Hol és hogyan nyaralt a Balatonnál az 1950-es, '60-as, '70-es években a magyar író? Talán nem meglepő, hogy a nyári kikapcsolódás ideje alatt íróink sem tettek mást, mint fürödtek, napoztak, horgásztak, vitorláztak, kirándultak, társas életet éltek a Balaton északi vagy déli partján, időt szántak családjukra, míg néhányan a nyaralás egy részét is írással töltötték.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ’60-as, ’70-es évekből című kötet a fényképek segítségével keresi a választ ezekre a kérdésekre. Nyári sorozatunk első részében a kötet bevezetőjét közöljük, melynek szerzője Kovács Ida, aki egyben a kötet szerkesztője, az azonos című kiállítás kurátora és az MNMKK PIM tiszteletbeli főmuzeológusa.

Boldizsár Iván, Lipták Gábor és Vázsonyi Endre, Lipták Gáborné felvétele, Tihany, 1961 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár) 

„Nekem a Balaton a Riviéra” - énekelte Németh Lehel az 1960-as években a Kádár-korszak magyar tengeréről, amelynek partján tízezrek töltötték nyári szabadságukat nyaralókban, kempingekben, SZOT-üdülőkben, kiadó szobákban, a kiváltságosok hotelekben.

A szocializmus éveiben, amikor a külföldi, különösen a nyugatra való utazások lehetősége szigorúan szabályozott volt, a Balaton csakugyan képes volt pótolni a vágyott tenger hiányát a fürdőzés szerelmesei számára. A Balaton-partra eljutott szerencsés üdülőket – a keleti blokkból érkezőket is – a tó adottságain kívül egy csapásra meghódította a balatoni vidék klímája, az északi part hegyes-völgyes kultúrtája, történelmi borvidéke, romantikus várromjai, kis falvai. Kertek mélyén szerényebb, majd igényesebb üdülők kezdtek épülni, lehetőséget teremtve a fővárosi életből való huzamosabb idejű kikapcsolódásra. A tó és környékének szerepe megnőtt.

De hol és hogyan nyaralt a Balatonnál ezekben az években egy író, és mit mondhat mindez olvasói számára? A kötet a fényképezés médiumán keresztül keresi a választ ezekre a kérdésekre.

A híres emberek magánélete, naplóik, memoárjaik pikáns részletei évszázadok óta tartják izgalomban a mikrotörténelem iránt mélyebben érdeklődőket. Neves művészek fényképei annál kelendőbbek, minél szokatlanabb helyzetben, környezetben készültek. Legalább ilyen népszerűek az ellesett riportfotók vagy a családi albumokból megszerzett régi fotográfiák, amelyek a hírességek civil arcát mutatják, nyilvánvalóvá téve ezzel – amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni – hús-vér mivoltukat.

Juhász Ferenc és Nagy László a Balatonban, egy csónakban eveznek, Koczogh Ákos felvétele, Szigliget, 1959 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár) 

Vajon miért fog el bennünket a beavatottsághoz hasonló érzés, ha bepillanthatunk nagy írók hétköznapjaiba, meglesve őket önfeledt perceikben? A beavatottságé, amelyet szinte gyerekes, kuriózumokat firtató kíváncsiság kísér: szeretnénk újra látni a rendkívüli embert, akár különleges pózban, akár a mi hétköznapjainkat idéző helyzetben, köznapi helyen.

E könyvet lapozgatva látni fogjuk, nyári kikapcsolódásuk ideje alatt íróink sem tettek mást, mint fürödtek, napoztak, horgásztak, vitorláztak, kirándultak, társas életet éltek a Balaton északi vagy déli partján, időt szántak családjukra, míg néhányan a nyaralás egy részét is írással töltötték.

Mielőtt tűnődni kezdünk, vajon e szórakoztató képsorok közelebb visznek-e az írók titkaihoz, hivatásuk lényegéhez, netán ihletük forrásához, jó, ha mérlegeljük Roland Barthes-nak a nyaraló íróról tett sommás, sokak előtt ismert megállapítását:

Örkény István, Radnóti Zsuzsa (később Örkény felesége) az Addio III. fedélzetén, Liptákék felvétele, Balatonfüred, 1962 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár) 

Barthes tehát visszavonhatatlanul a magasabb rendű, kifürkészhetetlen titkok birtokában lévő lények sorába emelte az írót. Ám ha e tárgyban történetesen Örkény Istvánhoz fordulunk, akinek figyelmét szintén nem kerülte el a népszerű írók, művészek kultikus személlyé transzformálódásának jelensége, azt látjuk, hogy ő, Barthes-tól eltérően, bálványdöntögető iróniával/öniróniával inkább mulatott az efféle istenítéseken, istenüléseken. Gondoljunk csak A Megváltó című egypercesére, amelyben a művét frissen befejező író készül megkísérelni, hogy tud-e a Balaton vizén járni. Balatonfüredi nyaralásáról pedig a következő évődő sorokat küldte Radnóti Zsuzsának, majdani harmadik feleségének, aki ez idő tájt még egyetemi hallgató, és kitüntető érdeklődéssel fordult az Örkényt körülvevő művészvilág felé:

Az íróért rajongó olvasót feltehetően egyébként sem riasztaná el a madárijesztő-szerű, neves írók testi közelsége, ám úgy végképp nem, ha ez a közelség nem valóságos, csupán virtuális, s mint ilyen, fotók, főként magáncélra készült képek alapos szemlélésében nyilvánul meg.

A nyaraló, fürdőző írók amatőr fotói azért is figyelemre méltóak, mert az ábrázolt és a fényképező kimondott vagy kimondatlan megegyezése alapján, feltehetően emlékezetes helyszínt, kitüntetett eseményt vagy pillanatot rögzítenek. Tanulmányozva őket, kiviláglik, hogy mi számíthatott ilyennek az író és környezete számára, ami miatt a fényképezésre sor került (Ottlik Géza és Nemes Nagy Ágnes csónakban ülnek, Bertha Bulcsu hatalmas halzsákmányt tart kezében, Szabó Lőrinc vitorláson udvarol, Illyés baráti körben beszédet mond egy ünnepi összejövetelen).

Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza csónakban a Balatonon, Ismeretlen felvétele, Szigliget, 1957. október (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár) 

A fotó egyik legelemibb funkciója, hogy segít az emlékezésben. Mivel e balatoni írófényképeken emlékek sora tükröződik, amelyek újra előhívhatók, ezért esetenként a szerzők számára alkotói munkájukhoz is támpontokat jelenthettek.

Lehet, hogy az album fotói az írói ihlet rejtett forrásához nem sokkal visznek közelebb, de megvilágítják és vizuális kontextusba helyezhetik a szerzők balatoni írásainak témaválasztásait: a táj egy kiemelt részletét, a tó vizét, a vitorlázás és horgászás örömét vagy a szerző kertjének szépségét. Egy fotón például Illyés Gyula kerti nyugágyban pihen, mögötte a messzeségben a tó szikrázik. Versét egy ilyen idilli helyzet hívhatta életre.

Illyés Gyula tihanyi nyaralójuk kertjében pihen, Molnár Edit felvétele, Tihany, 1969 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A vitorlázó, cigarettázva horgonyt vető Bertha Bulcsút mutató kép mellé ő maga is odailleszthetné szöveges illusztrációként alábbi sorait:

Néhány strandoló írót: a mezítelen felsőtestű Mándy Ivánt közvetlenül a tó partján, Boldizsár Ivánt karján kisunokájával a sekély vízben, míg másokat, Juhász Ferencet, Karinthy Ferencet, Somlyó Györgyöt, Domokos Mátyást a szigligeti strand stégjén kapták lencsevégre. Többen őriztek tehát Balaton-parti strandélményt, amelyet beemelhettek novelláikba, regényeikbe. Mándy Iván filmszerű prózába sűríti egykori impresszióit:

Boldizsár Iván unokájával, Liptákék felvétele, Balatonfüred, 1969 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár) 

Boldizsár Iván balatoni strandot leíró szövege, amely 1951-ben született, elszakad a konkrét tárgytól és általános, propagandisztikus árnyalatot nyer:

A Szigligeten, illetve a balatoni nyaralókban folyó, szervezett vagy spontán létrejött irodalmi társas élet fotói adalékul szolgálhatnak az írói visszaemlékezéseket, alkalmi költeményeket olvasók, de éppúgy szerzőik számára is. Keresztury Dezső versben őrzi meg azoknak a napoknak az emlékét, amelyeket Illyés és Szabó Lőrinc társaságában töltött Illyésék tihanyi házában. Az eseményről ugyanekkor fényképet is készítettek.

Keresztury Dezső az Addio fedélzetén, Liptákék felvétele, Balatonfüred, 1960 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár) 

Örkény István és Bernáth Aurél festőművész Lipták Gábornak írott, tréfás hangú leveleinek többször is tárgya volt a valóságos fénykép: a Lipták által barátairól felvett, hol sikerült, hol sikerületlen balatonfüredi fotográfiák sora. Örkény meglehetősen elégedetlen volt a neki küldött felvételekkel:

Bernáth az egykori városligeti gyorsfényképész nevét ragasztva Liptákra, technikai hiányosságokat említ:

 Bertha Bulcsu vitorlázik a Balatonon, Nógrády György László felvétele, Balaton, 1954 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)  

Bertha Bulcsu is valóságos fényképekről, azok születéséről számol be egyik interjúkötetében, kitérve egy emlékezetes fotózkodási alkalomra:

Nem túlzás talán azt állítani, hogy mindannyiunknak megvan a maga Balaton-képe. Az 1950-es, ’60-as, ’70-es évek Balatonja még sokaknak személyes élményt jelent: a háború előttről megmaradt terméskő nyaralókkal, vasútállomásokkal, a kádári szocializmus új szállodáival, doboz formájú épületeivel, neonreklámos vendéglőivel, presszóival, gombáival, tejivóival, a zsúfolt strandok lángossütő bódéival, pecsenye- és halsütőivel, fa stégjeivel, ócska ladikjaival, kék-piros gumimatracaival, a ’70-es évek végére meglehetős lassúsággal, de fokozatosan átalakuló tárgyi környezetével.

Másoknak ez már történelem. E kötet fotói, íróink emlékei előhívhatják mindannyiunk saját Balaton-emlékét, mert a képekről előtűnő balatoni táj, a tó és a víz tükrének látványa semmit sem változott.

Kovács Ida