Az első (kétségtelenül) sci-fi-olvasmányélményem egy párhuzamos idősíkban élő harcias uborkák és az odavetődő emberek kölcsönös megsemmisítési vágyáról szólt. Lehet, hogy ma már szórakoztatónak tartanám a south parkosra sikeredett történetet, de ötödikes kisdiákként csak azért olvastam végig, mert egy osztálytársam csúfolni kezdett, amikor lehagyott e könyv olvasásában. Ezután egy időre félretettem a zsánert, és inkább az amerikai prérin és Középföldjén kószáltam. A sci-fihez – néhány véletlen kivételével – csak az egyetemen és Kurt Vonnegut közbenjárására tértem vissza.

Forrás: pinterest

Hogyan legyünk sci-fi-olvasók?

(Mert az természetesen fel sem merül, hogy ne legyünk azok.)

Szükségünk van hozzá olvasókedvre, nyitottságra és arra, aminek ellentéte a magas irodalmi sznobizmus (persze ennél sokkal többre is szükségünk van, például szemre, agyra és egy sci-fire). Nem árt, ha foglalkoztatnak bennünket a természet- és társadalomtudományok nagy kérdései, nem érdektelen számunkra a Föld és az emberiség jövője, valamint el tudjuk viselni a gondolatot, hogy minden embertársunk közelebb áll hozzánk, mint bármely más élőlény a világegyetemben.

Az érdeklődés ezután már önmagát generálja. Ha egyszer elkezdtünk sci-fit olvasni, és megtudtuk, hogy léteznek olyan furcsa dolgok, mint a küszöbön lévő, ám természetéből adódóan kifürkészhetetlen technológiai szingularitás vagy a fejlett (földönkívüli) civilizációkat energiafelhasználásuk szerint osztályozó Kardasov-skála, próbálunk egyre jobban elmélyülni a vizsgálódásban és egyre jobban megérteni az emberiség lehetőségeit ezek tükrében.

Kardasov-skála (Forrás: wikipedia)

Ha nem vigyázunk, előfordulhat, hogy azt vesszük észre, ilyen-olyan futurológusok, elméleti fizikusok, genetikusok és ornitológusok tudománynépszerűsítő írásait fogyasztjuk telhetetlenül – kortárs posztmodern szépirodalom helyett. Az igazi lejtmenet akkor kezdődik, amikor bemagoljuk például a földtörténeti korokat és az alapvető kölcsönhatások definícióit, hogy gördülékenyebben haladjunk az olvasásban. Reméljük azonban, hogy kevés hétköznapi sci-fi-kedvelőből lesz monomániás megszállott, de még az is jobb, mintha egyáltalán nem olvasunk sci-fit.

Miért olvassunk sci-fit?

(Azon kívül, hogy esetleg izgalmas lehet, és sokat tanulhatunk belőle.)

Ha sokat olvasunk a jövőről, könnyebben belenyugszunk, mert elhitetjük magunkkal, hogy tudjuk, mi vár ránk, és így talán nem kapunk jövősokkot (ez egy létező kifejezés, nem én találtam ki, hanem ő). A jövősokk nem csak annyit jelent, amennyit a neve sejtet, hogy felkészületlenül ér minket a jövő, és a megszokott világrend megváltozása elől rémülten húzódunk a pszeudokonzervatív anarcho-antiglobalista neoluddita eszmék biztonságot ígérő védelmébe. Alvin Toffler szerint az új jelenségekhez való alkalmazkodás, önmagunk folyamatos újradefiniálása is gondot okozhat, ahogy az is, hogy a túl sok választási lehetőség egyszerűen lebénít minket az élet számos területén.

A technológiai szingularitás elhelyezkedése

Nemcsak a világ értelmezését könnyíti meg, ha sci-fit olvasunk, hanem megismerjük az új trendeket, ígéretes technológiákat, szembesülünk a civilizációt, az emberiséget, a bolygót veszélyeztető problémákkal, az életünket befolyásoló jelenségekkel. Ilyen a klímaváltozás is. A téma irodalmi feldolgozása már akkor megkezdődött, amikor még forró gőzzel fűtöttük be a fürdőszobánkat zuhanyzás előtt, nevetni tudtunk a nagyvárosi bicikliseken, és nem értettük, miért baj, hogy a japánok annyira szeretik a bálnahúst – mondjuk ez nem volt annyira régen. A témába vágó regények: László Zoltántól A Keringés vagy Paolo Bacigalupitól A felhúzhatós lány.

Vegyük mondjuk a transzhumanizmust

(Mert közünk van hozzá.)

Forrás: pinterest

Hogy mi az a transzhumanizmus? Bámulatosan sok formája létezhet: a Star Trek borgjaitól kezdve a fogimplantátumig. A transzhumanizmus kissé más szemszögből vizsgálja legfőbb szubsztanciális kérdésünket: mi az ember? A mozgalom szerint az ember evolúciója nem ért véget, sokak szerint csak most kezdődik a történetünk.

(A témába vágó regények: Brandon Hackett: A poszthumán döntése vagy Arthur C. Clark: A gyermekkor vége.)

Az ember célja, hogy kitolja (egészségben eltöltött) élete határát. Ezért nem nagy ár, hogy évtizedeken keresztül kémiai vegyületeket kell szednie, apróbb módosításokat hajtanak rajta végre a (gén)sebészek, vagy különböző implantátumokat ültetnek be ide-oda a testébe. És miért kell ezekkel a beavatkozásokkal megvárni azt, amikor már elkerülhetetlen, miért ne előzzük meg a kényszerűséget? És az vajon miért lenne baj, ha a gén-, nano- vagy más technológiák által megváltozna, tökéletesebb lenne az emberi faj? Gondoljunk csak az asztma, a porckopás, a születési rendellenesség vagy a cukorbetegség nélküli világra. Ha módunkban állna megszüntetni az éhezést, vajon miért mondanánk rá nemet? És ha ezt csak úgy tudnánk megtenni, hogy az ember genetikáját átprogramoznánk úgy, hogy kevesebb energiára legyen szüksége – például tökéletesítjük testünk energiafelhasználását vagy csökkentjük testméretünket?

Brandon Hackett: A poszthumán döntés könyvborítója

Most nézzünk meg egy másik fejlődési vonalat. Ebben a pillanatban a képernyőmbe merülök, és ez ma már a hatodik ilyen órám; a fejemen olyan életidegen dolgok vannak, mint szemüveg és fülhallgató; az orrom tompa és legfeljebb a kávé illatára figyelmeztet; a testem és képességeim nem alkalmasak arra, hogy akár kisebb erdei állatkákat levadásszak; nincs jártasságom a szerszám- és lakóhelykészítésben. Mégis remekül boldogulok a társadalomban azzal a tudással, amiből egy új-guineai vadászó-gyűjtögető egyáltalán semmit sem tudna hasznosítani – ahogy nyilván én se venném hasznát, ha ismernék pár fakúszókenguru-pörkölt receptet. Én és a körülöttem lévő társadalom olyannyira eltávolodtunk attól a homo sapienstől, amit évszázezredek evolúciója vadászó-gyűjtögető életmódra formált, hogy közelebb érzem magamhoz a mutáns képregényhősöket, mint az új-guineai vadászó-gyűjtögetőket, és nagyobb változásnak élném meg, ha kicsúszna alólam a 21. századi civilizáció, mintha az agyamba beépítenének egy online chipet. Ettől már nem is járunk messze, csak most még nem az agyunkba van beépítve a chip, hanem a zsebünkben hordjuk és telefonnak hívjuk.

Dyson-gömb

Milyen következményei lennének az összes emberi agy online becsatornázásának? A borgokhoz vagy a vadászó-gyűjtögetőkhöz állnánk közelebb? Az életmódunk mennyire változna meg? A reprodukción és élelembevitelen kívül miért lenne még szükség a testünkre, ha mondjuk a társadalmat fenntartó gépek karbantartását is más gépek végzik? Lehet, hogy ebben a világban az összeadott emberi agyak számítási kapacitása olyan dolgokra lenne képes, amiket most el sem tudunk képzelni, idővel pedig az egész bolygó egy Jupiter-aggyá válna. (A Jupiter-agy értelemmel rendelkező, bolygó méretű objektum, némileg fogalmat alkothatunk róla, ha elolvassuk Stanisław Lem Solarisát vagy Brandon Hacket Isten gépeit).

Stanisław Lem: Solaris könyvborítója

A transzhumanizmus egy olyan jelenség, amihez közünk van, tudunk a létezéséről, folyamatosan találkozunk különböző megjelenési formáival, a sci-fi-irodalom pedig segíthet a felismerésében, megértésében, felhívhatja a figyelmet a veszélyeire, az előnyeire, a technológiai fejlődés lehetséges irányaira.

Azt viszont tudnunk kell, hogy a sci-fi-irodalom nem a kinyilatkoztatások irodalma, hanem az elméleti lehetőségeket próbálja körüljárni. Semmi sem biztos, hogy úgy fog történni, ahogy egy tudományos-fantasztikus műben olvastuk, ugyanez Olaf Stapledon szavaival valamivel frappánsabban: “A jövőt illetően legalább egy dolog bizonyos: hogy jórészt olyan lesz, amilyennek ma elképzelni sem tudjuk.” (Az utolsó és az első emberek, 1930.)

Rozbroy Viktor