Sokan sokat foglalkoztak már a sport, a futball irodalmi vonatkozásaival – akár motívumként, akár poétikai alkotóelemként válik hangsúlyossá egy-egy műben. Azt hiszem, sokkal kisebb szövegkorpuszt jelent a gombfoci irodalmi felbukkanásainak összegyűjtése – már csak azért is, mert a gombfoci magyar eredetű játék, és nem játsszák, követik milliók a világon. Abban a néhány évben, amikor magam is egyesületben űztem a sportot – már ez is szürreálisnak hangzik, nemhogy az „asztali labdarúgás” vagy a „szektorlabda” kifejezések – számtalan történetet hallottam másoktól, ezek a saját történetfolyamom részeivé váltak. Hasonlóképpen azok az irodalmi szövegek, amelyekben kisebb-nagyobb mértékben szó esik a gombfociról.

Tandori Dezső (Szilágyi Lenke fotója)

Számomra két nézőpont létezik egyidejűleg. Az egyik a gombfocit egy lehetséges (főként gyermeki) magánvilágnak láttatja, és inkább azok az életek, helyzetek érdeklik, amelyekben ez, valamint ennek törékenysége megélhetővé válik. Vidor Miklós 1991-es regénye, A hátvéd halála és feltámadása ilyen. Nem csoda, hiszen a történet a második világháború végső szakaszában játszódik Budapesten, ahol három fiú az egyre nyomasztóbb külvilág elől egy közös mikrovilágba menekül: teljes valójukat beleadva, szenvedéllyel gombfociznak, és átélik egymás és a közös szabályok tiszteletét és elfogadását. A címben szereplő hátvéd – nem véletlenül – az MTK védősorának hiányzó láncszeme, az 1938-ban világbajnoki ezüstérmes Bíró Sándor, akit hosszú keresés után végül egy elcsent, majd félbevágott és csiszolt esernyőgomb testesít meg. De az események végül elsodorják a gyerekek világát is, az MTK-val játszó fiút a családjával együtt elhurcolják, két társa évtizedekkel később a gombfoci-asztal mellett emlékezik rá.

Fotó: wekerle (Tétényi Csaba fotója a gombfocija maradékáról)

A másik lehetőség, ha a gombfociról beszélünk az, hogy épp azt a „gyermeki” világot, nyelvet hagyjuk működni, mutatjuk meg, ami a Vidor-regény gyerekalakjainak a sajátja. Nemrég újraolvastam Jolsvai András rövid, de nagyszerű tudósítását erről a világról Az ember játszik című kötetében. Jolsvai írásának gyermeki énje ráismer a játékosokra a gombokban, így nevezi el őket; például azt fontolgatja egy gombot nézegetve, „ő” lenne-e Alfredo Di Stéfano, Puskás korabeli társa a Real Madridban.

A két perspektíva keveredik Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című regényének gombfocimotívumában. A gyerekkorától Újpest-drukker elbeszélő – egyedül játszott – bajnokságait természetesen rendre az Újpest (akkori nevén Újpesti Dózsa) nyeri. A játékosok itt is „átszellemítik” az őket képviselő gombokat, de ennek intenzitása eltérő, a legidentikusabb az Újpest, azon belül is Törőcsik András, a hetvenes évek ifjú magyar csatárzsenije, a világhír és az elzüllés között ingadozó – tragikus – hős, akinek élettörténete és ennek értelmezése átszövi az egész regény hálózatát, az elbeszélő önértelmezését, felnövésének történetét.

Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című kötete

Ha gombfoci és irodalom, a legvalószínűbb, hogy Tandori Dezső regénytrilógiája (Nagy gombfocikönyv, Új nagy gombfocikönyv, A legújabb kis-nagy gombfocikönyv) jut eszünkbe. A Lánchíd utcában bámulatosan és elválaszthatatlanul olvad össze a valós futballvilág és Minyutti felügyelő, verebei és játékmackói gombfociligája. Mintha Minyuttinak lenne egy különös gépe, amellyel ide-oda tud közlekedni a világok között az összes szereplő Keegantől és Pelétől Dömiig és Némóig (a gyengébbek kedvéért: Dömi a West Bromwich Albion csapatának mackó edzője, Némó pedig a Vízivárosi Verebek FC első verebe).

Tandori Dezső (Szilágyi Lenke fotója)

Tandori Dezső bő egy éve hunyt el. Irodalmi, grafikai munkássága iránt több okból, több időben is érdeklődtem. Egyszer azonban – bizonyos értelemben – személyessé vált a kapcsolatom vele. Pályafutásom első éveiben, felfedezvén a Nagy gombfocikönyvet, írtam neki egy levelet, amelyben ismertettem bajnokságom és életem állását, valamint küldtem neki egy fényképet magamról – ha jól emlékszem, egy apám telkén készült fekete-fehér fotó volt. A címzést egyszerűen oldottam meg: Budapest, I. kerület, Lánchíd utca. Érthetően alig reméltem választ. Jó néhány héttel később egyszer épp nyitottam lakásunk ajtaját, amikor majdnem orra buktam. Valami volt a lábtörlő alatt. A postás, ki tudja, miért, oda tette a postaládába nem férő küldeményt. Barna borítékban egy kemény borítójú könyv volt: Új nagy gombfocikönyv. Aztán találtam benne egy nagyon kedves levelet (autográf tintaírás!), végül kiderült, hogy a könyv nyomdahibás, az első 15 oldal fele üres, Tandori pedig teleírta, telerajzolta nekem ezeket az üres oldalakat. (A boríték már nincs meg, elhagytam valahol; akkor még nem voltam kézirattáros…) Sajnos, már nem emlékszem, csak remélem, hogy válaszoltam a „könyv-levélre”, és tudattam vele, mekkora örömet okozott.

Tandori Dezső regénytrilógiájának borítói

Mikor 2007-ben megnéztem a Néprajzi Múzeum Műanyag című kiállítását, meglepetten fedeztem fel, hogy – a témához lazán kapcsolódva – kamarakiállítást hoztak létre a gombfociról. Szép gyűjteményeket állítottak ki, kezdve a legrégibb, szurokkal összeragasztott, egymáshoz jól-rosszul – talán kőlépcsőn – csiszolt kabátgomboktól az első, kimondottan e célra készült, öntött, esztergált gombokon át a trafikokban árusított, műanyag, képpel ellátott modern változatokig (ezek kb. az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jelentek meg, és silányabb utódaikat máig gyártják – ma a szigetszentmiklósi Hungaricum Gombfoci Háza Múzeum tárlata mutatja be a „gyári” gombfoci sokféleségét). Miután átvészeltem az első sokkot, amit a régi gombok látványa okozott, újra eszembe jutott a kérdés, amit gyerekként barátommal, gombfocipartneremmel tettünk fel: vajon Tandori valóban lejátszotta-e a Nagy Vízivárosi Nemzetközi Gombfocitorna meccseit – legalább néhányat? És, ha igen, vajon milyen gombjai voltak?

Tétényi Csaba