Sorozatunkban a Petőfi Irodalmi Múzeum dolgozói mutatkoznak be, olyan munkatársak, akik különleges, kevesek által ismert fogalkozást választottak élethivatásul. Az első részben Peller Tamás restaurátorral beszélgettünk, aki többek között elárulta, hogyan találta meg ez a szakma és hogy miért fontos számára a PIM, de megtudtuk tőle azt is: mi a különbség a privát és a múzeumi restaurátor között.

Hogyan kerültél a PIM-hez?
Thurnayné Mijátovits Zorka vezeti az osztályt, én miatta jöttem ide. Őt tanítottam is az egyetemen, remek szakembernek tartom.

Mi volt az első tényleges feladatod? Hogyan nézett ez ki?
Egy régóta esedékes, nagyszabású felmérést végeztem: a PIM művészeti gyűjteményéből a vidéki irodalmi emlékházak állandó kiállításaira kölcsönzött műtárgyak állapotát mértem fel. Igazi mély víz volt ez a magyar muzeológia világában: jártam szépen felújított és dermesztő állapotú épületekben és kiállításokban. Ilyenkor a restaurátornak egyrészt a kockázatokat kell pontosan leírnia, milyen a klíma- és a kiállítási technika minősége, az épület gépészeti és építészeti állapota, másrészt ajánlást kell tennie a változtatásra. Végső soron eldönteni, hogy a látottak alapján meghosszabbítható, vagy sem a kölcsönzés.

Az életrajzodból úgy tűnik, mintha teljesen egyértelmű lett volna, hogy felnőttként papírokkal, könyvekkel fogsz foglalkozni.
A könyvek és az olvasás szeretete már gyerekként velem voltak, az életutam mégsem volt egyenes. Történelemtanár szerettem volna lenni, de nem jutottam be a bölcsészkarra. Könyvkötőnek kezdtem tanulni. Ekkor már a restaurátor szakma volt a cél, csak még nem ismertem az odáig vezető utat. De szerencsék sorozata segített. Már a szakközép ideje alatt bekerültem az OSZK-ba gyakornoknak, majd itt elvégeztem a könyv- és papírrestaurátor felsőfokú szakképesítést is, ahol az akkori kollégáim tanítottak. A Képzőművészeti Egyetemen pedig először fém-ötvös, majd papír-bőr szakon szereztem diplomát. Közben pedig folyamatosan dolgoztam a Széchényi Könyvtárban.

Sok éven át dolgoztál privát restaurátorként. Ehhez képest miben más egy múzeumhoz tartozni, egy gyűjteményben dolgozni?
A privát szférában és a múzeumi világban teljesen más a restaurálás célja. Mindkét esetben van azonos vezérfonal: az eredeti készítéstechnika megőrzése és a reverzibilitás, a munkafolyamat átláthatóságának, visszafordíthatóságának biztosítása.

Míg a múzeumi restaurálás elsődleges célja a műtárgy autentikus formában való megőrzése, addig a privát restaurálásban a tárgy szépségének, különlegességének, esztétikumának kibontása áll a központban. Ott a megrendelő bármilyen sérülés helyreállítását kérheti. A közgyűjteményekben, így a PIM-ben is a műtárgyakon található használati nyomoknak fontos szerepe van. Fokozottan igaz ez az írók hagyatékából bekerült tárgyakra, az ún. relikviákra. Itt azokat a sérüléseket, amelyek a tárgy funkcióját, mechanikai épségét nem érintik, a létét nem veszélyeztetik, nem állítjuk helyre. 

A másik különbség pedig az, hogy míg a privát restaurálásban mindig az egyedi tárgyakon van a hangsúly, addig a múzeumokban az állományvédelem a központi feladat. Amikor "terepen dolgozunk”, gyakori, hogy miközben egy hatalmas kéziratos hagyaték tömeges savtalanítását végezzük, közben párhuzamosan kell gondolkodunk arról, hová kerül majd a megmentett anyag, hogyan javíthatunk a raktári körülményeken. A PIM ebből a szempontból kivételes hely: itt lehet tartani egy ideális egyensúlyi helyzetet. A raktárakkal való foglalkozás, az állományvédelem és az egyedi tárgyak restaurálása egyaránt fontos. 

Mennyire fontos a csapatmunka ebben a szakmában?
Sok tárgy esetében nem működik a rutin, ilyenkor a háttértudás, a szakmai kapcsolati háló nagyon nagy segítség. A restaurálás alapvetően csapatmunka, a tapasztalatok megosztása, a  kölcsönösség a szakmai fejlődés kulcsa. Itt a PIM-ben remek csapat állt össze, két restaurátor, egy restaurátorasszisztens és egy könyvkötő dolgozik együtt. Zorka úgy ismeri a szakmát, a PIM-es és a tagintézményi kollégákat, gyűjteményeket, kiállítótereket, mint a tenyerét. Lendületes tervező, kitűnő ötletei vannak. Nagyon jó dolgozni vele, remekül tudunk együtt gondolkodni, kiegészítjük egymást.  

A PIM előtt sok intézményben, sokféle műtárgy között megfordultál. Melyek voltak számodra érzelmileg a legfontosabbak?
Az én alma materem a Széchényi Könyvtár, és mindig is az marad, a tárgyak közül pedig mindig a régi könyvek lesznek számomra a legérdekesebbek. Az OSZK-ban volt lehetőségem átnézni az összes corvinát: életre szóló élményt jelent, hogy ezeket lapozhattam. A sok intézmény közül, ahol megfordultam, kimondottan izgalmas feladatokat kaptam a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumtól. Többek között kínai és japán tekercsképeket is restauráltam. Kihívás volt az európai tárgykultúrától mind az anyagukat, mind a készítési technikájukat tekintve teljesen eltérő tárgyakkal foglalkozni.

Milyen feladataid vannak a PIM-ben?
A munkánk egyik része az, hogy “a tárgyaknak jó legyen”, vagyis a megfelelő raktári berendezés, környezet kialakítása, amiben a muzeológusok, kiállításrendezők és a műszaki kollégák a partnereink. 

A másik feladatunk az egyedi restaurálás. Ugyan többségében papírral dolgozunk, de ez nem jelent egyhangúságot, hiszen a kézirattár és a könyvtár, a színházi gyűjtemény anyagában mindenféle papírral, sokféle tintaírással találkozunk – rendkívül izgalmas kihívásokkal kell szembenézni. A magyar irodalom, színháztörténet nagyjainak egyedi, személyes dokumentumai vannak ránk bízva – ezeket restaurálni igazán felemelő feladat.

Mivel foglalkoztál az elmúlt időszakban?
A PIM egyik legnagyobb raktára teljesen új berendezést kap, erre készültünk hetekig. A járvány lelassította a folyamatot, de most talán be tudjuk fejezni ezt a munkát. Ezzel párhuzamosan a most nyíló kiállítások anyagát készítettem elő. Többek között egy olyan függőpecsétekkel ellátott pergamen oklevél tisztítását és restaurálást végeztem, ami majd a Kádár Erzsébet-kiállításban lesz látható. Összetett feladat volt: ki kellett találni, hogy miként lehet a kis fadobozokba rejtett kerek pecséteknek olyan kiállítási installációt készíteni, amelyben a pecsétek előlapja és a kép síkja egy szintbe kerül. Most éppen festmények keretezésével foglalkozom, szintén a következő kiállításra.

A karantén idején milyen teendőid voltak?
Az ideiglenes bezárások, felújítások a múzeumépületek, gyűjtemények szempontjából a legveszélyesebb időszakok. Az épület, ami kívülről zártnak tűnik, soha sem az. Biztonsági őreink, a műszaki osztály tagjai folyamatosan dolgoztak, és én is naponta bejártam, mert úgy gondoltuk, hogy az állományvédelmi felügyelet a legfontosabb a karantén ideje alatt.  Én jártam körbe a kiállításokat és a gyűjteményeket. Számomra ez egy kedves időszak volt, mindennap körbejártam a kiállításokat és a gyűjteményeket, ellenőriztem a klímaadatokat és kerestem, hogy van-e valami változásra utaló jel, olyasmi, amire reagálni kell. Ebben a mások számára láthatatlan gondoskodásban jól megélhető volt az az érzelmi kötődés, amit a restaurátor érez a tárgyak iránt. 

Milyen feladatok állnak előtted?
A PIM-hez öt tagintézmény, önálló profilú múzeum tartozik, rengeteg műtárggyal, kiterjedt, sokszínű gyűjteményekkel – a történeti jelmeztártól a rovargyűjteményig. Ez hatalmas kihívás egy-egy állományvédelmi szakembernek. Az, hogy minden múzeumunk raktározási, műtárgyvédelmi színvonala azonos legyen az anyaintézményével, azt hiszem, ki fogja tölteni az életemet a nyugdíjas évekig. Ennél talán nem is szeretnék többet. A restaurálás egy csendes háttérmunka, ritkán kerülünk reflektorfénybe. Ez így lesz mindig is, ez nem baj, nekem ez elég, örömmel tölt el maga a feladat.

Miért fontos számodra ez a múzeum?
Amikor privát restaurátor voltam, százával mentek át a műtárgyak a kezemen. Ezek nyomtalanul eltűntek a horizontomról, nem tudok róluk semmit. Egy gyűjtemény gondozása közben viszont nagyon szoros érzelmi köteléket szövődnek a tárgyakkal. Érzelmesen, de komolyan fogalmazva: szülői szeretettel terelgetjük a tárgyakat. Egy restaurátornak ez az álma: hogy legyen egy gyűjtemény, amiért személyes felelősséget érez.

Kocsis Katica

Fotók: Birtalan Zsolt/PIM