Az irodalomtudomány (és számos más tudományág is) az utóbbi időkben élénkülő figyelemmel vizsgálja a testi vonások és tapasztalatok művekbe íródásának jelenségét és módozatait. Alább közölt tanulmányában Borbás Andrea azt vizsgálja meg, miként jelennek meg Ady Endre alakjának ismertetőjegyei saját verseiben. 

„Ady első köteteinek poétikai hangoltsága […] olyan versnyelvi teret képez meg, amely­ben a megszólalás mindig egy megszólaló énhez köthető […] az empirikus szubjektum sok esetben azonosítható […] az életrajzi Ady-figurával”

– idézi E. Csorba Csilla Bednanics Gábor A szubjektum megképződése és az önazonosság Ady Endre költészetében alcímű tanulmányát. S valóban, Ady egyes verseiben a költői én olyan attribútumokkal rajzolja meg önmagát, hogy az olvasó előtt élesen megjelenik Ady Endre fényképarca.

Ady Endre, Érmindszent, 1913 nyara, Huszthy Zoltán felvétele (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

„A társadalomtudományok területén az elmúlt évtizedekben egyre növekedett az érdeklődés az emberi testtel kapcsolatos képzetek, eszmék, megjelenítésmódok – és ezeknek a nyugati hagyomány(ok)ban bekövetkezett változásai – iránt. A filozófiai antro­pológia, a szociológia, a szociobiológia, a cultural studies, a gender studies, a színháztudo­mány és más tudományágak számos új nézetet fogalmaztak meg az emberi testnek a tár­sadalomban és a művészetekben betöltött szerepéről, a test fogalmáról és használatáról.” (P. Müller Péter: A test reprezentációja Tom Stoppard drámáiban, Jelenkor 2003/6.)

„Az utóbbi évtized elbeszéléselméleti és narratívaelemzésekkel foglalkozó tudományos munkái közül az egyik leginkább figyelemre méltó kezdeményezésnek a narratív testekre vonatkozó tanulmányok számítanak.” (Jablonczay Tímea: A test narratológiája, Helikon, 2011/1–2.)

S bár az Ady-életművel kapcsolatban a megnö­velt lírai én szerepe ötlik legelébb mindannyiunk eszébe, a szubjektum sokszor megje­lenik a maga testi valójában is, s nem pusztán szerepekbe bújva. Ahogy az Odüsszeiában 

„[…] a dajka a főhőst egy gyermekkori baleset nyomáról ismeri fel: a sebhelyek, stigmák a testen olyan, a beazonosításhoz vezető – és ekképpen az identitást megteremtő – jelek [mark] lesznek, amelyek nyelvi jelölőként viselkednek. A lenyomat a testet a jelölői folya­mat részévé teszi: ha a test jelöl, akkor az is láthatóvá lesz, ahogy átmegy írásba, s irodalmi, vagy általában véve narratív testté lesz, amelyben a jel beíródása egy történettől függ, vagy éppen megalkotja azt”. (Földes Györgyi: Szövegek, testek, szövegtestek, a testírás-elmélet irányai, Helikon, 2011/1–2.)

Ady Endre költészetében a lírai én szeme, illetve a sárgás arcszín válnak ilyen jelekké. Révész Béla a következő szavakkal festette meg Ady portréját:

„A homloka és szeme volt grandiózus az ábrázatán. Magas, széles boltozat a haja alatt, a közepén egy kissé völgyelő és hatalmas síkokkal elhúzódik a halántékig, ahol megdomborul a homloka. Lágy, tökéletesen leereszkedő barna szemöldök, a pompásan kiképzett szemüregek fölött. Karbunkulus szemei világolnak az arcából, sötétbarnák, és a szeme fehérjére is ráfelhőzik az enyhe barnaság, szokatlanul nagyok a szemei, amelyek köré kellettek a nagyvonalú szemüregek, a hatalmas lejtőkkel földomboruló szemudvarok, különben más arcot megcsúfoltak volna ekkora szemgolyók”. (Révész Béla, Ady Endre, Nyugat, 1921/17.)

A lírai én testreprezentációjában Adynál a homlok csupán néhány helyen jelenik meg, a legláttatóbb módon a Mikor Margita visszajött című költemény „Homlok-bakunkon ifju Fátum ült” sorban. A szemeit azonban több Ady-vers beszélője is erőteljesen hangsúlyozza, a „nagy” melléknév a költői én szemének állandó jelzőjévé válik: A Hortobágy poétája egyes szám harmadik személyben ugyan, de „kúnfajta, nagyszemű legény”-ként ábrázolódik.

Ady Endre, a debreceni jogász, 1899, Debrecen; fotó: Gondy Károly és Egey István műterme (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

„Lecsukódtak bús, nagy szemeim” – mondja az Imádság háború után szubjektuma; „Nagy szemeim tüzelnek” – szól az Ülök az asztal-trónon beszélője; „Neved sem értem Istenem, / de van két árva nagy szemem” – jellemzi magát Az Isten-kereső lárma költői énje; „Mosolygó, nagy szememben reszket / Sok-sok boldog látnivaló” – állítja saját magával kapcsolatban az Új, virágos ifjúsággal szubjektuma, s még hosszan folytathatnánk a sort. Az itt felsorolt versek közül kiemelkedik A Hortobágy poétája azzal, hogy a költői én a „nagy szemű” mellett a „kunfajta” jelzőt is megkapja. A kunokat ugyanis alacsonyabb termetű, sötét szemű és hajú, széles vállú és mellkasú, erős csontozatú embereknek írták le, tehát egészen olyan típusnak, amilyennek Ady Endrét a kortársi visszaemlékezések és a róla készült fényképek mutatják.

Ami a másik külső jegyet, a sárgás arcszínt illeti, Földessy Gyula jegyezte le, hogy „Ady arcszíne mongolosan, veleszületetten »fakó« (sárgás) volt” (Földessy Gyula: Ady minden titkai, Magvető, Budapest, 1962.). A sárgás arcbőr kétszer is megjelenik Ady költői életművében: a „Megsimogatta sárga arcom” sor a Költözés Átok-Városból című versben olvasható, míg az Egy megíratlan naplóból című versben „kesely arcú pogány”-ként írja le magát a szubjektum. A „kesely” szót ere­detileg sárgásfehér szőrű állatok, elsősorban lovak esetében használták. A „kesely arcú pogány” (ön)jellemzést Hatvany Lajos találta rendkívül frappánsnak:

„Aki Adyt ismerte, a kesely arcú pogányban úgy ráismer a mi »Bandinkra«, mintha Ady tükörképét látná maga előtt” (Hatvany Lajos: Ady: Cikkek, emlékezések, levelek, II., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959.). 

A „pogány” szó a versben feltehetően az eredeti jelentésében, tehát „vidékiként” értelmeződik. Az Ady-versek lírai énjét nagyon találóan fejezi ki az Álcás vén valómmal verscím; a szubjektum rendre álarcokat vesz fel, olyanokat, mint például az „én fényes Árgyilus-arcom” az Ahol Árgyilus aluszik címet viselő műben, vagy a „szatír-arc” Az utolsó mosoly című költeményben. Megjegyzendő, hogy maga a szatír szó, a szatírálarc olyan konnotációkat hordoz, mint a nők és a bor túlzásba vitt élvezete, melyek ismét az életrajzi Ady-figurát helyezik előtérbe. A beszélő máskor ifjú Apollónként (Dalok tüzes szekerén) vagy a Napisten papjaként (Egy párisi hajnalon) jelenik meg. A szubjektum sokszor rajzolja magát öregnek; vén komornyikként, vén bölcsként, vén diákként jelenik meg. Míg az utóbbi példák inkább maszkok mögé rejtik a lírai ént, addig az Álcás vén valómmal című vers szubjektuma teljes testében jelenik meg, mégpedig úgy, hogy az életrajzi Ady-alak szinte előlép a sorok közül:

Ez a vers hozza elő a legtöbb olyan mozzanatot, mely az életrajzi Ady-figurával való azonosítást szinte tálcán kínálja. Mint már említettük, az Ady-versek egyik gyakori jelzője az „öreg”, illetve „vén”, mely megjelölések relatív értelemben vannak jelen az életműben; már egészen korán: 1898-ben is találkozhatunk ezzel a jelenséggel:

„Mennyi poézis van egy gyermekleány szívében – de nincs annyi, hogy bearanyozhassa a magamféle, eszményekből kivedlett, korán vénült embernek beteges, borongós, bús kedélyvilágát” – áll a Levél című műben. A „Vén, lógó fejemnek / Fiatal az arca” mondattal kapcsolatban e helyütt is érdemes Király István sorait idézni, melyeket Lukács Hugó A beteg Ady Endre című, 1919-ben született cikkére is támaszkodva fogalmazott meg, miszerint Ady

„nagyon sokáig volt ránctalan, haja nem hullt, s ősz hajszálak sem elegyedtek belé. [...] Még a ravatalon is olyan tündöklő, kihívó fiatalság sugárzott róla, hogy Móricz az ő akkori külszíne nyomán rajzolta meg később a Tündérkert halott Báthory Gáborát, a »tündérkirályfit«, aki még az elmúlásban is olyan szép volt, »mintha az örökkévalóság nászágyán élne«” (Király István: Ady Endre, II., Magvető, Budapest, 1972.).

Az Álcás, vén valómmal című versben szereplő „ingó lábak” kifejezés eszünkbe juttathatja az E. Csorba Csilla által is idézett, Csinszka rajzolta Ady-portré gyenge lábait:

„A hatalmas felsőtest kamaszfiús, keskeny, erőtlen alsó végtagokba szaladt. Nőiesen gyöngéd, karcsú bokák s kicsit elrajzolt lábfejek voltak hivatva megbirkózni a felső törzs masszív súlyával. Ezért nem szeretett járni, s a legérdemesebb látnivalót is szívesen elmulasztotta, ha gyalog kellett eljutni odáig”. (Csinszka: Portré Adyról).

A „Barna üstökömnek / se híja, se hója” sorok visszautalnak az első strófa „fiatal” jelzőjére, illetve előreutalnak az utolsó versszak „Ifju színnel megyek” sorára. A „Mintha tán ez volna / És igazi volna: / Lelkem takarója” sorok egy lehetséges olvasata, hogy a fiatal külső adja a költői én álarcát. Nem csak a már idézett Lukács Hugó figyelt fel arra, hogy Adyt elkerülte az őszülés, Révész Béla is úgy emlékezett, hogy a költő

„haja és arca alig változott negyven éves koráig, itt-ott egy őszülő hajszál, ugró arcvonalai közül egy-egy visszamaradó halvány szarkaláb, de a portréja ekkor is majdnem olyan mint az »új dalok ifjú Apollójának«, huszonhét-huszonnyolc éves korában”. (Révész Béla: Ady Endre, Nyugat, 1921/17.).

Ady Endre lugasban, asztalnál ülve, Érmindszent, 1913; fotó: Huszthy Zoltán (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Krúdy Gyula Ady Endrével való utolsó találkozásának leírásában szintén a költő haját hangsúlyozza, melyen nem fogott az idő:

„Ezen a napon legjobban élt rajta a haja, amelybe nem tudta ezüstjét belekeverni a fájdalom, akármennyi testi szenvedésen ment át a költő”. (Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái, Helikon, Budapest, 1989.)

Emil Isac: Ady Endre utolsó fényképe, 1918, Csucsa (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Nem ez az egyetlen vers, ahol a lírai én „barna üstök”-kel rajzolja meg magát, a Fehér lyány virág-kezei című költemény „Kezei, fehér, kis virágok / Borzas, barna fejemre hulltak” soraiban Révész Béla ismert rá az életrajzi Ady Endére, legalábbis a hajára.

A „nagy szemek” epitheton ornansként jelennek meg ismét a költemény negyedik versszakában, ahol a csábítás eszközeként értelmezhetők. Ebben a versszakban is, ahogy az előző háromban, a feltételes mód dominál, mely csak az utolsó versszakban, a halál bizonyosságának megjelenésével tűnik el.

Mint láttuk, egyes Ady-versekbe „…a szerzői aláírással együtt mintegy a test is beleíródik”. Mégpedig egy olyan test, ami megszólalásig hasonlít az életrajzi Ady Endre külső megjelenésére. A fent bemutatott példákban a költemények beszélője nem bújik szerepek mögé, a költői én, s mögötte az életrajzi Ady-figura testi megjelenése e művekben „hasonlóképpen mutatható ki, mint ahogyan a DNS a borostyánkőben”.

Borbás Andrea