A magyar irodalmi emlékházak hálózatának egy újabb gyöngyszeme nyílt meg 2020 februárjában Nagyváradon. Kétnyelvű állandó kiállítás látható az egykori Müllerájban Ím, megtaláltam magamat! Ady és Nagyvárad címmel. A viszonylag kis terű, de rendkívül igényes kivitelű, nagy formátumú tárlat számos közgyűjtemény és helyi intézmény összefogásával, sokéves együttműködés eredményeként jött létre. A Körösvidéki Múzeum Ady-anyagát 2015 óta, éves kampányokban rendezi, digitalizálja, készíti elő nyilvántartásra a Petőfi Irodalmi Múzeum csapata. Ennek a folyamatnak, a tudományos kutatómunka eredményeinek, az eddig publikálatlan műtárgyaknak is vetítőfelülete a kiállítás.

A tárlat egyik újdonsága, hogy az életrajz felmondása vagy a hatalmas helytörténeti anyag egyszerű prezentálása helyett mai hívószavakra épít: egy ambíciózus fiatalember karriertörténetének kezdő mozzanatait viszi színre, megkapó személyes dokumentumokkal, ismeretlen fotókkal, alig ismert versszövegekkel, levelekkel.

A vállalkozás másik nagy erénye, hogy életben tart, sőt, revitalizál egy olyan műemléket a város szívében, amely enélkül biztos pusztulásra vagy funkcióváltásra lett volna ítélve. A hajdani fagylaltozó kioszk a fiatal Ady törzshelye volt, s egyben életének emblematikus helyszíne, hiszen a bíróság és a Nagyváradi Napló szerkesztősége között épült. 

Az idei morte saison, úgy látszik, válogatósakká tett bennünket, mert pár hét óta egészen pezsgő az élet a Széchenyi téri kioszkban. Esténként, sokszor éjfélig valóságos virágoskert a kioszk. Szép asszonyok, leányok ülnek az apró asztalok körül, s hallgatják vagy túlcsengik a  cigány muzsikáját. A gesztenyefák a tanúi, mennyi álom szövődik itt egy-egy csöndes, holdas estén a Pócsi Laci vonója segítségével.

Ady Endre: A kioszk. In: Szabadság, 1900. aug. 12.

A látványos, a térérzetet növelő belsőépítészeti kialakításnak köszönhetően a látogató egyszerre találkozik a századfordulós, szecessziós metropolisz hangulatával az enteriőrökben – s emlékezhet az 1955-ben megnyíló emlékmúzeum küzdelmes történetére, a helyi Ady-kultusz sikereire és árapályára.

Önmarketing

Magyar vidéki lap szerkesztősége. Elég szegényes szoba. Falakhoz állított négy-öt asztal.  Felragasztott térképek, hirdetések, nyomdaszellemességek s hitvány képek a falakon és a telefon. Hátul egyetlen ajtó. Az ajtóval szemben, a színpad elején, a szerkesztő asztala. Alkonyat. Az asztalokon egymástól elütő petróleumlámpák. Egy asztal mellett senki sem ül. A szerkesztő előtt halom lap és papír. Ő maga idegesen hány-vet.

Ady Endre: A műhelyben. Rövid színkép. Rendezői utasítás. In: Nyugat, 1919. 4–5.

A jelenet Ady egyik színpadi kísérletében jelenik meg, s jól láttatja a kiindulópontot: innen vált egy vidéki újságíró – szinte csodaszámba menő sebességgel – 1900 elejétől 1903 őszéig országos hírű költővé, „influenszerré”, a Még egyszer c. kötet megjelenésével a korszak meghatározó hangjává. „Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogy ha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami prófetikus, volt benne valami a »jelből, amelynek ellenmondatik«. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak [az] égfelé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett  szembenállását váltotta ki.” (Szerb Antal: Ady Endre)

A kiállítás tehát egy éppen felívelőben lévő költői pálya hátterét, forrásvidékét világítja meg, azt kutatva, mivel járult hozzá az őt befogadó és felemelő közeg a sikerhez. Megismerkedhetünk hétköznapi élettereivel, barátaival, társasági életével, szerelmeivel, azokkal az eszközökkel a nyilvános vallomásoktól, publiciszkáktól a maga által szcenírozott fotókig, amivel megépítette az a figurát, akit mi már a Nyugat Adyjaként ismerünk.

Fájdalmas, nagy „akarásokkal” és borzasztó mélypontokkal teli folyamatot látunk – ahol azonban a kurátorok nem engedik elfelejteni, hogy akiről beszélünk: egy, még az élet igazi kihívásai előtt álló fiatalember. 

Ím, bevallom, hogy nem hiában 

Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem, 

Megleltem az igaz világot, 

Megleltem az én dölyfös énem, 

Megleltem, ami visszaadja, 

Amit az élet elragadt: 

Annyi szenny közt a legtisztábbat: 

Ím, megtaláltam magamat!...”

Ady Endre: Még egyszer... (részlet)

Hálózatok

A tárlat újdonsága, hogy számos, eddig ismeretlen műtárggyal, dokumentummal jeleníti meg Adynak a holnaposok irodalmi és a festők, képzőművészek, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének világához való kapcsolódási pontjait. A kiállítás felrajzolja magát az intellektuális közeget, a dinamikusan fejlődő város adta impulzusokat, a kávéházak, a szerkesztőség, a színház világát, az egymásba bonyolódó társas kapcsolatok elevenségét – ezek készítették fel az országos költő szerepére, formálták európaivá gondolkodását, műveltségét.

„De szeretem, becsülöm és sokra tartom e várost, mert magyar, merész, munkás és modern. E város lelkében tehát  benne van az én credóm.” 

Ady: Várad és Debrecen. In: Nagyváradi Napló, 1902. aug. 13.

Ady mindig hálával gondol Nagyváradra, a Holnap Irodalmi Társaság megalakulásakor, 1908-ban már ünnepelt szerzőként érkezik vissza, s ő a díszvendége a Polgári Radikális Párt megalakulásának is 1914-ben.

Szenvedély, függőség

Mindenki számára ismert, hogy itt talált rá a sorsfordító szerelem – Brüll Adél személyében. Feltehetően 1903. szeptember 6-án találkoztak először az EMKE kávéházban, első Léda-verse a Nagyváradi Napló szeptember 13-i számában jelent meg A könnyek asszonya címmel. Szeptember  25-én kelt levelében írta Diósy Ödönnének: „Hogy én mi s milyen vagyok? Szinte magam sem tudom. Egy kissé túlteng bennem az értelem, no meg a fantázia is. De most mindkettőt Maga dirigálja s érzem, hogy egész sorsomat is. Hogy mi s milyen leszek? A minek s a milyennek Maga akar.” (Hétről hétre rovat, Szabadság, 1900. június 3.)

Ez a kapcsolat egy új szerelem-mintázatot tesz nyilvánossá és követhetővé a nagyközönség számára, az Ady-képet tovább színezik a fiatal költő ars poeticaként, csatakiáltásként közzétett publicisztikái: „Tombolj fiatalság! Higgy, hódíts, szeress! Minden érzésed szenvedély legyen!” (A hétről. In: Nagyváradi Napló,1902. jún. 22.) „»Egyetlen igazság van a földön, s ez az igazság az élet.« Ne tagadjuk le hát a mámort, ha túl  is vagyunk rajta. Az életből semmit sem kell letagadni.” Színikritikusként, újságíróként Ady az éjszakai élet, a hajnalig tartó mulatozások hőse, a színésznők kedvence. Gesztusaiban a modern élet szabadság- és szerelemvágya vágya keveredik a hagyományokkal:

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten, 

Akinek a lelke elvágyódik innen,  

Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,  

Akinek a lelke magyar földön árva,  

Megmenti, megtartja a te magyar lelked,  

A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,  

A te duhajságod, a te kacagásod...  

Visszaadtál nekem egy vesztett világot!... 

Ady Endre: Dankó

Sajátos feszültséget kelt a kiállítás szövegeiben e nyilvános „fékevesztettség” és a jóképű, magabiztos portrék mellett a levelek vallomásainak kisfiús bizonytalansága:

Hátul a kávéházban egy mulató társaságnak nagyon lágy, édeskés nótát játszik a cigány. Félek, hogy a legdiákabb módon szentimentális leszek… Küldöm hát Magához minden  szomorú, édes, reményes, lemondó, forró érzésemet s könyörgésemet ujra: higyjen bennem.

Ady Endre Diósy Ödönnének, Nagyvárad, 1903. szept. 9.

Ezt a feszültséget tükrözi a karakteres tér is. A századelő hangulata és a modern dizájn kettőssége teszik dinamikussá a látogatás élményét. A megcélzott látogató – a „beleértett olvasó” – minden bizonnyal a tágabb nagyközönség, elsősorban diák- és turistacsoportok. A legfontosabb szempont minden bizonnyal az volt, hogy a látványelemek, a hang- és médiafelületek mind-mind segítsék a tovább haladást, a figyelem fenntartását. Ilyen attraktív pontok a térben a látványosan kiemelt tárgyi relikviák, a kinagyított fotók. A kiállítás záróköve a fogadófal mögé rejtett, kétnyelvű, interaktív vershalászó játék – ami legjobb példa arra, hogyan lehet százéves költői szövegeket könnyedén közel hozni a látogatókhoz.

Kalla Zsuzsa

Fotók: Birtalan Zsolt/PIM