A |KÉT PORTRÉ| kiállítás a 20. századi magyar irodalom két meghatározó alakjára, Mészöly Miklósra és Pilinszky Jánosra emlékezik. Míg a Pilinszky-kiállítás az otthon biztonságos terét jeleníti meg, addig a Mészöly-tárlat inkább a tájra fókuszál. A térben a kéziratok, relikviák, idézetek mellett hangsúlyosan szerepelnek Móser Zoltán felvételei, amelyek láttatják azokat a tájakat, amelyeket Mészöly is remekül ábrázolt prózáiban. A kiállításról Molnár Eszter Edina muzeológussal beszélgettünk. 

A kiállítás stáblistájában Szolláth Dávid kurátorként, te pedig projektvezetőként szerepeltek. Hogyan dolgoztatok ezen a kiállításon?

A kiállítás mindig csapatmunka eredménye. Az alapötlet Dávid fejéből pattant ki, amit aztán én fordítottam le a muzeológia nyelvére. Az irodalomtörténész adta a kiállítás eszmeiségét és szöveges tartalmát: ő válogatta a falon szereplő idézetek nagy részét, ő írta a kurátori szövegeket. A kiállítás szerkezetén közösen dolgoztunk, míg a tárlat felöltöztetése és a muzeológia szempontjainak való megfeleltetése pedig már az én feladatom volt.

Fotó: Birtalan Zsolt / PIM

Mi volt az alapötlet, ami a kiállítás kiindulópontjául szolgált?

Először egy klasszikus koncepció merült fel, amit hamar elvetettünk. Aztán Dávid írt egy vázlatot Miért Mészöly? címmel, amiben rögtön megláttuk a lehetőséget, ugyanis ezzel a kérdésfelvetéssel a kiállítás képessé vált arra, hogy felülről tekintsen a teljes életműre, és kiemelje abból a mészölyi próza legfontosabb attribútumait, írói eszközeit és a Mészölyt leginkább foglalkoztató problémákat, azokat, amelyek képviselik az egész oeuvre-t. Ezekben a részekben tulajdonképpen ott van az egész.

És miért Mészöly?

A kiállítás hat pontban válaszol erre a kérdésre. Mert láttat. Mert gondolkodtat, felnőttnek tekint. Mert elvarázsol, a bolondját járatja velünk. Mert szembesít a múltunkkal. Mert kegyetlen és szolidáris. Mert megráz és megvigasztal. Az egyes falszakaszok ezeket a válaszokat bontják ki és magyarázzák a kurátori szövegek, az idézetek, a kéziratok, a fotók és a tárgyak segítségével. A kiállítás legfontosabb célja, hogy érveket sorakoztasson fel amellett, hogy miért érdemes ma kézbe venni és elolvasni Mészöly köteteit. 

De mielőtt még feltevődik ez a kérdés, a tárlat elején kontextusba is helyezitek az egész életművet és magát az alkotót is.

Valóban. Listaszerűen felvillantjuk Mészöly legfontosabb magyar és világirodalmi forrásait, kortársait, és azokat a szerzőket, akikre hatást gyakorolt a mészölyi próza. A kontextualizálás célja tulajdonképpen az, hogy rámutassunk, Mészöly neve megkerülhetetlen a huszadik századi prózaírásban. Ezt tisztázva lépünk be magába az életműbe, a szövegek világába.

Fotó: Birtalan Zsolt / PIM

Nem életrajzi kiállításról van szó, a Mészöly-próza bizonyos aspektusaira fókuszálva magát a személyt hozzátok közel a látogatóhoz.

A tér – méreteiből adódóan – nem volt alkalmas arra, hogy a teljes életmű bemutatása reális cél lehessen, így inkább az alkotó műhelyébe szerettük volna beinvitálni a látogatót. A kiállítás egyik fala részletesen is foglalkozik az alkotás folyamatával, az írónak az íráshoz való viszonyával. Ezt a részt uralják a Mészölyről készített portrék, Móser Zoltán, Balla Demeter, Csigó László, Inkey Tibor és Halas István fotográfiái, ezek egyikén-másikán az írót alkotás közben, az íróasztalánál, az írógépével vagy a laptopja előtt ülve látjuk. Ezeket a felvételeket egészítik ki egyfelől azok a kéziratok, amelyek az írás különféle aspektusait, mechanizmusait tárják a látogató elé: egy gyermekkori fogalmazásfüzet, a hetvenes években írt naplója, valamint a Műhelynaplók egy darabja, másfelől idézetek, amelyek Mészöly írói hitvallását közvetítik. 

A töltőtollát és a golyóstollát is itt állítjuk ki, de ehhez az egységhez tartozik a térbe helyezett laptop is. Emellett ott látható egy beazonosítatlan ismerős kézzel írott technikai útmutatója, „tutorialja”, amelyben lépésről lépésre elmagyarázza az írónak, miként lehet egy szövegen belül a bekezdéseket, „blokkokat” egyik helyről a másikra áthelyezni. Mészöly számára nagyon revelatív felfedezés volt, amikor rájött, hogy a történet lineáris egységét ezzel a technológiai eszközzel is képes felbontani.

Forrás: PIM

Hogyan, milyen szempontok szerint válogattatok relikviákat a kiállításra?

A Mészöly-hagyaték és a relikviák zöme a szekszárdi Mészöly Miklós Emlékházban található. A PIM is rengeteg doboznyi kéziratot őriz Mészölytől, viszont nincs túl sok relikvia az írótól a gyűjteményünkben. Amikor Szolláth Dávid először eljött megnézni a nálunk lévő anyagot, neki is az volt a benyomása, hogy a relikviák inkább a feleség, Polcz Alaine ízlését tükrözik, kevés olyan tárgy van, ami inkább Mészölyhöz kötődik.

Ugyanakkor a kiállításra beválogattunk néhány olyan tárgyat, amelyek az adott kontextusba helyezve többletjelentést kapnak. A kis kerámiatárgyak és a szőttes Polcz Alaine erdélyi gyűjtésének a darabjai, ami önmagában nem biztos, hogy érdekes lenne, viszont ezek mellett szerepel Mészöly Pontos történetek, útközben kötete, amelyhez a feleség szolgáltatta az alapanyagot, s így a kötet mellé helyezett tárgyak már a házaspár szellemi kapcsolatának jelképei. Vagy ilyen az a piros tárcsázós telefon is, amely a Relikviatárunkban őrzött Mészöly-relikviával megegyező sorozatgyártott darab. A kagylót felemelve magát a szerzőt hallgathatjuk, ahogy a befogadó „merőben új érzékenységével” már számoló modern irodalom lényegéről beszél. Mellette Mészöly telefonos noteszének másolata és névjegykártyája látható.

Fotó: Birtalan Zsolt / PIM

A kiállításban nem fejtegetitek hosszan Mészöly és Polcz Alaine különös viszonyát, ugyanakkor a feleség olykor-olykor mégis felbukkan egy-egy fotó vagy tárgy erejéig.

Nem szerettük volna direkt módon a kiállítás részévé tenni a kapcsolatukat, azonban azt gondoltuk, hogy nem lehet úgy Mészölyről beszélni, hogy legalább néhány szót ne ejtsünk Polcz Alaine-ről is. Finoman érzékeltetjük a köztük levő nagyon szoros kötődést: Az atléta halála egészen szokatlan aspektusokból közelít a hűtlenség és féltékenység összetett problémájához és kusza lelkiállapotaihoz. Teszi ezt főképpen a megcsalt nő szemszögéből, és egy olyan perspektívából, amikor már minden mindegy, a megcsalások elvesztik jelentőségüket, és helyükre a megértés vágya lép.

Forrás: PIM

Milyen különleges kéziratok láthatók a kiállításban?

A már említetteken túl látható egy nagyon izgalmas és furcsa lapkivágat-gyűjtemény, amelynek keletkezési körülményeit még nem sikerült kiderítenünk. Borítóján a Képnapló felirat szerepel, és a képek témája miatt inkább Mészölyhöz, mint Polcz Alaine-hez köthető. A lapok hátoldalán esetenként felbukkanó évszámokból és feliratokból lehet következtetni arra, hogy a gyűjtemény forrásai főként német és francia napilapok voltak a hetvenes évekből. Mivel viszonylag szűk időintervallumot fed le, ezért feltételezhető, hogy nem általános dokumentálási igénnyel született, hanem talán egy konkrét élmény vagy ötlet hívhatta életre. A képek között gyakran feltűnnek meztelen nők, valamint háborús vonatkozású felvételek. Dávid rögtön megtalálta a Képnapló megfelelőjét a mészölyi szövegvilágban, egész pontosan a Családáradásban: „Előtte nagy halom régi napilap, képes újság, Fliegende Blätter, azokból vág ki figyelemreméltó cikkeket, töredékeket, fotókat és rajzokat, hogy a következő nap beragassza az Idők Könyvébe.”

Hangsúlyos helyen szerepel a Céhlegények fája, ami Szekszárdról érkezett a kiállításba.

A 19. század második feléből származó tuskó eredetileg egy szekszárdi vaskereskedés cégéreként szolgált. A városi legenda szerint a városba érkező céhlegények verték bele a szögeket. Mészöly több művében is feltűnik a fa, s a kiállításban – a korábbi helytörténeti kontextusból egy írói életmű kontextusába átemelve – a feltárhatatlan múlt és az emlékezés fontos szimbólumaként szerepel.

Fotó: Birtalan Zsolt / PIM

A kiállításban szerepel egy interaktív szöveg is, ahol az íróra jellemző sokszínű elbeszélésmód és a különböző szövegdimenziók és idősíkok keverését fejtheti fel a látogató a Nyomozás 1–4. című elbeszélés egy részletében. Mi adja ennek a játéknak az izgalmát?

Mészöly a legtöbb írása esetében több narratív szálat mozgatott egyszerre, és teljesen az olvasóra bízta, hogy mit hámoz ki ezekből a szövegekből. Ez az interaktív felület a látogatót segíti abban, hogy összeolvashassa az egybetartozó szövegrészeket, valamint kis betekintést engedünk a mészölyi szövegalkotás módszertanába is.

Részben ide kapcsolódik az alkotói műhelyt megidéző falon elhelyezett főidézet is, ami remekül illusztrálja Mészöly írói felfogását: „A fragmentumon belül leplezett öniróniával eljátszadozom a lehetőséggel, hogy egy végtelen epikai folyam és megragadás magmájában vagyunk, mígnem egy adott pillanatban, amikor szükségét látom, beintek az olvasónak: hiába hitted, hogy befogható a világ, hogy megragadható a teljesség, a valóság, ez a szent szar, mást mutat."

Nagyon izgalmas, hogy míg a Pilinszky-kiállítás esetében a látvány a burokszerűség érzetét kelti, az otthon mint védelmező háló ábrázolódik. Itt viszont kinyílik a tér, a táj kerül előtérbe, és a látvány a végtelen tágasság érzetét erősíti a nézőben.

A Mészöly-próza maga is a tágasságról szól, ahol a különböző szövegek egymásba fonódnak és egymáson keresztül is érvényesülnek. Ugyanakkor a tájnak hangsúlyos szerepe van az egyes szövegekben is, amit a kiállítás első egységében fejtettünk ki részletesebben. Mert láttat. A mészölyi táj sugallatos, szubjektív tér, ami maga is beszél. Az író a tájleírásokba ágyazva is fontos dolgokat mond el. 

Forrás: PIM

Hogyan kapcsolódik egymáshoz ez a két kiállítás?

Nem volt célunk, hogy felfejtsük a két életmű párhuzamait, azonban a látogató megtalálhatja az egymásra felelgetéseket. Csuport Andrea, a kiállítás grafikusa látványban nagyon izgalmasat alkotott: a két tér úgy formál egységet, hogy mégis érezzük a termek közötti különbséget is. A kiállítások falai szürkések, azonban míg Pilinszkynél lentről felfelé táguló háromszögek definiálják a teret, addig a Mészöly-kiállítást függőleges vonalak tagolják.

Egyedül a fogadófalon található Nádas-idézetben hozzuk össze direkt módon a két írót. Pilinszkyvel sem volt ugyan közeli kapcsolatban, de akár egy utcaszegleten, akár egy pillanat alatt, bele tudtak zuhanni egymás szemébe és szellemébe. Többször láttam őket ilyen helyzetekben. Egyszer koncert után a Zeneakadémia előtt. Jeges szél fújt, de ők csak álltak egymással szemben a saját egymásra vonatkozó monológjaiktól eltelten és elragadtatottan. Vadul gesztikuláltak, egymásra beszéltek, érdeklődésük közös tárgyába bonyolódtak. Két önjáró misztikus. Két ártatlanul egoista lélek. A koncert közönsége már rég hazatért. Mintha két hercegre várna népes kísérete, mi ott álltunk és várakoztunk rájuk. Alig volt követhető, hogy mit adnak elő duettben. A jeges januári szélben kavargott az Isten, velük kavargott a belső várkastélyának hideg termeiben avilai Szent Teréz, jött még velük Simone Weil, Gide a naplóival, Edith Stein a mártíriumával, Jézus kereszthalála, Jean Genet, a tolvajok királya, Auschwitz, a bolond Artaud, a disznó de Sade. (Nádas Péter: A negyedik út)

Kocsis Katica