Van egy tér a Petőfi Irodalmi Múzeum déli szárnyában, ami korábban kiállítások helyszínéül szolgált, azonban 2020 májusában új funkciót kapott: kiállítótérből, csendes sarokszobából múzeumpedagógiai műhellyé lényegült át. Ez a tér nemcsak a gyerekeket, csoportokat szólítja meg, hanem az egyéni látogatót is, aki itt megpihenhet, elmerenghet két tárlat között.

A tér aligha kikerülhető, hiszen két tárlat is ebbe a sarokhelyiségbe fut be, és már az első pillanatban elképesztő élményt nyújt. A sötét, mesterségesen megvilágított kiállítóterekkel szemben ugyanis éles kontrasztot jelent ez a helyiség, ahol az újra használatba vett ablakokon ömlik be a fény. Tágas, világos és jól tagolt helyszínre érkezünk meg, amely tetszés szerint alakítható, változtatható, így remekül igazodik az adott foglalkozás igényeihez, és a résztvevők fantáziáját is nagyszerűen beindítja: alkotásra, akciókra ösztönzi a gyerekeket. Ez a tér továbbá az egyéni látogatót is cselekvésre, kreativitásra inspirálja, miközben lehetőséget ad arra is, hogy megpihenjen két tárlat között félúton.

„Másfél évig terveztük ezt a helyszínt Kádár Annával, Kodolányi Judittal és Sóki Diánával. Elképesztő csapatmunka volt, rengeteg egyeztetéssel, egyet nem értéssel, kompromisszummal és szépséggel, mire minden pici részlet összeállt.” – meséli Czékmány Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum Múzeumpedagógiai és Felnőttképzési Főosztály vezetője, majd elmondja azt is, hogy praktikus szempontok is szerepet játszottak e tér megszületésében. „A vírus előtti időkben olykor igen nagy létszámú csoportokkal dolgoztunk együtt, akikkel a palotasor egyik termében gyűltünk össze. Azonban azok a terek túl magasztosak ahhoz, hogy a gyermekek valóban felszabaduljanak, másrészt eléggé távol esnek a kiállításainktól is. Ez a tér azonban közvetlenül a tárlatokból nyílik, és alkalmas arra is, hogy az összes eszközünket itt tároljuk.” A foglalkozások indulhatnak innen, és folytatódhatnak a kiállításokban, de az is jól működik, amikor egy vezetést követően érkeznek meg ide a gyerekek, és kezdenek bele az alkotómunkába. Magyarországon egyedülálló helyszín ez abból a szempontból, hogy a kiállításokkal integrált egészként létezik.

A tér érvényes választ ad a kortárs múzeum feladatára, társadalomban betöltött szerepére is. A 19. századi felfogás, amely szerint a múzeumnak a közoktatás eszményét kell szolgálnia (George Brown Goode), valamint hogy ez a hely a szépségről való elmélkedés temploma (Benjamin Ives Gilman), mára már tarthatatlanná vált. A múzeum ma a közönség és a közösség felől értelmezi magát: kiállításai látványalapúak, részvételre építenek, míg maga a múzeum egy agóra, ahol a közösségben megélt egyéni élmények válnak fontossá. A most létrejött múzeumpedagógiai tér épp azt segíti elő, hogy a gyerekek meg tudják fogalmazni a kiállítás kapcsán felmerült gondolataikat, hogy meg tudják valósítani a tárlat inspirálta ötleteiket. Egyszerre alkotó- és akciótér tehát ez a terem.

A múzeumpedagógiai tér megszületését hosszas diskurzus előzte meg, amelyen a különféle múzeumfelfogások mérettettek meg egymással. „Az itteni elképesztően rugalmas, kollegiális közösségnek köszönhető, hogy megvalósulhatott ez a tér, hiszen azt látni kell, hogy a muzeológusok részéről mégiscsak áldozat volt a korábban a kiállítások helyszínéül szolgáló tér funkcióváltása” – részletezte Czékmány Anna, majd hozzátette, hogy ezt követően sok nemzetközi példát megnézve és az ide vonatkozó szakirodalmakat tanulmányozva alakult ki a fő koncepció.

„Fontos szempont volt, hogy ez a tér mindent tudjon: lehessen itt kiállításmegnyitót vagy felolvasást tartani, de alkalmas legyen egy nyugdíjasrendezvény vagy egyéb esemény lebonyolítására, és még egy óvodás csoport is beférjen”.  – mondta a múzeumpedagógus. Mag Ildikó belsőépítész, akinek egyébként az Arany 200 busz vagy a Gát utcai József Attila Emlékhely látványait is köszönhetjük, egy olyan teret álmodott ide, ami teljesen tisztává tehető és kompletten be is rendezhető. Egy funkcionális héj született, amibe az adott program igénye szerint állíthatók fel az ide tervezett összecsukható asztalok, székek, de a moduláris elemekből, fellépőkből, kubusokból színpadot, kifutót, posztamenst is létre lehet hozni. A déli homlokzat parapetes ablakait kibontották: olvasósarok, párnákkal telerakott ülőrészek jöttek így létre.

„Az elejétől artikuláltuk, hogy nem gyerekteret szeretnénk, tehát nem egy kedves figurákkal, sokféle színnel díszített helyszínre volt szükségünk, mivel az nem illett volna az eredeti koncepciónkhoz. Azt szerettük volna, hogy ez egy szomatikus tér legyen. Habár sokféle, szerteágazó ötleteket hoztunk be a kollégáimmal, Kádár Annamáriával, Kodolányi Judittal és Sóki Diánával, abban egyetértettünk, hogy egy olyan tér szülessen meg, ami az emberi testekre hat, valamint, ahol az egyének testként tudnak létezni a térben. Ezen a helyszínen a diákok számára is világossá válik, hogy a tér egy olyan konstrukció, amihez viszonyulni lehet és amit ők maguk is újra tudnak alkotni. Érzékelik, hogy itt minden elem és azok helyzete is jelentéses.” – magyarázta Czékmány Anna.

Nagyon sok apró utalás is megbújik ebben a térben. A térbe elhelyezett kubusok például jelzik, hogy a PIM elsősorban élettörténeti tárgyakat gyűjt, amelyek főként az adott szerzőhöz kapcsolható történetük és az egymáshoz való viszonyuk miatt érdekesek. A Maráczy Manuela jelmeztervező, iparművész által megvalósított tapétán pedig a Himnusz, a Szózat és a Nemzeti Dal kéziratainak javításai, firkái szerepelnek: ez a dizájn utal arra, hogy a múzeumok létrejötte a 19. századi nemzetállami ideológiához kapcsolódik és hogy a múzeumnak szem előtt kell tartania ezt a hagyományt, ugyanakkor megfelelő distanciával kell viszonyulnia hozzá. 

Az integritást a mindkét irányból átcsúszó kiállítások továbbvitele biztosítja. Elsőként a most megnyílt Édes Anna-kiállítás folyik át ebbe a térbe egy kis kiállítás formájában. A PIM pályázatot hirdetett: a regényhez kapcsolódó fiktív élettörténet-tárgyak megtervezésére és elkészítésére hívta az alkotókat. A legjobbnak bizonyult nyolc tárgyat láthatjuk most az egyik falon szereplő rekeszekben, amelyek esetenként kiszedhetők és megfoghatók. Ezek a tárgyak a múzeumpedagógiai foglalkozások során is használhatók és az egyéni látogatók számára is adnak egy plusz benyomást.

Ez a tér egy vetítőparavánnal intimebbé is varázsolható, de megtalálható benne minden olyan elem, ami szükséges lehet egy múzeumpedagógiai foglalkozáshoz: kihajtható, mágnesezhető táblák, polcos rendszerek kerültek a falakra, a plafonról romboid alakú alakzatok, egy “drótsárkány” lóg, ami mozgatható, leengedhető, így nemcsak a szőnyegmintával alkot harmonikus egységet, hanem alkalmat ad arra is, hogy a térrel ne csak horizontálisan, hanem vertikálisan is lehessen játszani. E szobában tehát maximálisan kiélhetjük a kreativitásunk. 

Ez a helyszín egy élő műhely, ahol a választott kiállításról gondolkodhatunk, és ahol a gondolataink meg is valósulnak. A múzeumpedagógiai tér csak arra vár, hogy benépesítsék, hogy egyéni vagy csoportos interpretációkkal átrendezzék, saját tárlatokat és előadásokat hozzanak benne létre, amelyek maguk is az adott kiállítás részeivé válnak.

Fotók: Sóki Diána