Az utolsó indiánkönyv címmel jelent meg a Rézbőrű volt az alkony kiállítás kísérőkiadványa. Egy antológia, benne 79 szerző szövegével, amelyek valamilyen módon viszonyulnak az indiánhoz, indiánozáshoz. Az antológiáról a kötet három szerkesztője közül kettővel, Jász Attilával és Wirth Imrével (aki az említett kiállítás kurátora is) beszélgettünk.

Milyen céllal született meg ez a kötet?

WI: Ahogy összeállt a kiállítás koncepciója, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez elkerülhetetlenül „emlékkiállítás” is lesz, hiszen a gyerekek alig olvasnak manapság indiánkönyvet, de akik olvastak annak idején, azok számára is jórészt ismeretlen a magyar indiánozás irodalmi vonatkozása. A „hősi halált” kockáztatva vágtunk bele az antológia szervezésébe, tudva, hogy hiánypótló és valószínűleg egyszeri és kivételes vállalkozás lesz.

JA: Számomra a kiállítás szerves folytatása volt az antológia. Ahogy a kiállítás sem ér véget a halott, vagyis a jó (biztos) szerzőknél, annak a kivezetési, menekülési útvonala a kortárs szerzők arcképfala előtt vezet el, akár be az antológia birodalmába, élővé téve magát a kiállítást is ilyen módon, egymásba átjárhatóvá.  

A Rézbőrű volt az alkony egyik enteriőrje

Az elejétől kezdve világos volt, hogy nem klasszikus kiállítási katalógus fog készülni?

WI: Nem. A két terv egymás mellett élte rejtett életét, csak nekem a kiállítás mellett jóval kevesebb időm volt az egyre bővülő háttéranyagot összerendezni. Szeretném, ha lenne katalógus, de nem enteriőr jellegű, hanem, ami hozzátesz a kiállítás felszínéhez. Hogy ez végül sikerül-e, vagy internetre kerül fel minden, nem dőlt még el.

JA: Én csak remélem, hogy lesz katalógus is, az antológia más funkciójú, a kiállításnak szüksége lenne bizonyos háttérinformációkra a jobb, mélyebb elmélyülés érdekében…

Hogyan kapcsolódik akkor ez a kötet a kiállításhoz?

JA: A kiállítás a múlt árnyéka, az antológia pedig a pillanatnyi jelen vetülete, magában hordozva a jövő reményét, hogy olvasók is lesznek, és olvasni is fogják legalább ezeket az indiánozós kortárs szövegeket. És hátha a kiállítás hatására is olvasni, keresni kezdik az emberek az antológiát, és fordítva is, a kiállításra is kíváncsiak lesznek…

WI: Számomra olyan az antológia, mint egy elhagyott tábor újraélesztése. A kiállítás emlék-régészet, nyomozás valami után, ami számtalan jelet hagyott, de már kevesen vannak, akik olvassák ezeket, elfelejtődnek. Az antológia ennek a folyamatát akaszthatja meg, amikor újra tematizálja az indiánt, megtisztítja a terepet egy tábortűz számára.

Hogyan dolgoztatok együtt?

JA: Három ember éppen ideális létszám egy ilyen könyv szerkesztéséhez. Két hasonló ízlésű ember könnyen megegyezik, könnyen konszenzusra jut, itt viszont teljes egyetértés kell hozzá, hogy átmenjen a szöveg, senki se vétózza meg. Beérkezéskor elolvastuk azonnal a szövegeket és megbeszéltük, hogy ki mit gondol. Mint mindig a szerkesztés során, a jó szöveggel van a legkevesebb gond, az evidens. A kevésbé jókon lehet vitatkozni, belefér-e, érdemes-e visszaadni javításra.... És végül meg kell húzni egy határvonalat, ami alatt már nem fér bele, nem férhet bele a küldött szöveg.

WI: Én kértem fel a szerzőket és tartottam velük a kapcsolatot. Nagy segítség volt, hogy Attila és Gyukics Gábor szinte azonnal elolvasták a szövegeket, így hamar tudtunk közös döntéseket hozni. Amikor hirtelen a határidők miatt sok írás érkezett, egymást lendítettük át a fáradtságon.

79 szerző szerepel az antológiában: milyen szempontok szerint kértetek fel alkotókat? 

JA: Többen jelentkeztek a felkérteken túl is, hogy írnának szívesen. Vagy elfogadtuk a szövegek ismeretében, vagy nem.

WI: Több mint 130 szerzőnek írtam, igazából fogalmunk sem volt, milyen lesz a felkérés fogadtatása, de kezdettől valamiért a Nagy indiánkönyv lebegett a szemünk előtt, a kiállításhoz és a témához egy „komoly”, klasszikusan kézbe való maradandó művet szerettünk volna letenni.

A Rézbőrű volt az alkony egyik enteriőrje

Sokféle alkotó szerepel a kötetben. Cél volt, hogy átfogó képet adjatok a mai magyar irodalmi világról?

JA: Természetesen, ez egyfajta keresztmetszet is.

WI: Talán túlzás, hogy a mai magyar irodalomról, inkább arról volt szó, hogy minél szélesebbre tárjuk a kaput. Ez nagyrészt sikerült is. 

Ad-e teljes képet a kötet arról, hogy milyen viszonyban vagyunk ma az indiánozással?

JA: Pontos képet ad, jól elkülöníthetőt. Az idősebb generációk olvasmány- és filmélményeik alapján élték meg az indiánozást gyerekkorukban, a fiatalabbak számára nem emlékezős szövegeket jelent, hanem egy témát, amin keresztül mesélhetnek magukról, irodalmat művelhetnek, de érezhetően nem olyan erős a kötődésük, mint az idősebbeknek.

WI: Arról ad képet, hogy ez a téma milyen írói világokat működtet, kinek milyen megközelítései vannak. Milyen hang szólal meg az indián hívására. Sokféle, mégis kirajzolódnak generációs, területi és írói program szerinti különbségek.

El lehet-e különíteni egymástól a férfi és a női szempontú megközelítéseket?

JA: Abszolút. Az indiánozás alapvetően pasis dolog, a női szerzők általában a pasikhoz kötődő történeteiket, élményeiket írják meg, kivéve néhány igazi indián lányt (Winnetou húgát és Csingacsguk lányát), meg egy-két fiatalabb szerzőnőt, akik az indián spiritualitáshoz kapcsolódtak.

WI: Ez igaz, talán ott lehet árnyalni még a viszonyulásokat, hogy az indián (ahogy én a kiállításról is gondolkodtam) fejlődéstörténet. Magunkkal hurcolt karcos tükör, ami a legváratlanabb pillanatban esik ki a zsebünkből – nem is tudtuk, hogy van ilyen zsebünk –, és csak belenézünk. Ez a pillanat, ami búvópatakként jelen van a szövegekben, aztán hogy ki merre lép ki ebből, vagy épp a testi tapasztalathoz kötődően mélyre merül, szerzői választás kérdése.

Volt-e előfeltevésetek a kötettel vagy magukkal a szövegekkel kapcsolatban? 

JA: Bennem volt. Gyerekkori indiánozós, emlékprózákra számítottam, és be is jött jó néhány. Az izgalmasabbak meg tudták fejelni, tollazni egy kis szocreál háttérrel is. De voltak egészen meglepő, nagyon máshonnan közelítő szövegek is, ezek pedig a váratlanságukkal okoztak örömet.

WI: Igen, én is ilyesmire gondoltam, illetve kíváncsi voltam, hogy lesznek-e fikciós, akár Karl May nyomán írt prózakísérletek, imitálva a kalandos indián-cowboy történetek reflektálatlan világát. Meglepett, persze nem nagyon, hogy az ilyen játék is az emlékezés/személyesre komponált élmények kontextusába került.

Melyek a kedvenc szövegeitek?

JA: Változóak, több, sok kedvenc van, mikor melyik. Alapból az emlékezős, gyerekkori indiánozós szövegek történelmi pannóval, jól elmesélve. Van pár ilyen, direkt nem írok neveket. A vajdasági szerzők szövegeinek sajátos ízük van, füstös, karcos, mint a kor, de hát ők jobban magukénak érezhették a jugoszláv tornatanárból lett indián sztárszínészt, Gojko Miticet. Az erdélyieknél pedig a természetközeliséget éreztem alapvetőnek, ami számomra is nagyon fontos, élvezettel olvastam őket.

WI: Az antológia annyiféle „illatanyagot” tartalmaz, hogy mindenféle olvasói szeszélyhez, hangulathoz meg lehet találni az éppeni kedvencet, én is így vagyok ezzel, nem szeretnék kiemelni senkit.

Az utolsó indiánkönyv az antológia címe, de ha jól tudom, több címötlet is felmerült. Miért épp ez lett a végleges?

JA: Mert ez a cím fejezett ki legtöbbet a szándékainkból. Benne van a Nagy indiánkönyv, Az utolsó mohikán, és az is, lehet, hogy valóban vége van az indiánozásnak, a mai fiatalok nem nagyon vevők erre. Lehet, hogy tényleg az lesz, az utolsó indiánkönyv. És persze az is szempont volt, hogy elkülönüljön a kiállítástól.

WI: Volt jó pár ötletünk, a kiállítás címe (Rézbőrű volt az alkony) is felmerült, de hamar letettünk erről, inkább olyat kerestünk, ami tovább is gondolja a kiállítás koncepcióját, kivezet belőle, ezért is kaptak helyet a távozás folyosóján az antológia szerzőinek a fotói. Remény is van benne, meg józanság is, hogy ez lett a címe.

Bartis Attila Hegyi-tó szövegével nyit a kötet, ami mintegy előszóként is szolgál. Előszónak készült ez a szöveg? 

WI: Sokat gondolkodtunk András Sándor szövegén, eredetileg azt tettük volna előszónak, de olyan szép magán-indián esszé lett, amit nem tartottunk szerencsésnek rögtön az elejére tenni, inkább utószónak a végére, hogy ne befolyásoljuk ezzel az erős értelmezéssel a többi szöveg befogadását. Utószóként viszont tökéletes. Bartis Attilát sokáig próbáltam rávenni, hogy írjon az antológiába, végül így, hogy az előszóból utószó lett, és beleolvasott a szövegekbe is, kedve lett megírni – klasszikus előszó helyett – ezt a nagyon érdekes és személyes prózaverset.

Mi alapján rendeztétek sorba a többi írást?

JA: Szerkesztés, a szövegek érkezése közben bennem már rendeződtek a szövegek, blokkosítottam tematikák szerint. Aztán a fiúk rám bízták…

A Rézbőrű volt az alkony egyik enteriőrje

András Sándor utószavával zárul ez a kötet. Milyen típusú ez az írás?

JA: Ez egy tudományos alapú visszaemlékezés az indiánozós gyerekkorra. Eredetileg előszónak készült, talán kicsit több is lett annál. Tematikus utószó, nem a művekről, szerzőkről szól, hanem magáról a jelenségről, az indiánok, az indiánozás történetéről.

WI: Markáns önértelmező esszé (is) András Sándoré, a különböző kultúrák közt bolyongó, önmagát újra és újra megfogalmazó szemlélődő, ami mögött ott van valahol az ő világban otthonkeresése is ’56 után.

Milyen üzenetet közvetítenek a belső oldalakon szereplő rajzok?

JA: Andorka Timi csinált próbarajzokat a tematikákhoz kapcsolódóan, vagyis olvasta a szövegeket is, aztán kezdtünk beledumálgatni, hogy milyen irányba kéne menni, hogy ne legyen túl steril, így kerültek rá, bele színesebb foltok is. Így végül egy számítógépes grafikára hajazó nosztalgikus vegyes fíling alakult ki, hála a fotószerű montázsoknak is.

WI: Andorka Timi végig ment a saját indián ösvényén, ahogy mindinkább ráhangolódott a szövegekre, ez előttünk bontakozott ki az újabb és újabb próbarajzokat nézve. Látszik a könyvön, hogy szerette ezt a munkát, közel került hozzá a sokféle író-indián.

A borítón szereplő Szajkó István diptichonról is beszéljünk: mit lehet tudni erről a festményről?

WI: Két éve, nyáron egy nyitott műterem eseményen vehettem részt Szajkó Istvánnál, akkor vettem észre a falhoz állított, de takarásban lévő diptichont. Megkértem, szabadítsa ki. Lenyűgözött a színvilága, gyerekkori zöldek, kékek és a szürreális, elfolyó alak az elfolyó biciklivel. Ebben az időszakban az indián kiállítás tervezése miatt már éjjel-nappal velük álmodtam, nem véletlen, hogy azt mondtam: hiszen ez egy indián festmény. István eltűnődött, bólintott, kiment a pajtából egy tollért és rögtön fel is applikálta a bakonyi indián fejére. Mikor aztán elhoztuk a diptichont a kiállításra, kiderült, hogy a mező benépesült lovakkal, így teljesedett ki a kompozíció.

Az alkotókról egy-egy kép is bekerült a szövegek elé. Milyen fotókat kaptatok tőlük?

JA: Indiános fotókat kértünk. A szerzőre és a szövegére nagyon jellemző egy-egy megoldás. Hogy mennyire nosztalgikus, vagyis gyerekkori fotó, vagy a felnőttkori énjéhez mennyire passzította az indián megjelenést, milyen szinten, vagy mennyire nem. Ahogy a szövegekben is nyomon követhető, mennyire volt fontos, mennyire engedte közel a szerző magához a témát, az indiánozást. 

WI: Gondolkoztunk, hogy lehetne személyesebbé tenni a könyvet, megidézni a szerzők „lelkét”, ahogy az indiánok a fotóra tekintettek. Abszolút pozitívan válaszoltak, hogy küldenek olyan fotót, amin vagy gyerekként, vagy felnőttként van bennük valami indián. Hogy ez mi, ezt mindenki maga oldotta meg. A kiállítás kivezető folyosóján ezek az antológiában bélyegnyi képek nagyban, egymás mellett/alatt/felett azt az érzést erősítik fel talán, hogy mindez nem csak fikció, tényleg ott van a lélek is.

a nagy in

Az utolsó indiánkönyv cím olyan érzetet ad, mintha lezárna egy korszakot. Milyen értelemben utolsó ez az antológia?

JA: Le is zárja. Beszélni lehet róla, de nem nagyon indiánozik már senki, kivéve a bakonyi indiánokat, és a Gerecsében lévő Új Forrás törzset.

WI: Az indián szellemisége ott és a bakonyi indiánok között jó helyen van, ilyen értelemben lehet erről beszélni. De az, ahogy gyerekkorunkban az olvasmányaink alapján játszottunk, elveszett. Hogy ez ne szó szerint legyen így, bekerült ebbe a könyvbe.

Kocsis Katica

Fotók: Birtalan Zsolt / PIM