Gál Csaba 1989 óta meghatározó alakja a Petőfi Irodalmi Múzeumnak: hosszú időn át ő volt a múzeum egyetlen fotósa. A képein keresztül ismertük meg a múzeum kiállításait és műtárgyait, ő dokumentálta a PIM eseményeit és számtalan híres íróportrét is köszönhetünk neki. Az Éjjeli őrjárat következő részében vele beszélgettünk.

Hogyan és mikor kerültél a PIM-be?

1989 óta dolgozom itt, tulajdonképpen a PIM az első munkahelyem. Roboz László fotós ajánlása révén kerültem ide.

Ki ő és mi az, amit tőle tanultál?

Roboz László volt a mesterem a Központi Múzeumi Igazgatóságnál, ahol a szakmai gyakorlatomat töltöttem. Ez a szervezet a vidéki kiállítások tervezéséért és kivitelezéséért felelt. Már ekkor is múzeumi tárgyakkal foglalkoztam, sok műtárgyfotót készítettem: a tárgyakra való odafigyelésem innen ered. Roboztól főleg az analóg fotózást, a különféle technikai fogásokat tanultam meg.

Gál Csaba (Fotó: Birtalan Zsolt/PIM)

Hogy érezted magad a PIM-ben a kezdeti időszakban?

Ugyan munkatapasztalatom nem volt, azonban a szakmai gyakorlatnak köszönhetően már volt némi tájékozottságom a múzeumi fotós feladatokban. Persze azóta sokat változott ez a szakma is: az akkor jellemző analóg fényképezés, filmelőhívás, laborálás ma már sehol sincs, ezeket teljesen kiszorította a digitális kamera, a szkenner és a képfeldolgozó programok.

Melyek voltak az első feladataid a múzeumban?

A múzeum gyűjteményében szereplő archív íróportrékat repróztam és laboráltam. A munka nem volt túl bonyolult vagy különleges, az viszont meghatározó, hogy az akkor még fotósként itt dolgozó Bókay Lászlóval és a Művészeti Tár munkatársaival nagyon gyorsan megtaláltam a közös hangot. Bókay sokat segített a kezdeti időszakban: ő ismertetett meg az itt zajló munkával, segített a beilleszkedésben, valamint megtanított, hogy miként kell befotózni a különböző műfajú tárgyakat. 

Rajta kívül szeretném még kiemelni a nemrég elhunyt Erdélyi Lajost, Lalót is, akivel együtt nagyítottuk az 1991-es PIM-ben megrendezett portrékiállításához a képeket. Laló megtisztelt a barátságával, sok itthoni és külföldi fotózására, útjára elkísérhettem. Az őt jellemző nyitottságot, sokrétű érdeklődést, műveltséget a mai napig csodálva őrzöm.

Fotó: Gál Csaba/PIM

Mit csinál egy múzeumi fotós?

A feladataim alapvetően két részből állnak össze. Az első és szakmai szempontból az elsődleges a múzeum Művészeti, Relikvia- és Fotótárának műtárgyainak fotózása és azok digitalizálása. Különösen értékes tárgyakkal dolgozunk, ami nagy odafigyelést igényel. A másik terület szerteágazóbb: ide tartozik a dokumentációs munka (a kiállítások enteriőrjeinek fotózása), az eseményfotózás (a rendezvényeink publikálásra is alkalmas riportfotóinak elkészítése) és a portréfotózás (írók, költők és olykor képzőművészek fotózása). A munkám a fotográfia szinte összes alkalmazott területét érinti a tárgyfotótól a riportfotón át a portréig. Ez a sokszínűség, ami izgalmassá teszi ezt még 30 év után is.

Esterházy Péter (Fotó: Gál Csaba)

Eseményeket, kiállításokat, műtárgyakat, személyeket fotózol. Melyikben mi a kihívás?

Nehéz jó eseményfotót készíteni, ha valaki a papírjaiba hajolva olvas fel. Nekem (és a közönségnek is) jól jön, ha a programokon van “akció” vagy interakció.

Az enteriőrfotózás precíz szakmai munkát igényel: kihívás, hogy megtaláljam a megfelelő látószöget, ami hangsúlyoz egy izgalmasabb tárgyat vagy részletet, miközben ügyelek a látványtervező szándékainak visszaadására is. 

A műtárgyfotó aprólékos és kreatív munka. A tárgy megfelelő nézeteinek megtalálása, a világítás szerkesztése, a hátterezés adja az alapját és hozzátartozik, hogy a tárgyak mérete és jellege is nagyon változó a több négyzetméteres festménytől kezdve az apró inggombig,az apró gyűrűtől a háromajtós szekrényig.

Számomra a legnagyobb kihívás a portré, mert míg a tárgyakhoz nem kell szólnom, portrénál elengedhetetlen a jó kontaktus megteremtése.

Arany János-kiállítás (Fotó: Gál Csaba)

A munkádnak mi a rutin része?

A síkbeli műtárgyakról rutinszerűen készítek reprodukciókat. Tízezres nagyságrendben csináltam ilyet az elmúlt harminc évben. Ezt ma már szkennerrel végezzük, így eléggé mechanikus a folyamat. De ez is változik a jövőben: a Digitalizációs Műhely léttrejöttével a grafikák, könyvek, kéziratok reprózása a műhely hatáskörébe esik majd. Nekünk maradnak a szobrok, a festmények és a relikviák.

Mennyire van szükség ehhez a munkához az ihletre?

Én nem nevezném ihletnek, inkább beleélésre, ráhangolódásra van szükség. A múzeumi fotográfia az alkalmazott fotó területén belül van, olykor azonban mégis van lehetőség művészi igényességű képek elkészítésére. Olyankor el lehet játszani, lehet kísérletezni.

Gál Csaba (Fotó: Birtalan Zsolt/PIM)

Olyan nagy irodalmi alakokat is fotóztál, mint például Kertész Imre, Juhász Ferenc, Lázár Ervin vagy éppen Esterházy Péter. Hogyan élted meg ezeket a pillanatokat?

Eleinte nagy elfogódottsággal fényképeztem őket, nagyon koncentráltam a technikai megvalósításra, ami miatt talán nem is születtek olyan jó fotók. Később,mivel megtapasztaltam, hogy ők is csak emberek, jobban ment már. Főleg a DIA közgyűlésein rázódtam bele ebbe, ahol egyszerre több Kossuth-díjas szerző is üldögélt. Ott jól lehetett akklimatizálódni ehhez a helyzethez. 

Hogyan készülsz ezekre a fotózásokra?

Fontos, hogy technikailag felkészülten érkezzek, minden meglegyen megfelelően beállítva, ami szükséges. Aztán a többi adja magát: reagálni kell az adott hangulatra vagy szituációra, figyelni és türelemmel kivárni a fontos pillanatokat.

Nádas Péter (Fotó: Gál Csaba)

Kiknek a fotózásához fűződik valami jó élmény vagy kedves történet?

A Karinthy-kiállítás finisszázsán írókat fotóztam, ott volt Spiró, Háy, Grecsó és Závada Pál is. Závada akkor még ott volt a PIM-ben, amikor én is távoztam megpakolva a lámpáimmal, állványaimmal. Szó nélkül odajött hozzám és a cuccok felét átvette tőlem és cipelte utánam. Ezen nagyon meghatódtam. Aztán az egyik DIA-közgyűlésen Nádas Péter kollégának szólítva biztosított róla, hogy figyelemmel kíséri a tevékenységem. Sok ilyet fel lehetne sorolni.

Fotó: Gál Csaba

Írólakásokban is megfordultál. Mennyire voltak ezek meghatározó élmények? 

Régebben valóban sok emblematikus helyszínen megfordultam. Ilyenkor mindig körbenéztem és sok olyan dolgot is lefotóztam, amelyek őrzik íróink emlékét. Hatással voltak rám ezek az alkalmak, és ugyan ma már nem jellemzőek, én próbálom feléleszteni ezt a fontos hagyományt. Fontos lenne ugyanis, hogy dokumentáljuk azt a környezetet, amiben valaha egy író élt, hiszen az a halála után sosem lesz rekonstruálható.

A kiállítások sikeres kommunikációjában is fontos szereped van, hiszen olykor a látogatók az interneten már hamarabb találkoznak az enteriőrfotóiddal, mint hogy eljutnának az adott kiállításra. Szerinted milyen egy jó kiállításfotó?

Mindenképpen kell egy fontos részlet, ami dominál a képen, ami odavonzza a tekintetet, miközben fontos az is, hogy az enteriőr is úgy látszódjon a háttérben, hogy visszaadja a kiállítás hangulatát. Jól működhet néhány extrém gyújtótávolságú optikával (pl. halszem) készített, a szokványostól eltérő beállítás, de éppúgy nem hiányozhatnak a korrekt, jó mélységélességű, ”valósághű” fotók sem.

Bolyongó üstökös (Fotó: Gál Csaba)

Melyek voltak azok a kiállítások, amelyek nyomot hagytak benned?

Nagyon tetszett a 2008-as Nyugat-kiállítás, mert átfogóan és látványosan mutatta be a korszak zseniális művészeit. A 2013-as Karinthy Frigyes-emlékkiállítás is fontos volt a számomra, mivel ő az egyik kedvenc magyar íróm, sikerült sok újat is megtudnom róla. A Weöres Sándor születésének 100. évfordulójára rendezett A megmozdult szótár című tárlat az újszerű látványvilágával, interaktív ötletességével fogott meg. A költő szövegeiből kiinduló kreatív játékok láthatóan mindenkit lenyűgöztek. Számos fotókiállítás is volt a házban, ezek közül Balla Demeteré és Nádas Péteré voltak a legkedvesebbek a számomra.

Melyek voltak a kedvenc projektjeid? 

Kreatív feladat volt, amikor egy tervezett műfordításokat tartalmazó kötethez tizenkét jelentős íróról készítettem műtermi portrékat, többek között Grecsó Krisztiánról, Szilasi Lászlóról, Péterfy Gergelyről, Rakovszky Zsuzsáról. Egységes formátumú képeket kértek, de mégis nagyon változatos lett a szereplők miatt. Nagyon élveztem ezt a majd féléves folyamatot. A kötet ugyan végül nem készült el, viszont az íróktól sok pozitív visszajelzés érkezett és többen választották ezt a portrét a könyveik borítójára vagy egy-egy megjelenésükhöz. Például az én portrém szerepel Tompa Andrea Fejtől s lábtól kötetében vagy Szvoren Edina Verseim című könyvében.

Péterfy Gergely (Fotó: Gál Csaba)

Más jellegű projekt volt a Magára hagyott bútorok című kiállításhoz kapcsolódó fotózás, ahol a gyűjteményünkben levő bútoranyagról kellett műtárgyfotó-sorozatot készítenem. Ebből a munkából egy szép kivitelű katalógus is készült. A bútorokat a kiállításhoz meghatározott beállításokból fotóztam, de készült a katalógus számára egy-egy látványosabb tárgyfotó is. Hosszú folyamat volt ez is, többemberes feladat, mivel a nehéz bútorok mozgatásához segítségre volt szükségem.

A múzeum zárva tartása alatt milyen feladataid voltak?

A karantén alatt az informatikusainknak köszönhetően otthonról is elértük a benti munkaállomásainkat, így lehetőségünk és időnk is volt, hogy rendszerezzük és szelektáljuk az évek alatt felhalmozódott képeket. Továbbá elkészítettük az Írók az ablakban portrésorozatot is. 

Írók az ablakban: Bartis Attila (Fotó: Gál Csaba)

Mi volt e projekt koncepciója?

Az ötlet a karanténhelyzetből adódott: mindenki otthonába zárva élt, az írók is. Így jött az ötlet, hogy akkor “házhoz megyünk” és portékat készítünk a kortárs szerzőkről. Arra kértük őket, hogy egy kép erejéig engedjenek közel – de maradjanak mégis tisztes távolságban –, és egy számukra fontos tárgyat is hozzanak magukkal az ablakukba, ajtajukba, erkélyükre, folyósójukra. A kihívást az jelentette, hogy nem mindig álltak rendelkezésre a fotózáshoz szükséges nyugodt körülmények: olykor egy erkélyről, negyedik-ötödik emeletről kukucskáltak lefelé az írók, én pedig az utcán állva fotóztam őket.

Húsz helyszínen jártam, körülbelül 1200 km-t tettem meg: voltak bőven Budapest környéki és vidéki utak is, legmesszebbre Oravecz Imréhez látogattam el Szajlára. Őt egy ceruzával a kezében fotóztam, még mindig ezzel írja a műveit. Sikeresnek érzem a Bartis Attila-portrém is: ő fotóművészként is ismert, így természetesen fényképezőjét hozta az ablakba. Kedves kép lett a Dragomán György, Szabó T. Anna párost megörökítő sorozat vagy a Kukorelly Endrét a kertjében, mezítláb megörökítő fotó is.

Írók az ablakban: Lackfi János (Fotó: Gál Csaba)

Melyek azok a dolgok, ami miatt jó itt a PIM-ben?

Nyugodt légkörben dolgozom, nem kell állandóan nyüzsögni, tervezhető a munkám. Változatos és kreatív feladatokat kapok, a kollégák magas szintű munkája pedig nagyon inspiráló.Munkatársaimmal közvetlen, jó légkörű a kapcsolatom.

A PIM fotósait sorra szedve megtisztelő, hogy e névsorban szerepelhetek: kezdve Berekméri Zoltánnal, aki klasszikusnak számít a magyar fotográfia történetében, Flesch Bálint a legnevesebb fotókonzervátor, restaurátor, Fákó Árpád, aki nemcsak fotós, de jeles tipográfus, könyvtervező is, Bókay László, aki újságírói pályára állt át, Dobóczi Zsolt, akivel évtizedes barátság és évtizedes munkakapcsolat köt össze, és az elmúlt évtől jelenlegi kollégám Birtalan Zsolt, akivel szintén évtizedes ismeretségben vagyunk.

Szabó T. Anna és Dragomán György (Fotó: Gál Csaba)

Milyen terveid, jövőbeli feladataid vannak?

Terv, hogy készítsünk egy portrésorozatot az íróinkról és a személyes környezetükről. Ezt a projektet a vírus és egyéb aktuális feladatok miatt elnapolták ugyan, de remélem, hogy a jövőben újra elő fog kerülni. 

A PIM fotóműterme jelenleg megújulás alatt áll: felújítják a helyiséget, az eszközállományunk is magas minőségű, modern felszereléssel bővült. A közeljövő feladata az új eszközök beüzemelése, tesztelése. Ezután – az aktuális feladatok mellett – folytatjuk a Művészeti, Relikvia- és Fotótár gyűjteményének tervszerű fotózását, digitalizálását,a rendezvények és a kiállítások dokumentálását.