Terveink szerint szeptemberben nyílik a magyar indiánozásnak emléket állító kiállításunk, amely Baktaytól Borvendég Deszkáss Sándoron át a bakonyi indiánokig, a cserkészettől az „indián ügy” besúgói jelentésekben felbukkanásáig kísérné a látogatót. Most Wirth Imre mesél arról, hogyan született meg a fejében a Rézbőrű volt az alkony című kiállítás ötlete.

A JAK-füzet sorozatban 1994-ben megjelent Történetek az eszkimóháborúból című kisregényem végén illendően felsoroltam, kiktől idéztem jelöletlenül, kiket hallottam magamban időről-időre írás közben. Közöttük szerepelt Borvendég Deszkáss Sándor neve is, hiszen az én indián-eszkimó világom felépítése az ő 1941-ben az Athenaeumnál megjelent A Szikláshegyek varázslója című regénye nélkül elképzelhetetlen volt. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen szellem – vagy szellem hiánya – fog egyszer újra kísérteni, pedig voltak jelek, amik utólag beszédesek. 

Borvendég Deszkáss Sándor: A Sziklás hegyek varázslója

Balassa Péter, aki a kézirat egyik első olvasója volt, gyanakodva kérdezte, hogy ez ugye nem az, aki nyilas volt és felakasztották? Nagyapámtól örökölt, nagy becsben tartott könyvemet aztán elnyelte egy kiadó, amikor felvetettem, hogy újra ki kéne adni. Ezt nehezen viseltem el, mintha életem egy részétől fosztottak volna meg. Ez a veszteség is ott dolgozhatott bennem, amikor 2016-ban, immár a PIM-ben, elkezdett foglalkoztatni egy magyar indián kiállítás gondolata, aminek a centrumába természetesen Borvendéget képzeltem el. 

Aztán lassan kiderült, nyomába eredve a lehetséges szereplőknek, témáknak, hogy itt valójában egy eltűnéstörténetről van szó, legalábbis én így élem meg az eseményeket. A szó szoros értelmében nyomok után mentem, jeleket kerestem.

Ámulva tapasztaltam, hogy A Sziklás hegyek varázslója című könyv tárgyi valóságán kívül alig találok a szerzőre vonatkozó “hiteles” adatot, dokumentumot. Ki is ez a könyv címlapján indián öltözetben békepipát tartó férfi, aki tiszteletbeli indián törzsfőnök oklevelet kapott Amerikából (ennek a fényképe is ott van a könyvben), akinek ez a könyve gyerekek sokaságát indította el az indiánozás felé, aki fel akarta rázni az amerikai préri indiánokat és nemzetközi mozgalmat indított a megmentésükre? Akiről még nemrég is ezt írták a neten: „Nagy hatással volt rá fiatal korában dr. Borvendég Deszkáss Sándor – alias Fehér Szarvas –, aki a múlt század harmincas éveiben sok időt töltött az észak-amerikai indiánok között.”

Borvendég Deszkáss Sándor (Forrás: Borvendég Sándor)

Ki volt ez a férfi, akinek az életére végül hatalmas árnyként vetült a természet harmóniájának és a „nemes eszmékért küzdő magyar indiánnak” a vágyképe? Akit 1948-tól, a cserkészet betiltásától haláláig (azt se lehetett pontosan tudni, mikor halt meg) üldözött a fikció és a valóság sejtelmes egymásba fonódása, akit realitásként többszörösen behálózott a történelem, az “indián per” főszereplőjeként is a hatvanas évek elején, akihez újabb és újabb nemzedékek kopogtak be Sashalmon, olyanok, akik mindent szó szerint elhittek, ami a regényben le van írva? 

Szívszorító dilemma: ha a regény éli a maga életét, „igazságként”, amelyben az író a főszereplővel autófikciós viszonyt épít fel, semmilyen módon nem reflektálva ennek a veszélyeire, ki lehet-e bújni ebből a szerepből? Vagy mindhalálig ápolni a magyar indián törzsfőnök legendáját, aki a harmincas években éveket töltött az indiánok között, nyomozók elől is bujkálva? Olyan lehetőségek mintázatát írva bele a közép-európai fantáziába, amelyben nincs akadálya a célok megvalósításának? Talán ez volt a baj? És ennek a vágyképnek a foglyaként vergődött, amit nem leplezhet le, mert hitek porlanak szét, ha elmondja az igazságot? Hogy ő “csak” író és semmi sem igaz az amerikai kalandokból?

Borvendég Deszkáss Sándor (Forrás: Borvendég Sándor)

Kérdéseim persze már a nyomozás során felszínre került valóságmozaikok következményei. Mert “minden” kiderült, beszéltem Németországban élő fiával, olyan máig az emlékét őrző idős férfiakkal, akik személyesen ismerték és elmondható, hogy mint az ilyen nyomozások természete ezt magával hozza, a megismert történetek újabb történetszálakat indítottak és így áll össze az a szőttes, amiben talán már ott vannak azok a tények, amik alapján életre kelhet egy arckép. 

Miközben az, hogy “minden kiderült”, valójában a hiányok katalogizálását jelenti. Borvendég Deszkáss Sándornak (1913-1988) nem maradt hagyatéka, az ÁVÓ elkobozta indián tárgyak, az oklevél a tiszteletbeli törzsfőnökségről (az Arcanumon találtam újsághírt 1935-ből erről), kéziratok nem kerültek elő. Kecelen emléktáblát avattak emlékére. Hamvait – hogy is érhetne véget egy eltűnéstörténet – talán a Sziklás hegységben szórták szét. Én is a hallgatás alakzatával élek itt most, amiről nem beszéltem, talán majd egyszer máskor, máshol.

Wirth Imre