Az otthon banális és transzcendens tere
Kiállítás nyílt Pilinszky születésének 100. évfordulója alkalmából
A |KÉT PORTRÉ| kiállítás a 20. századi magyar irodalom két meghatározó alakjára, Mészöly Miklósra és Pilinszky Jánosra emlékezik. A Pilinszkyvel foglalkozó teremben haladva úgy érezzük, mintha a költő otthonába lépnénk be, miközben a versei által megteremtett univerzumba is belezuhanunk. A Pilinszky-kiállításról a kurátorral, Wirth Imrével beszélgettünk.
Viszonylag kis térben zajlik ez a kiállítás. Kihívást jelentett, hogy ezt a komplex életművet egy ekkora teremben dolgozd fel?
Mivel a kezdetektől fogva világos volt, hogy kamaratárlatot rendezünk Pilinszky születésének 100. évfordulójára, így tudatosan nem a teljes életműre, csupán a Pilinszky-lírára fókuszáltam. Számomra inkább az volt kihívás, hogy egyáltalán hozzá merjek „nyúlni” a Pilinszky-világhoz.
Szakmai szempontból hosszú idő után tértél vissza Pilinszky poétikájához. Mikor kezdtél el mélyebben foglalkozni ezzel a lírával, és hogyan változott a hozzá való viszonyod?
A szakdolgozatomat Paul Celan és Pilinszky lírájának néhány kapcsolódási pontjáról írtam, hogy Celannál a nyelvi purifikáció (Danyi Magdolna) hogyan rokonítható Pilinszky költészetével, ami az idő előrehaladtával egyre szűkszavúbbá vált. Ma már úgy gondolom, hogy Celan nyelvi redukciója és Pilinszky evangéliumi esztétikája inkább csak moralitásukban közelíthetők.
Melyek voltak a legmeghatározóbb benyomásaid Pilinszky versesköteteinek újraolvasása során?
Az első kötettől, a Trapéz és korláttól az érzelmi viszonyok olyan holdudvara érzékelhető, ami a sérüléssel, sérültséggel áll kapcsolatban, és a boldogság veszélyeztetettségével.
Azt mondtad, hogy számodra a Pilinszky-líra egy gömb. Hogyan kell értenünk e poétika gömbszerűségét?
A gyerekszemszöget leszámítva Pilinszky költészetének alapmotívumai már a legelső kötetben fellelhetők, amelyek később más kontextusban vagy redukáltan, de ugyanúgy megjelennek. Ezáltal olyan, mintha egy gömbben lennénk, amelynek minden részén egy tükör van, és bármerre nézünk, mindig látjuk az egészet is. Ezt a hatást szerettük volna megjeleníteni a tükrökkel, hogy ha azokba belenézünk, akkor egyszerre látjuk az egész termet, a verset és saját magunkat is. A kiállítás grafikusának, Csuport Andreának és a látványtervező Kemény Gyulának köszönhető, hogy ez így megvalósulhatott.
Pilinszky költészete azonban nemcsak gömbként fogható fel, hanem egyenes labirintusként, amiben egyszerre elveszünk és találjuk meg a kivezető utat. Ezek a versek megmozgatják a biztosnak hitt tereket, amikben létezünk, kibillentik azokat az egyensúlyi állapotból, de mégsem veszélyeztetik őket, hiszen ott van mögöttük a transzcendencia.
Milyen ívet jár be a kiállítás?
A verseskötetek révén szerettem volna érzékeltetni azt az utat, amit Pilinszky költészete bejárt. A Trapéz és korlát, valamint a Harmadnapon kötet első felének verseinek áradó nyelve teli van szenvedéllyel és vággyal, a nyelv azonban mindig falat képez, elvágja az utat a beteljesüléshez. A Harmadnapon kötet felétől érzek egy erős cezúrát, onnantól kezdve Pilinszky lírája egyre puritánabbá válik, egyre közelebb ér ahhoz, amit evangéliumi esztétikának nevezünk. Azt szerettem volna érzékeltetni, ahogy ez a líra eljut a katartikus hatást megcélzó, a végső kimunkáltság elérésére törekvő műalkotásoktól a szépségről „lemondó” megszólalás kísérletei felé.
A Pilinszky-líra fejlődése mellett végigköveted a költő szerelmi életét is három meghatározó kapcsolatán keresztül. Milyenek voltak Pilinszky szerelmi viszonyai?
Néhány vers és fotó mesél Pilinszky három szerelméről, Márkus Annáról, Jutta Scherrerről és Ingrid Ficheux-ről. A kurátori szövegekben is törekedtem arra, hogy ne kezdjek el értelmezni olyan dolgokat, amelyekről Pilinszky maga nem beszélt, mindig csak utalok ezekre. A kiállítás elején olvasható a Tiltott csillagon verse, amelyben érzéki módon fogalmazza meg, ahogy Pilinszkyt „átvérezték” az emberi kapcsolatok: nincs megnyugvás, a viszonyokat mindig átjárja a sérülés. „Szoríts merészen, mint a kést” – írja, de a kiállítás végén olvasható idézet is valahol ezzel érintkezik.
„Nemrég megismertem egy rendkívüli francia lányt, aki a közeljövőben készül feleségül jönni hozzám... Ingridben valahogy külső jelét látom annak, ami szenvedéseim során bennem végbement. Első, aki a világban életem alkonyán elfogad – hasonló ez az utolsó áldozáshoz. Ingrid valójában, akár valamikor a részvét őrületében Nietzsche, egy véresre vert ló fejét öleli át, amikor átölel, mintha mai arcom csak maszk lenne a hajdani, gyerekkorira préselve. Adja isten, hogy neki legyen igaza”.
A kiállítás mottója az Apokrif vers egyik sora: „Haza akartam, hazajutni végül”. Mit szimbolizál ez a sor?
Alapvető nála az otthonkeresés vágya, ami egyszerre banális és transzcendens. Egyrészt fizikai tér, ahol otthon lehet, másrészt az a koordináta-rendszer, amelyben a „lény”, a „kreatúra” szakrális érintkezési pontokra lelhet a nyelven keresztül. A kiállításban a Pilinszky-relikviák jelentik az otthon fizikai terét, a tárgyak, amelyekhez a költő végletesen ragaszkodott és költözései, utazásai során is mindig magával vitt. A transzcendens szintet pedig maguk a versek jelentik.
A tárlat egyik enteriőrjében a relikviák segítségével megidézed az otthon fizikai terét. Hogyan épül fel ez a tér?
Igyekeztünk a PIM gyűjteményében szereplő tárgyakra fókuszálni. A múzeumba először 2003-ban, majd 2016-ban érkeztek relikviák, amelyekből válogattunk erre a kiállításra.
Az enteriőr magvát képezi a magántulajdonban lévő fotel, amely mellett látható két szimbolikus tárgy a PIM gyűjteményéből. Az egyik az 1930-as években készült, hatalmas és súlyos hamutál, amelyet Pilinszky még az utazásaira is magával vitt. Ez mindig az ágya melletti éjjeliszekrényen kapott helyet, és reggelre többnyire elszívott csikkekkel volt tele. A másik tárgy pedig az a lemezjátszó, amit Pilinszky azután vásárolt, miután felnyílt a szeme a zene világára.
„Én elzárkóztam a zene elől. És akkor 1963-ban vagy 62-ben nyitva felejtettem a rádiót, egyedül laktam akkor egy kis lakásban, nagyon boldogan, és takarítottam. És egyszerre valami egészen fantasztikus zene szólt a rádióban, úgyhogy megváltozott a fajsúlya, és szaladtam megnézi a rádióújságot, hogy mi volt ez. Bach h-moll szvitje volt. Még délután felkerestem Pernye Andrist, és megkérdeztem tőle, hogy sokat írt? Azt mondta Andris, rengeteget. Ezután, amint tudtam, rögtön vásároltam egy magnetofont, egy lemezjátszót, és körülbelül napi tíz-tizenkét, sőt tizenhat óra zenét hallgattam. Merem mondani, hogy mit tudom én, a h-moll misét azt háromszázszor hallgattam meg. Hát Bach volt a nagy élményem, és tulajdonképpen az ma is”.
(Szigeti István interjúja Pilinszkyvel, hangfelvétel; Magyar Rádió, 1979. október 17.)
A fotel fölött két festmény függ, amelyek annak idején Pilinszky tulajdonában voltak: Márkus Anna és Reigl Judit egy-egy képe. Milyen viszonya volt a költőnek a képzőművészethez?
Pilinszky a könyvespolcához, a kevés könyvéhez, néhány tárgyhoz ragaszkodott csupán. A kiállításban is hallható az a hangfelvétel, amelyben Pilinszky Tasi Józsefnek leírja a környezetét.
„Itt ülünk egymással szemben, egy kis szoba, elég sok könyvvel, amik nagyjából véletlenül gyűltek össze, egy lámpa ég, bár nappal van. Én félig mindig leeresztem a függönyt. Egy kis asztalon ég ez a lámpa, van ezen az asztalon gyertya, van bolgár ikon, van cukortartó, félig kiivott pohár, aztán látunk egy nagyon szép követ, ez egy ónixkő, egy kerek ónixkő metszete, benne egy őskori rákkal, nem tudom, hány éves. Egy kis asztalnál ülünk… (...) Balra tőlem nem messze az ágyam, beágyazva, odébb egy öreg íróasztal, egy kályha, egy szép kályha, aztán jön egy ajtó, ez a szobám ajtaja, a kilincsen lóg egy kis huszár, nagyon szép huszár, játék huszár”.
Talán ha ebből a szempontból nézzük, akkor a festmények az evangéliumi esztétikai gondolat megjelenésével veszíthettek számára a jelentőségükből.
Az idézetben szereplő huszárbáb is látható ezen a kiállításon.
A bábot Szilágyi Júlia készítette, Pilinszky egyik barátja, akihez még verset is írt. A huszár Izabella utcában a falon függött, majd a Hajós utcában a kilincsen lógott.
A kiállított tárgyak között szerepel még az írógép, amelyet csak a kézzel írt versei tisztázására használt, valamint az a reprint füzet, amibe Márkus Annának az ötvenes évek elején kézzel lemásolta a verseit. A notesz végén olvasható Pilinszky jegyzete: „Márkus Anna számára írtam le őket, elemistakorombeli díjnyertes betűkkel”.
A két festményen túl Pilinszkyt ábrázoló képzőművészeti alkotások is látható ebben a térben.
Külön szekciót alkotnak a Pilinszkyt ábrázoló fotók, grafikák, amelyek ugyan nagyon sokfélék, mégis mindegyik megpróbálja megragadni egy-egy jellemző vonását. Az ábrázolásokon gyakran megjelenik az összeszorított száj, a „elragadtatott” arc, valamint az elmaradhatatlan garbó. Pilinszky 1951-es, Szántó Piroska által készített maszkja egy fiatal, minden kifejezéstől mentes, tiszta arcot őriz.
Gvárdián Ferenc Pilinszky-szobra pedig egyszerre nagyon puritán és szimbolikus. A samott durva, sprőd érzetet kelt, ugyanakkor a finom részletek, a garbó vonalának vagy a cigarettaszálnak az érzékeltetése és az önmagát ölelő kar fájdalmas és mégis meghitt harmóniát sugároznak.
A térben egymásba ér két évfordulós kiállítás, a Pilinszky- összefolyik a Mészöly-tárlattal. Hogyan működik egymás mellett ez a két tárlat?
Gondolkodtunk azon, hogy feltétlenül össze kell-e kötni a két kiállítást. Végül nem törekedtünk a két életmű párhuzamainak a felmutatására, de aki végigjárja a tereket, az meglelheti a Mészöly-próza és a Pilinszky-líra közös pontjait. Direkt módon tehát nem reflektál egyik kiállítás a másikra, hanem egymás mellett léteznek, érintkeznek, el- vagy összebeszélnek, ahogy ők maguk is életük során. A lehetséges párhuzamokat a kapcsolódó programok, filmklubok, beszélgetések fejthetik majd fel.
Kocsis Katica
Fotók: Birtalan Zsolt/PIM
