igazgatóját, aki februárban rendezett Székely Aladár-kiállítást. A jövő év vendégeit pedig ezután állítjuk össze. A kiállítás kísérőkiadványa várhatóan november végén jelenik meg.

Kocsis Katica

Fotók: Birtalan Zsolt