2022. jún 29.

Egy fekete bárány – Károlyi Viktor

írta: Komáromi Csaba, PIM
Egy fekete bárány – Károlyi Viktor

Komáromi Csaba, a Kézirattár főmuzeológusa ezúttal a magyar reformkor egyik leghíresebb főúri házaspárjának történetét mutatja be, a népszerűség mögött meghúzódó családi tragédia szemszögéből.

ka_rolyi_viktor_1865_k_1.jpgNagykárolyi gróf Károlyi Viktor, 1865 körül (Forrás: MNM)

Talán az egész 19. század egyik leghíresebb magyar főúri házaspárja – gróf Széchenyi István és gróf Seilern–Aspang Crescence, valamint gróf Batthyány Lajos és gróf Zichy Antónia mellett – gróf Károlyi György és gróf Zichy Karolina volt. Népszerűségüket megalapozta, hogy köreikben elsők között választották állandó lakhelyül az egyre fejlődő és így lassan fővárossá váló Pestet. A város központjában elhelyezkedő, a Károlyiak által egyébként már hat évtizede birtokolt palotájukat a legkorszerűbb módon, a lehetséges legkifinomultabb ízléssel, pénzt és energiát nem kímélve alakították át, mely a Pesten tartózkodó mágnások központi találkozóhelyévé, s így az ország dolgainak rendező színterévé vált. Népszerűségüket kétségkívül az is növelte, hogy tíz év alatt (nagyjából éppen palotájuk átépítésének idején), 1837 és 1847 között – legalábbis a nemzetségi táblák tanúsága szerint – szabályos időközönként hat gyermekük született: Gyula (1837–1890), Viktor (1839–1888), Gábor (1841–1895), Tibor (1843–1904), István (1845–1907) és Pálma (később gróf Dessewffy Arisztidné, 1847–1919). 

 „Mondjatok oltárnál, hív párok! erőteljes esküt:

Oh! Csak is a jó szív szolhat erőteljesen.

                                *

Szivetek a szent szó által legyen egy alakuvá:

S angyali életetek mennyet idézzen elő!”

Házasságuknak – tehát a család György-ága egyenesági leszármazottjait tekintve – többek között két miniszterelnököt, egy főrendiházi elnököt, egy főispánt köszönhet az ország, akadt tanú közülük Kossuth Lajos, valamint száműzött utolsó királyunk végóráihoz is, és Horthy kormányzó is választhatott egy menyet és egy vejet. Az arisztokraták házasságának a kívülállók, és főleg az alacsonyabb társadalmi rétegek számára elérhető fórumokon (periodikák, névjegykártyák, gyászjelentések) tökéletesnek kellett mutatkoznia. A legtökéletesebbnek tartottnak pedig különösen fontos lehetett, hogy mennyit és mit mutatnak mindennapi életükből. Az egyébként bármely házasságot fenyegető viharfelhők elfedésében Károlyiék sajátos és ügyes koreográfiát alakítottak ki papíron eltöltött házaséveik alatt. A házasság idővel tagadhatatlanul elromlott. Nem tudhatjuk, hogy a szabadságharc alakulásának következményei nagyítottak-e fel egy vagy több már meglévő problémát, vagy éppen a szabadságharc negatív eseményei (Batthyány halála; Károlyinak a börtöntől való pénzbeli megváltásának kényszere; a grófnő megvesszőztetésének réme) jöttek kapóra a problémák megoldására, de tény, hogy Zichy Karolina 1850-ben – két legkisebb gyermekével – külföldre távozott, és csak hosszú évek múlva tért vissza. A házaspár családi állapotára mai fogalomhasználatunk szerint a különélés volt jellemző. Ez az állapot azonban a kívülállók szemében indokolt, megmagyarázott és természetes volt, sőt a család népszerűsítése szempontjából a közbeszédben még előnyt is jelentett.

Azonban a családon belül vajon hogyan nézett ki ez a helyzet? Nyilvánvalóan minden „válás” (igazság szerint erről kell beszélnünk itt is) nyomot hagy a gyermekek személyiségjegyein, különösen, ha éppen kiskamasz korszakukba lépő fiúkról van szó, akik egyébként életük minden napját a reprezentáció kötelékeiben kell hogy töltsék. Persze nem magyarázható minden lelki deformitás vagy lázadó cselekedet ezzel, és nem is tulajdonítható feltétlenül ennek, de a nyilvánosság tereinek a 19. század második felében bekövetkezett módosulásai, a magyar mágnások egyre csökkenő politikai, de főleg gazdasági befolyása kezdték átalakítani az évszázadok alatt kikristályosodott nemzetségi (feudális) szabályrendszereket és végső soron a mindennapi erkölcsi értékekhez való hozzáállást is.

Két gyermekük, Viktor és Gábor, a Károlyi-palota két szülötte a kor arisztokráciájának szemében, az írott és íratlan családi törvényekhez, a családfő életviteléhez, társadalomban betöltött helyéhez, identitásához, arisztokrataként természetesnek vélt eszméihez és világról alkotott elképzeléséhez képest rendkívül súlyos, botrányos és megbocsáthatatlan kihágásokat követett el. Az idősebbik fiú sorsának felvázolására vállalkozom az alábbiakban.

a_nagyka_rolyi_kaste_ly_1.jpgA nagykárolyi kastély a 19. század második felében (Dörre Tivadar rajza)

Fehérvárcsurgó határában, a Zseri-erdő egyik magaslatán áll egy vaskereszt, melyet a Károlyi grófok emeltek. Az emlékműhöz kapcsolódó legendák egyike szerint egy Károlyi gróf lett itt öngyilkos, a szikláról levetve magát. A legenda valós háttere a következő:

„A látvány, mely eléjük tárult, valóban megdöbbentő volt. A gróf karosszékében ült hátrahajolva, keztyüs balkezében kétcsövű lancester puskával, mely huszonnégyes tölténynyel volt ellátva. Az egyik töltés hiányzott s a tátongó seb a gróf homlokán megjelölte azt a helyet, a hová a golyó behatolt. Jobb szeme fölött tört magának utat s a koponyacsontot szétszórva, áthatolt az agyvelőn. Három méter magasban fúródott a falba, mely a plafonnal együtt tele volt fröcskendezve véres agyvelővel. A gróf mellett találták kedvenc kutyáját, mely szombat este óta volt a dolgozószobában. Az íróasztalon a végrendelet hevert egy másik levéllel együtt. A falubeli orvos, kit azonnal elhívtak a kastélyba, megállapítá, hogy a halál vasárnap hajnalban következett be, a székesfehérvári törvényszék által kiküldött bizottság pedig minden kétséget kizárólag konstatálta, hogy öngyilkosság esete forog fenn.”

„Öngyilkos Károlyi gróf (Saját tudósítónktól.)”, Pesti Hirlap, 1888. ápr. 3., 4–5.

Húsvétvasárnap volt a csurgói kastélyban. A gróf, a Főrendiház és a Nemzeti Casino tagja ötvenedik esztendejét kezdte nemrég. Hogy mi vezette a tetthez, ezt persze most sem tudhatjuk biztosan. Becsületbeli vagy lovagias ügyeket a korban párbajjal intéztek el. A sajtó írt a közvetlenül halála előtt „erősen kifejlődött üldözési mániájáról”, sőt:

„Mint régebb óta beteges ember, csöndes természete daczára az utóbbi időben rendkívül ideges lett. Minden bántotta s különféle képzelmei voltak. Egyszer az üldözési képzelem fogta el, s akkor mindenkinek arról panaszkodott, hogy meg akarják gyilkolni, máskor meg attól félt, hogy éhen kell halnia. Idegbaján kívül nagyfoku májbajban is szenvedett s az utóbbi időben tapasztalt búskomorság is ennek tulajdonítható.” A gróf egyik öccse feljegyzéseiben utal bátyja állítólagos betegségére, de erre nincs más bizonyíték. Természetesen a temetéshez szükség volt arra, hogy a katolikus egyház a bűnöst felmentse a dogmatikailag rendkívül súlyosnak számító, ún. égbekiáltó bűn alól.

„Isten parancsa, hogy ne ölj! Aki pedig önmagát öli meg, az a legnagyobb bűnök egyikét követi el. Olyat, amelyet soha jóvá nem tehet, nem tud megbánni, meggyónni, levezekelni. Eldobja magától azt a keresztet, amelyet Jézusával együtt hordoznia kellett volna. Az öngyilkos meggondolatlanságával kivonja magát a földi társadalom kötelezettségei alól, menekülni próbál az esetleges szenvedésektől. Ami pedig a legfájdalmasabb: nehéz és bizony szégyenteljes csapást mér a hátramaradottakra. Vétkével gyógyíthatatlan sebet üt szívükben egész életükre.”

Incze Dénes, „Az öngyilkosságról”, Vasárnap, Kolozsvár, 2012. júl. 15., 8.

Erre a kor a „be nem számítható elmeállapot” következtében elkövetett szuicidum fordulatot alkalmazta. Ezzel az igazolással térhetett meg végül ősei közé tizenhatodikként (fivérei közül elsőként), a Nagykároly melletti Kaplony ferences templomának nemzetségi sírboltjába.

A pillanatnyi elmezavar koncepcióját Jean-Étienne Dominique Esquirol francia elmeorvos fogalmazta meg 1838-ban a megmagyarázhatatlan öngyilkosságok értelmezésére, illetve minden öngyilkossági szándékot – eléggé leegyszerűsítő módon – az elmebetegségek körébe utalt. Ezt az elméletet rendre használták ki hasonló esetekben a hithű római katolikus örökösök az elhunyt végtisztességének egyházi véghezviteléhez, valamint az örökösödés folyamatának csorbítatlan megvalósulásához.

A másodszülött Károlyi fiú (a Palotában végbement keresztelő során nyert neveivel: Viktor Pál István Antal Simon) magánélete azonban – ahogy a korabeli sajtóból megtudhatjuk – nem volt túlságosan egyszerű. Korán házasodik, 1863-ban veszi feleségül báró Orczy Irmát, az 1848. szeptember 21-én a szenttamási összecsapásnál nemzetőrként elhunyt Orczy István és Lipthay Auguszta legkisebb leányát. Az 1863. augusztus 1-jei menyegzőről, ahol „1849 óta akkor láttak először ismét díszmagyar ruhát a pesti purgerek”, így számol be a korabeli lap: „Tömérdek nép sereglett tegnap délelőtt az egyetem utcai egyház körüli utcákba. […] A Csekonics és Károlyi paloták közötti vonal, valamint a templom előtti térség pedig a tolongásig rakva volt nézőkkel. […] A több ezernyi nézősereg ünnepiesen volt öltözve, mintha csak a nászmenethez tartoznék. Ablakok és erkélyek tömve voltak kiváncsi várakozókkal, tarkázva felvirágzott szép hölgyekkel.” Az apa nélkül felnőtt menyasszony (és nővérei) oly népszerűek voltak, hogy a társasági életben egyenesen Irma-korszakról beszélhetünk. Kezdetben a nagykárolyi kastélyban éltek, s itt három leányuk született: Klára (1865), Georgina (1866) és Margit (1868).

kv_gya_szjelente_se_1.jpgKárolyi Viktor gyászjelentése (Forrás: OSZK)

Ám a fiatalkori vonzalom hamar elmúlhatott, hiszen a halálesetet tárgyaló cikkek arról számolnak be, hogy a gróf tíz év óta külön élt családjától Csurgón a sógornőjével, gróf Gyürky Ábrahámné Orczy Saroltával, aki „házvezetőnőként” gondoskodott a ház uráról, egészen annak haláláig. A merészebb lapok még több vélt titokról rántják le a leplet:

„A két nővér […] nem érintkezett egymással. Gyürky gróf azonban többször meglátogatta nejét Csurgón s a legjobb baráti viszonyban maradt Károlyi Viktorral”, akinek Gyürkynével „folytatott viszonyából több gyermeke származott, kik azonban nem az ő, hanem a Gyürky gróf nevét viselik.” Még azt is megtudhatjuk, hogy a Károlyi família ultimátumot adhatott a viszony megszakítására, bár ennek oka nem rajzolódik ki. Hacsak a közvetlen a gróf holtteste mellett talált végrendelet nem játszhatott ebben szerepet, melyben ez olvasható: sógornőjére 300.000 Ft-ot, míg feleségére 20.000 Ft évjáradékot hagyott. Sőt, egy 1884. december 10-én kelt (korábbi?) végrendelet szövege szerint sógornőjére szándékozta hagyni a csurgói kastélyt és javakat is.

„A legutolsó nap eseményeit fátyol borítja. A kastélybeliek köréből csak annyi szivárgott ki, hogy a gróf szombaton este együtt vacsorázott Gyürky grófnéval, annak fiával, Gyürky Viktor gróffal és a házi nevelővel.” Dacára „pillanatnyi elmebajának”, a gróf meglepő körültekintéssel végzett magával: „A szobájában lévő kerevetet az asztal mellé tolta, s a karosszék, melyben ült, a kerevethez volt szorosan illesztve, a szék alá volt egy szőnyeg s a hálószobából elhozott takaró terítve. Lábánál a vánkos feküdt, valószínűleg azért volt ide helyezve, hogy ha a lövés következtében a székről le találna esni, zajt ne csináljon.” Az eset után, mire a grófot felravatalozták, Sarolta azonnal elhagyta a kastélyt, hogy ne legyen ott, amikorra megérkezik a húga, vagyis a gróf özvegye és leányai, akik már hosszú évek óta nem látták apjukat.

Még abban az évben beperelte az örökösöket egy „óriás értékű gyémánt miatt”, melyet egy korábbi párizsi tartózkodásukkor a férjétől, tehát Gyürky gróftól kapott, aki azt a megszorult spanyol exuralkodótól, Izabellától vette. A grófnő az ékszert javítani küldte Londonba, ám a közbejött haláleset miatt az ezt igazoló letétjegyet a kastélyban hagyta, az örökösök pedig kiváltották az ékszert és nem ismerték el Sarolta tulajdonjogát. Kicsinyes bosszú? Talán. Hasonló felállású jogvita ismétlődik meg a testvérek között pár évvel később, csak már nagyobb téttel és jóval súlyosabb erkölcsi aggályokkal.

1902 elejétől tudósít a sajtó arról a főúri körökben meglehetősen szokatlan és épp ezért roppant kellemetlen perről, melynek oka, hogy az éppen elhunyt Lipthay Auguszta semmit nem hagyott a már tizenkét esztendeje demens és a kisterenyei kastélyban elzártan élő lányára, Saroltára. Sőt, örököstársai még a kötelesrészt is megtagadták tőle, ezért a kirendelt gondnok kérte a teljes öröklés felülvizsgálatát, új vagyonleltárt, valamint a teljes hagyaték átadását a beteg grófnő részére. A pert persze az „élő halott” grófnő fiai (köztük tehát Gyürky Viktor) kezdeményezték és az csak 1906-ben zárult le.

rohbock_csurgo_1857_1.jpegA (fehérvár)csurgói kastély (Ludwig Rohbock metszete, 1857)

A Károlyi György által 1874. október 30-án alapított mindkét hitbizomány, így a másodszülött fiának szánt II. számú, csurgósőregi is „firól fire” kellett hogy öröklődjék. Mivel Károlyi Viktor fiúörökös nélkül halt meg (ezzel a ténnyel ellenkező esetleges történtek nem nyertek hivatalos bizonyságot), ezért kihagyva az apjuk végrendelete által kitagadott, első számú várományos Gábort az öröklési sorból Gyula bátyja kapta meg a hitbizomány irányításának jogát, aki így mindkettőt egy kézben volt kénytelen vinni. Két és fél évvel később bekövetkezett halálával már újból kettéválik a majorátusok tulajdonlása: Gyula két kiskorú fia, a tizenöt éves Mihály az I. számú, a hatéves József a II. számú hitbizomány majoreszkója lesz.

„Ferenc József – az arisztokráciának nyújtott megannyi közvetett támogatás után – 1862 őszén kibocsátott rendeletével ténylegesen megkönnyítve a főrangú nagybirtokos családok számára uradalmaik elidegeníthetetlen és feloszthatatlan hitbizományokká alakítását és ennek révén is gazdasági-társadalmi vezető szerepük megszilárdítását, az addiginál is kívánatosabbá akarta tenni a magyarországi nagybirtokos arisztokrácia számára az együttműködés megújítását a Habsburg-hatalommal.” (Szabad György, „A társadalmi átalakulás folyamatának előrehaladása Magyarországon, 1849–1867”, Valóság, 5. sz. (1976), 1.

De éppen ez, a dinasztia szempontjából ugyan előrelátónak mutatkozó, az uralkodó egyéni látásmódját tekintve mégis ultrakonzervatívnak értékelhető gesztus taszítja még messzebb a jelenvalóságtól és teszi hosszú távon még gyengébbé a magyar főnemességet. A reformkorban tapasztalt páratlan kezdeményezőkészség a szabadságharc törése után nagy részüknél becsontosodik, a gesztusok világa nincs már összhangban a lelkek, pláne a művelt, több nyelven olvasó, így az új, nyugatról áramló eszmék felé is hagyományosan nyitottnak mutatkozó mágnásréteg lelkének világával. Ugyanis míg ez önvédelemből még szorosabbra zárja kapuit, s önkéntelenül anakronizmusba hajtja magát, a kezdeményezést átveszik az újgazdag tőkések. A nemzeti hagyományokat ekkorra alapidentitásába sikeresen beépítő születési arisztokrácia válsága a politikai hatalom megtartásáért folyó, hosszú évtizedekig tartó, egyre elkeseredettebb küzdelmében nyilvánul meg leginkább.

Viktor gróf tragikus halála élete elbeszélhetőségének lehetetlenségét is maga után vonta. Alig tudunk valamit működéséről. Az uradalma központjáról szóló legutóbbi monográfia is pusztán két helyen említi a nevét, pedig tíz esztendőn keresztül volt a település legnagyobb földesura, igaz, a közéletre gyakorolt hatása ebben ki is merült. „Károlyi Viktor gróf nem tett semmi olyat, a miért a köz megsirathatná, de élete elég tanulságos. Nagy név, gazdagság hogy nem elég a boldogsághoz, az ő esete csattanósan illusztrálja. Semmi különös fáradságába nem került volna, hogy ma egy egész ország megsirassa. S im a tiz millió vagyon uráról, egy nagy név örököséről a legjobb akarattal sem tud följegyezni egyebet a sajtó: Szenvedélye volt a vadászat; […]”

Eddig a történet, amely előképe lesz az Osztrák–Magyar Monarchia történetét alapvetően befolyásoló, emiatt sokkal botrányosabb és világhírűbb esetnek, a koronaherceg – sok hasonló momentumot felmutató – halálának, mely éppen kilenc hónappal később következett be. Rudolf minden bizonnyal első kézből ismerte Károlyi Viktor tragédiáját, hisz a gróf öccse, István közvetlen baráti köréhez tartozott.

ka_rolyi_viktorne_gya_szjelente_se_1.jpgKárolyi Viktorné sz. Orczy Irma gyászjelentése (Forrás: OSZK)

Az illem, az eltelt idő és nyilvánvalóan a Károlyi házaspár három leánya (esetleg a még élő nagynénjüket sújtó bosszú) motiválta általános amnéziára számít a sajtó az 1909-ben, Nizzában elhunyt Orczy Irma halálakor közölt nekrológjában: „esküvője […] a ritka szép férfiuval, gróf Károlyi Viktorral, a legtisztább szerelmi házasság volt.” Irmát férje mellé temették Kaplonyban – természetesen. Ahogy két évvel később elhunyt nővérét szintén, a kisterenyei Gyürky-kriptába.

A téglafallal elválasztott sírkamrák magányában a megtépázott feudális világrend helyreállt.

 A tanulmány azonos címmel megjelent a Museum super omnia – Tanulmányok E. Csorba Csilla születésnapjára című kötetben, amely online múzeumi boltunkban megvásárolható.

Komáromi Csaba

Szólj hozzá

múzeum reformkor PIM Petőfi Irodalmi Múzeum irodalmi múzeum Zichy Karolina Kézirattár Károlyi György Komáromi Csaba Károlyi-palota Károlyi-család Károlyi Viktor